Kultúra

A koncert végén megszólalt a hangszóró is [Sziget 4. nap]

Bus András
Bus András

2010. 08. 15. 10:02

Idén feltűnően jó a hangzás mindenfelé a Sziget fesztiválon.

Feltűnő alatt ez esetben pedig azt kell érteni, hogy a dolog senkinek nem tűnik fel: évekig dohogott egy emberként az összes látogató a kotvány megszólalásra, idén meg szépen csendben tudomásul vettük, hogy minden oké. És ami azt illeti, jól is tettük, mert ma, amikor végül csak megjegyeztük magunk közt egy páran, hogy végre nincs miről beszélni, egyből sikerült is rossz hangzású koncertekbe futni. Sőt mi több, erre lett kihegyezve a nap grand finaléja is, de persze történt még előtte is egy s más, amiről érdemes szót ejteni.

A Tankcsapda koncertje mondjuk pont nem ilyen, mert akármilyen hülyén is hangzik, valahogy nem akart összeállni a kép. Minden ott volt, ahol lennie kellett, azaz a sok tízezer rajongó, a sok sláger és az előző meg a következő dal témája közt kapcsolatot kereső mókás átkötő szövegek is, de a hangulat valahogy hiányzott. Így annyi maradt meg, hogy Lukács hangja egyre brutálisabb, meg hogy elhangzott egy csomó újabb keletű szám mellett az Így lettél. Az ember (kábé) negyvenedik Tankcsapda-koncertjéről persze eleve nehéz érdemben szólni, de erről nemcsak ezért nincs mit mondani. Egyszerűen felejthető volt, de annyira, hogy jól is esett otthagyni. Ha mind a negyven bulit nézem, akkor persze a jó-rossz arány még így is kitűnő, sőt akár azt is mondhatom, hogy ennél több is bőven belefér – de ha lehet, inkább ne férjen bele.

Apropó, beférés: Party Aréna. Calvin Harris fellépéséről is sikerült kiszorulni. Hogy miért pont a Sziget valószínűleg legnagyobb sátrának van egyetlen bejárata, amit ráadásul szigorúan őriznek is, az még mindig nem világos, de biztos van ennek oka. És volt következménye is: a hodály előtt még a buli felénél is úgy tolongtak az emberek, mint nyitási akció idején az elektronikai áruházakban a multifunkciós távirányítók és az intelligens turmixgépek vásárlóközönsége, a bent lévők meg átlátszóra verejtékezték a bőrüket is, nemcsak a ruháikat. Sebaj, azért az oldalsó, csak kijáratként használható ajtónyílás mellől sikerült megállapítani, hogy a produkciót amúgy is teljesen fölösleges volt erre a helyszínre bepakolni, mert nemcsak nézőszám, hanem zene szempontjából is abszolút Nagyszínpad-kompatibilis volt. Sokan csak DJ-zni várták Harrist, de ő zenekarral jött, és akkora élő diszkóbulit rendezett Colours-szal, Ready for the Weekenddel, meg mindennel, ami kellett, hogy a publikum egy emberként letette a haját. Vokálok, háttérvokálok, ugrálós ütemek, dús szintitémák, a feje fölött kinyújtott karral cinező dobos, minden a helyén volt – és sikerült még nagyjából időben abba is hagyni, hogy át lehessen érni a Nagyszínpadhoz Iron Maidenre. Az persze nem biztos, hogy ez rajtam kívül másnak is számított, de ennyire hadd legyek önző.

Az Iron Maiden tagjai soha nem arról voltak híresek, hogy mindent megtettek, mert mindent megtehettek: nem voltak sem ismert alkohol- és drogbotrányaik, sem köztudottan durva nőügyeik. Részben épp ezzel a fegyelmezett (vagy legalábbis kellően diplomatikus) hozzáállással pedig elérték azt is, hogy 50 felett – hasonló korú pályatársaikkal szemben – továbbra is mindent megtehetnek. És zenei értelemben meg is tesznek, miután ugyanis három éve körbeturnézták a világot egy nosztalgikus műsorral, amelyben a nyolcvanas években született legnagyobb slágereiket nyomták, most úgy döntöttek, hogy átmásznak a ló túloldalára, és szinte csak az új lemezeikről játszanak. Ennek eredményeként a hárommal ezelőtti évtized egyik leghíresebb zenekara 80 percig egy darab 2000 előtt született számot játszott el, és a ráadás végéig sem növelte tovább hatnál ezt a számot. Nyilván sokakat megsértettek persze ezzel, és lesznek majd nagyon lesújtó vélemények a buliról, de azért be kell látni: ez valahol nagyon laza dolog volt, főleg annak fényében, hogy még ezeket a számokat is ezrek meg tízezrek énekelték, és azok sem nagyon mentek sehova, akik azt sem tudták, mi szól épp. Ebben persze biztos szerepe volt az űrhajós díszletnek, a bolygókkal teleaggatott hátsó függöny előtt folyamatosan cserélődő háttérvásznaknak meg az ezúttal nemcsak begyalogoló, hanem még egy gitárt is nyakába aggató kabalaszörnynek, Eddie-nek, de senki nem is mondta, hogy ez nem tartozik szervesen a Maidenhez.

Amúgy pedig üdítő is volt megint teljesen más műsorral szembesülni, mint legutóbb, úgyhogy nemcsak önmagáért állt ki ezzel a húzással az együttes, hanem a rajongói iránt is tiszteletet mutatott a haknifaktor teljes kizárásával. Főleg elmondható ez annak fényében, hogy a klasszikusokkal azért persze nem egy szinten lévő új lemezekről tényleg a legjobb számokat válogatták össze: a szó abszolút pozitív értelmében öreges, azaz bölcs és érett, kifejtős Ghost of the Navigatort, Brave New Worldöt és No More Liest, a Ronnie James Dio emlékének ajánlott, nagy együtténeklést eredményező Blood Brotherst és az olyan tipikus klipdalokat, mint a Wicker Man meg a Wildest Dreams. A végén azért persze a Number of the Beast, a Hallowed Be Thy Name és a Running Free klasszikus hármasával záruló műsor ettől a rendhagyó tematikától eltekintve egyébként tipikus Maiden-buli volt. Végig lehetett érezni, hogy itt nem egy fesztiválfellépőről van szó, hanem egy zenekarról, amelyik tudja, hogy egymagában is elad egy napot egy ilyen rendezvényen, amúgy meg mentek (de nem a precíz játék rovására) a szokásos, de megunhatatlan pózok, szökellések, és Bruce Dickinson is hozta a formáját: kedvesen szívatta a nézőket, a végén pedig még angol rendőrkalapot is húzott. Szóval nagyon elnök volt az egész, na.

Mondhatnánk, hogy a fesztivál alfahímje után labdába sem rúghatott senki, de én erre hivatkozva nem fogom felmenti Nina Hagent. Az 55 éves német énekesnő maga az élő underground történelem, ehhez képest ezen a fellépésen semmilyen értékkel nem bíró, jelentéktelen műtárgyat játszott. Többnyire sajnos fel sem tűnt, hogy ott van, amikor meg igen, akkor Seal slágerét, a Killert énekelte, aminek az apropója nem volt teljesen világos, úgyhogy a fellépés totális kudarcnak bizonyult – az egyetlen pozitívum az egészben az, hogy nem is volt erre a koncertre szükség ahhoz, hogy jól süljön el a nap. Calvin Harrisék és az Iron Maiden elsőrangú bulijain túl ugyanis valamiképpen még a szombati tumultus sem tűnt a szokásos módon elviselhetetlennek, voltak viszont kedves jelenetek (lásd: utcazenélés a Sziget területén akusztikus gitárral és a tokjába szépen potyogó fémpénzekkel, plusz dalkéréssel és együtténekléssel) – és még hajnalra is maradt egy nagyon jó fellépő.

A Vágtázó Életerőről, azaz a jobb érthetőség kedvéért a VHK-ról volna szó, akiket ugyan nem túl nagy, de azért korrekt nézősereg és egyszerűen minősíthetetlen hangzás fogadott az A38-Wan2 színpadon. Hogy mi történhet akkor, amikor egy zenekar bő egy órán át gyakorlatilag egy Sokol rádió hangerejével és tisztaságával szólal meg, és amikor az énekesből már bő húsz perce semmit, de tényleg semmit nem hallani, a jó kérdés, mindenesetre itt ez ment. Hogy a nyolcvanas években ezért mit kapott volna egy hangmérnök – függetlenül attól, hogy hibás volt-e vagy sem –, abba jobb bele sem gondolni, azt viszont felfogni is nehéz, hogy még ilyen kutya körülmények között is lehetetlen volt otthagyni a koncertet. Mindenesetre így történt: a daloknak meg az előadásmódnak olyan parancsoló ereje volt, hogy így sem dühében tombolt az egész sátor, hanem teljes eksztázisban. Ha már a nyolcvanas évek kerültek szóba, hozzá kell tenni: akkora és olyan tétje ma már nyilván nincs a zenekarnak, mint akkor volt, de hogy tétje van még ma is minden egyes koncertjüknek, az egyértelmű, és ezt sokakról nem lehet elmondani. Pedig lám, aki ennyire odarakja magát, az annyira érinthetetlen, hogy még a legbotrányosabb körülmények közt is meg kell érte veszni.

A legvégén azért nagy nehezen csak megoldódott a technikai probléma is, úgyhogy az utolsó néhány percben már teljes erővel dörgött a VHK. Grandpierre Attila pedig ennek örömére zseniális végszót is adott a napnak: a koncert legvégső hangjaira azt kántálta a mikrofonba, „Megszólalt a koncert végén, megszólalt a hangszóró / Megszólalt a koncert végén, megszólalt, jaj de jó!” Na, az ilyen eseményekre szokás azt mondani, hogy megfizethetetlen.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.