Október 20-án, 83 éves korában egy pennsylvaniai kórházban elhunyt Fethullah Gülen török teológus és iszlám hitszónok. Halála okáról nem jelent meg hivatalos információ, de a hozzá közel álló források szerint az imám régóta küzdött szív- és veseelégtelenséggel.
Halálával talán megtörik Gülen hívein a bűbáj
– nyilatkozta Hakan Fidan, Recep Tayyip Erdogan elnök volt kémfőnöke, jelenlegi török külügyminiszter a szerinte „sötét szervezet” vezetőjének haláláról.
Mint ismeretes, Erdogan már régóta irányítja Törökországot elnöki rendszerben – szinte diktátori hatalommal –, leszámolt az ellenségeivel, ellehetetlenítette a kritikus sajtót, legfőbb ellenlábasának viszont rögeszmésen a most elhunyt imámot tekintette.
De ki volt Gülen, és hogyan lett Erdogan legfőbb szövetségeséből a török elnök legfőbb ellensége?
A Hizmet felépítése
Gülen – teljes nevén Muhammed Fethullah Gülen – 1941-ben született egy belső-anatóliai faluban. Édesapja imám volt, édesanyja pedig a Koránt oktatta gyerekeknek. Állami iskolában csak rövid ideig tanult, figyelme ugyanis hamar a vallási tanulmányok felé fordult. Ezért tizenéves korában iszlám teológiai iskolákban tanult, majd 1958-ban megszerezte a hitszónoki képesítést és a hivatás gyakorlásához szükséges állami engedélyt. Ezután egy Korán-iskolában tanított és egy mecsetet igazgatott.
Az 1981-es törökországi puccs alatt letartóztatták, majd hét hónapra bebörtönözték. A katonai rezsim nem véletlenül akarta semlegesíteni Gülent – a szónoklatai és a szegények oktatásának megszervezése miatt egyre népszerűbbé váló imám ekkoriban már egy dinamikusan növekvő informális közösség feje volt. A Hizmet („szolgálat”) néven is ismert úgynevezett „Gülen-mozgalom” több lábon állt. A Cemat elnevezéssel is illetett szervezet valójában nem egy hivatalos, bejegyzett egyesület, hanem egy hálózatosan felépülő, titokzatos közösség volt. Az egyes helyi sejtek tagjai csupán az őket vezető imámot ismerték, ők pedig a felettük álló közvetlen vezetőket, és így tovább egészen Gülenig. A Hizmetnek azonban a tagokon kívül több millió szimpatizánsa is volt. A velük rokonszenvező üzletemberek pedig bőkezűen támogatták őket, amiből egyfajta párhuzamos szociális hálót tartottak fenn.
A szervezet a kezdetektől jótékonykodott, és segítette a szegényebb muszlim híveket. Fő profilja azonban az oktatás volt. Gülen már a mozgalom megalakulása előtt egyetemi előkészítő iskolákat tartott fenn, ahonnan a szegény sorból származó tanulók a legjobb török egyetemekre is be tudtak kerülni. Ez különösen vonzó volt a hagyományosabb, szegényebb, vallásos rétegek körében, hiszen a Hizmet az anyagi támogatás mellett hitoktatást is nyújtott, amelyet a török közoktatás ekkoriban nem. Ezzel a diákok persze Gülen lekötelezettjei, későbbi támogatói lettek. Amint az első generáció kikerült az egyetemekről, Gülennek egyre több követője foglalt el fontos pozíciókat az oktatás, a tudomány, a politika és a hadsereg, valamint a rendvédelem területein. Ezzel párhuzamosan pedig létrejött a „világítótornyoknak” nevezett iskolák hálózata, illetve maga a Hizmet is. Gülen arra biztatta híveit, hogy foglaljanak el minél több fontos pozíciót, segítsék egymást, és így vigyék győzelemre a Hizmet eszméit.
Gülen tehát a török polgárosodás, középosztályosodás alternatív modelljét alakította ki a hagyományos, a nyugatosodást és a szekularizációt elváró Kemal Atatürk-i út mellett. Az új, gülenista értelmiség létrejötte mellett a már létező középosztályos csoportok vallásosabb fele körében is egyre népszerűbb lett a mérsékelt iszlám gondolata.
A 20. század során a kemalista modernizációt teljes egészében elvető, teokratikus iszlám államot bevezetni szándékozó pártok jöttek létre, amelyeket azonban az elit és a középosztály elutasított, a hadsereg pedig aktívan fellépett velük szemben. A 21. század elejére azonban Gülen és más értelmiségiek tevékenysége nyomán kialakult egy új, az iszlámot és a nacionalizmust ötvöző török nemzeti gondolat, amely magát nem az atatürki forradalomból vezette le, hanem visszanyúlt az oszmán örökséghez. Gülen szerint maga Atatürk is az „iszlám katonája” volt, aki modernizációjával nem megsemmisítette, hanem átmentette a török nemzet lényegét adó vallást. Ezzel a logikai bukfenccel az új értelmiség sikeresen békítette össze a mérsékelt iszlámot és a modernizációt, valamint tette ideológiáját emészthetővé az iskolázottabb, jómódú rétegek számára is. Az eszme hamarosan politikai képviseletet kapott.
Társbérletben Erdogannal
Egy fiatal török politikus, Recep Tayyip Erdogan, aki korábban iszlamista pártok tagja volt, 2001-ben meglátta a politikai lehetőséget a mérsékelt iszlámban, és Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) néven új alakulatot hozott létre ennek képviseletére. A vallásos értelmiséget, a középosztályt, illetve a hagyományos rétegeket egységbe forrasztó párt 2002-ben hatalmas győzelmet aratott. Erdogan kezdetben két irányú reformprogramba kezdett.
- Egyrészt fenntartotta a társadalmi modernizáció vívmányait, fejlesztette az infrastruktúrát, és liberalizálta a gazdaságot.
- Másrészt pedig lenyeste az atatürkista szekularizáció vadhajtásait. Többek között engedélyezte a muszlim fejkendő nyilvános viselését, támogatta a vallásos iskolákat – köztük elsősorban Gülenét –, illetve kultuszt épített a szultánok köré.
Törökország gazdasága szédületes repülőrajtot vett, tömegek emelkedtek ki a nyomorból, a középosztály életszínvonala pedig közeledett az európaihoz. Nemzeti konszenzus kezdett kialakulni: a hagyományos, vallásos rétegek végre magukénak érezhették a török államot, miközben a nyugatosodottabbak felfedezhették az oszmán és az iszlám identitást anélkül, hogy a felvilágosodást és a világias életstílust el kellett volna vetniük.
Az eszmei hasonlóságok miatt csak idő kérdése volt, hogy a két, a mérsékelt iszlám reneszánszát hirdető vezető – Erdogan és Gülen – a gyakorlatban is egymásra találjon, és szövetséget kössön. Valójában már Erdogan hatalomra jutásában is kulcsszerep jutott a Hizmetnek, amely mintegy előkészítette a terepet. Ráadásul a tagjai már ekkor is fontos pozíciókat birtokoltak a török politika, az adminisztráció, a gazdaság és az oktatás területén. A The Economist számai szerint akadt olyan időszak, amikor a legfontosabb bírói posztok 30 százalékában és a rendőri vezetés körülbelül felében gülenisták ültek.
