Meghallgatható:
ARCTIC MONKEYS: Suck It and See
Vannak lemezek, amik annyira jók, hogy egyszerűen elakad tőlük az ember szava. A csend azonban nem mindig erre utal az első hallgatásnál: léteznek olyan albumok is, amikre egyszerűen nem tud mit mondani a hallgató. A pláne pedig az ebben, hogy míg az első típus esetében azért a harmadik-negyedik lejátszásnál már meg lehet fogalmazni valamit, addig utóbbiaknál akkor sem. Nos, az Arctic Monkeys negyedik lemeze nálam a második kategóriába tartozik.
Hogy Alex Turnerék jó dalokat tudnak írni, az tény, erre ott van bizonyítéknak a debütalbumuk. Hogy túl tudták élni az őket és a hasonszőrű zenekarokat övező, érdemeik ellenére is túlzásba vitt hype-ot, az szintén megkérdőjelezhetetlen, erre a harmadik lemezük a bizonyíték, amellyel zárójelbe tették az olyan túlzó kijelentéseket, hogy ők az új Beatles, és Josh Homme produceri segítségével egészen valószínűtlen módon Josh Homme zenei világa felé nyitottak. Most meg itt ez az új lemez, amin végül is egyben van minden, amiért eddig jók voltak, és jó is az egész, mégse tudok mit mondani.
Mintha egy réteg hiányozna a zenéből, de hogy mi, azt nehéz megnevezni. Körülírni egyszerűbb: az a valami, ami az együttes britségét meg Turner egészen egyszerűen (és tényleg akár beatles-i értelemben is) perfekt énekhangját összeköti a dalok – homme-i értelemben – amerikai rockosságával. Ha ez a valami meglenne, hűvös távolságtartással tudna ádázul bólogatni az ember a számokra, így viszont lelkesen erőlködve nem csinál rájuk semmit.
Hogy most akkor jó vagy rossz lemez-e a Suck It and See? Na hát ez az, amit így nem lehet kimondani. Amíg hallgatja az ember, nem rossz. Viszont onnantól, hogy véget ér, egyáltalán nem tűnik úgy, hogy jó lenne. Vagy legalábbis, hogy valamire jó lenne. Szóval, bár egyszer már elmondtam ezt máshol egy másik albumról, magamat ismételve a székely bácsit kell idéznem, akit megkérdeznek a hogyléte felől. Milyen a lemez? Jó. Bővebben? Nem jó.
A lemez a zenekar weboldalán hallgatható meg.
Meghallgatható és megvásárolható:
EDDIE VEDDER: Ukulele Songs
Az Út a vadonba című film zenéjét a mai napig ambivalens érzésekkel hallgatom (már amikor hallgatom): Eddie Vedder, a Pearl Jam énekese kitűnő számokat írt az első szólóanyagaként is funkcionáló albumra, de mindegyik olyan, mintha egy-egy jelenet kedvéért félúton félbe lenne hagyva. Az a tudat viszont mindig engesztelt ezzel kapcsolatban, hogy majd a következő saját lemezén, amit már nem egy filmhez készít, ez a probléma is megoldódik – erre mit csinál ezen a bizonyos lemezen? Fog egy ukulelét, és megint másfél-két perces dalokat játszik.
Szerencsére a helyzet nem olyan elkeserítő: ezúttal így is sokkal kerekebb felvétel született, mint az előző körben. Talán az ukulele miatt, talán egyszerűen Vedder hozzáállásának köszönhetően, mindenesetre van egy olyan autentikus (ha nem egyenesen archaikus) jellege az egésznek, ami feljogosítja az előadót arra is, hogy ilyen rövidek legyenek a számok – hiszen akkor (nagyon régen) sem voltak hosszabbak a dalok, amikor szárba szökkent ez a ma is virágzó singer-songwriter műfaj.
Amúgy valószínűleg az ukulele lesz a kulcsa a dolognak, mert maga a zene nagyon is vedderes, és mint ilyen, Pearl Jam-es is, tehát amiként borítékolhatóan kellemes hallgatnivaló, úgy meglepetéseket sem nagyon okoz (leszámítva talán azt, hogy elhangzik pár feldolgozás is, bár ha az anyazenekar átirat-mániáját vesszük, ez sem olyan döbbenetes). Az viszont tulajdonképpen mindegy is, hogy mitől kerek ez a lemez, a lényeg az, hogy ha nem is lesz belőle alapmű, működik.
A lemez az NPR weboldalán hallgatható meg.
Letölthető és meghallgatható:
WEEZER: Paranoid Android
Hörömpő Cirkusz, világszám! A Weezer Radioheadet játszik! A kiszámíthatóan kiszámíthatatlan Rivers Cuomótól persze ez sem olyan meglepő, de azért mégiscsak mókás ez: az egyik legnagyobb amerikai geekzenekar a legnagyobb brit geekzenekart dolgozza fel – ráadásul egészen weezeresen. Legközelebb a Creepet is, Rivers, az lesz az igazi!
A dal a Stereogum oldalán érhető el.
