Nézőpont kérdése, hogy Rod Stewartot és Elton Johnt mennyire lehet egy kalap alá venni. Ha mondjuk azt vesszük, hogy előbbi egy híres klipje kedvéért matróznak öltözött, utóbbi egy híres koncertjén meg Donald kacsának, akkor – Donald kacsa matrózruhája ellenére – nyilván egyáltalán nem. Ha viszont azt nézzük, hogy mindketten a hetvenes években élték csúcskorszakukat, aztán a nyolcvanas években született nagy slágereik ellenére szépen fokozatosan mindenki leírta őket, akkor nagyon is hasonlítanak egymásra. Most pedig szinte egyszerre adtak ki új lemezt is, amelyek ráadásul valamilyen formában egyaránt visszatérésnek és tiszteletnyilvánításnak is számítanak, úgyhogy egy kis összehasonlító elemzéshez mindenképpen kitűnő alapot szolgáltatnak.
Megvásárolható:
ROD STEWART: Fly Me to the Moon… The Great American Songbook Vol. V.
Szerencsénk van, mert megjelenési sorrendben haladva éppúgy Rod Stewart lemezével kell kezdenünk, mint akkor, ha hamar túl akarunk lenni a rossz híreken. Én pedig rögtön meg is követem magam, fentebb ugyanis csúsztattam: ez az album nem Rod Stewart visszatérése, hanem a nyolc éve tartó visszatérésének legújabb fejezete – és pont ez a baj vele. A történet ugye arról szól, hogy 2002-ben a jó két évtizede nem sármőr énekesként, hanem éneklő playboyként funkcionáló Rod Stewart nyakkendőt kötött, és piacra dobott egy lemezt tele a harmincas-negyvenes években született standardekkel. Ötlethiányos sztárok tipikus húzása ez már egy ideje, de egyszer azért nem rossz vicc – csak hát az a baj, hogy Rod Stewart azóta is ezt meséli, és semmi mást: az akkor megkezdett sorozatnak ez már az ötödik része, és a menet közben megjelent két másik lemeze is ugyanilyen feldolgozásalbum volt, csak az egyik rock-, a másik meg soul-dalokat tartalmazott. Így pedig mostanra eléggé kiüresedett a koncepció, és ennek megfelelően ugyanolyan nehéz érdemben beszélni az új felvételről, mint igazán rajongani érte. Oké, emberünknek korábban is voltak nagy feldolgozás-sikerei (a fentebb citált Sailing sem az ő dala), és persze, szépen el van énekelve itt minden, meg jó a hozott anyag is, mint mindig, de hetedszer ez azért már elég kevés. Sőt visszaüt, mert lassan már az éneklő playboyt is elfelejthetjük, és marad egy dudorászó kujonunk, akit az már nem nagyon ment meg, hogy jó a hangja.
Megvásárolható:
ELTON JOHN & LEON RUSSELL: The Union
Na, hát Elton John ennél azért mindig is okosabb volt, másrészt neki még a bőre alatt is új dalötletek vannak, úgyhogy nála éveken átívelő feldolgozásalbum-sorozatok szóba sem jöhetnek. Túl nagy dobása ennek ellenére neki sem volt lemezen elég régóta, és a megoldást ő is a régmúlt időkben látja – csak épp nem nyúl mellé, ugyanis a saját múltjában turkál. Legutóbb egyik nagy klasszikusa, a Captain Fantastic and the Brown Dirt Cowboy című konceptalbuma akadt a horgára, úgyhogy el is készítette a folytatását The Captain and the Kid címmel, és nem is volt rossz a végeredmény, a helyes vágányra azonban igazán csak most tér vissza a Unionnal, és ebben segítségére van régi példaképe-mestere, az amerikai Leon Russell is.
Hogy ki támogat kit a két öreg közül ezen a duettlemezen, az persze kibogozhatatlan, mert Russell sem épp a fénykorát éli egy ideje – de hát pont ettől szép, hogy milyen ügyesen visszatalálnak a saját dicső múltjukba. A Union ugyanis – noha avíttnak cseppet sem nevezhető – semmi másról nem szól, csak arról, amiben ez a két zongorista-énekes nagyon jó volt. Azaz mindkettőjüknek egyenlő teret adva hol inkább brit, hol inkább amerikai, bluesos-countrys pop-rockról, gondosan kidolgozott és örömteli munkáról tanúskodó dallamokról, meg két énekhangról, amelyek közül az egyik telt és érett, a másik inkább remegő és öreges, de a maga módján mindkettő nagyon szép. Az összképet egyébként még pár illusztris közreműködő is javítja, köztük például Neil Young és Brian Wilson, de a végeredmény valószínűleg nélkülük is lenne ilyen jó. Ha valakit mindenképpen ki kell emelni, akkor az már inkább a producer, T-Bone Burnett, akinek mostanában túl sok túl jó lemezhez fűződik a neve ahhoz, hogy ez véletlen legyen, és duettügyben is van egy elég jó referenciája a közelmúltból, Robert Plant és Alison Krauss közös lemeze révén.
Egyébként a Union sem sokkal bonyolultabb munka, mint Rod Stewart új lemeze, csak hát azzal szemben ez gyönyörködtető egyszerűség, más szóval popzene felsőfokon. És ha annyira nem is meghatározó album, mint mondjuk a Madman Across the Water, az biztos, hogy ugyanaz a hatásmechanizmusa, és hasonló érzelmeket is vált ki: a zenélés és a zenehallgatás gyermeki, rácsodálkozós örömét. Ugyanakkor sietnék hozzátenni, hogy egyáltalán nem gyermeteg, sőt Rod Stewart lemezével szemben nem is csak kacsingatva utal az előadók korára, hanem szembenéz azzal, hogy ketten együtt 131 évesek, és érdemben reflektál is erre. Egy ilyen lemezt hallgatva még 2010-ben is szilárdan hisz benne az ember, hogy a popzenében végtelen lehetőségek rejlenek.
