Kicsit a semmi közepén járunk, pontosan 1945-ben, amikor a világháború már a végét járja, de a náci gépezet még nem állt le (ahogy ezt a felelősséget eltávolítandó szeretjük mondani). Egy csoport budapesti zsidót még erőltetett menetben hajtanak SS-es és osztrák fogvatartóik valahova Burgenlandba, ahol egy kis faluban egy pajtába terelik őket. Hogy most mi lesz, senki nem tudja: a zsidók már mindenen túl elkészültek a halálra, a németek kivárnak, várják a parancsot, a falu lakói pedig a megszokott közhangulat és ideológia alapján ellenségként tekint a csont és bőr emberekre. Nem mindenki: a pajta tulajdonosa, történetesen maga is a hajtók közt dolgozó gazda felesége habozás nélkül az éhezők segítségére siet, akik közül Lou Gandolf – állítása szerint híres operaénekes – hálából elő akarja adni a többiekkel a Wiener blut című operettet.
Ennél sablonosabb már nem is lehetne ez a történet, de szerencsére Elisabeth Scharang rendezése élettel (halállal), téttel és feszültséggel tölti meg. A pajta zártsága jól idézi meg a lágerek, gettók, börtönök világát. A karakterek pontosak, bár semmi nincs túlmagyarázva. Szinte kézzel fogható a háborúban megkérgesedett, kisebesedett lélek és védekezése – Ursula Strauss kőkemény nőalakja és a férj, Johannes Kirsch a felszínen kíméletlen, de alapvetően jó férfialakja tökéletes (mindkettejük ugyanilyen kiemelkedőt nyújtott a Revans című filmben). A zsidó transzportból tán egyedül Lou Gandolf figurája jár kicsit a föld felett egy lépéssel, optimizmusa kissé indokolatlan, de nem hiteltelen. Tóth Orsi, Nádasi László, és a sok ismeretlen – több öreg – arc egy-egy vonást hozzáadva rakják ki az űzött és jogfosztott embertömeg tablóképét. Mint ahogy a meghasonlott, összeomlott SS-tiszt karaktere is működik, illetve a kollektív tudatalatti működését döbbenetesen bemutató falubelieké is.
Utóbbi miatt pedig el kell mondani, hogy jó látni, hogy magyar színészek közreműködnek egy olyan filmben, amely, hogy a végletekig elkoptatott kifejezéssel éljünk, a “múlttal való szembenézés” feladatát teljesíti. De tán helyesebb azt mondani, hogy a múlt megismerése, az elhallgatott, el nem ismert történetek feltárása nemcsak emberi kötelesség, hanem lépés az önmegismerés és felnövés felé. Milyen jó lenne, ha minden aktuálpolitikai őrület és hazugság ellenére mi is elmondanánk a történeteinket, pl. azokról a berendezési tárgyakról, melyek a deportált zsidók lakásából lettek elárverezve, és új, “polgári” otthonai(n)kban vannak ma is. Biztos lenne pár remek osztrák művész, aki segít nekünk ebben.
