„Két napig senki sem jött, hogy megnézze, mi van velünk. Fogalmad sincs, min mentünk keresztül. Éhség, hideg” – panaszkodott a New York Times újságíróinak Fatema Benija, aki a péntek éjszakai földrengés óta a romok közé leparkolt kisbuszban tölti napjait a marokkói Atlasz-hegységben található Douar Tnirtben. A legkevesebb 2860 halálos áldozatot követelő és több mint 2500 sebesülttel járó katasztrófa után először hétfő délután érkeztek kormánytisztviselők a néhány száz fős faluba, amelynek vályogból épült házait teljesen lerombolta a földrengés.
Mohamed Abarada még ki tudott menekülni a házból karjában 9 hónapos kislányával, de az édesanyja, a felesége és 9 éves lánya nem. A két idősebb nő holttestét hétfőre sikerült kiemelni, de a gyereket továbbra is kereste az édesapja a rokonok és szomszédok segítségével.
Ahogy azt szombati cikkünkben megírtuk, a fő rengés a Richter-skálán 7-es körüli volt, amit alig húsz perccel később egy újabb jelentős, körülbelül 5,3-as követett az eredeti helyszíntől délnyugatra. A rengés 500 kilométeres környezetében 1900 óta nem volt hasonló, de a pusztítás mértékét nem csak a rengés erőssége, hanem az érintett területen található épületeknél használt építőanyag is befolyásolta.
Elhagytak minket
Mivel az Atlasz-hegységben ritkák az ilyen erősségű földrengések, azok inkább Marokkónak a Földközi-tengerhez közelebbi részein jellemzők, a házakat nem úgy építik, hogy földrengésbiztosak legyenek. Ezeken a nehezebben megközelíthető, elzárt településeken jobbára vályogból húzzák fel az épületeket, amelyek a földmozgás hatására gyakorlatilag porrá váltak. Ez azért fontos tényező, mert így a romok alatt nem tudnak kialakulni olyan zugok, ahol a még életben lévő sebesültek néhány napig ki tudják bírni, ha kapnak levegőt és hozzáférnek valamennyi vízhez.
Az idén februári, mintegy 60 ezer halálos áldozatot követelő török és szíriai földrengés után 12 nappal még találtak túlélőt, ám mivel ott gyakoribbak az erős földrengések, több olyan épület van, amelyek egy hasonló természeti katasztrófa esetén nagyobb biztonságot nyújtanak.
Nem a földrengések ölnek embereket, hanem az épületek,
jelentette ki a Washington Postnak Wendy Bohon geológus. A cikk egyben rámutat arra is, hogy amikor 2004-ben, egy 6,3-as erősségű földrengés rázta meg Marokkó északi részét, az összedőlt épületek helyére már földrengésbiztosakat húztak fel. A mostani incidens során Marrákesben, amely 80 kilométerre volt az epicentrumtól, régi épületeket rombolt le a földrengés, miközben az újépítésűek állva maradtak.
Ez azonban nem sok vigaszt jelent azoknak, akik szó szerint mindenüket elveszítették és úgy érzik, hogy a kormány magukra hagyta őket. A Guardian által meglátogatott Tarouiste faluból hat holttestet kellett gyalog elszállítaniuk a túlélőknek a hegy lábához, ahol magánautókba tették őket, hogy elvigyék az áldozatokat a kórházba (feltehetően boncolás, azonosítás vagy csak a temetésig történő elhelyezés céljából).
Senki nem jött segíteni nekünk. Teherautókra van szükségünk, hogy segítsenek elmozdítani a romok közé temetett elhullott állatokat. Szükségünk van sátrakra és élelemre. Úgy érezzük, elhagytak minket,
panaszolta Hassan al-Mati, akinek a hegyről lecipelt holttestek között volt az édesanyja is.
Mivel szinte minden épület összedőlt, a túlélők lepedőkből és szőnyegekből összetákolt sátrakban vészelik át az éjszakákat egy olyan helyen, ahol szeptemberben már akár hó is eshet. Vannak helyek, ahol szerencsére van élelmiszer, máshol azonban se étel, se víz nincs.
Kiáltások helyett csend
Mindezek után szinte Főleg, hogy olyan településekről van szó, ahol a rendes hétköznapokon is alig érhető el az egészségügyi ellátás, most pedig végképp nehéz orvosi segítséghez jutni.
A marokkói belügyminisztérium vasárnap annyit közölt, hogy kezdetben csak a „baráti országoknak” nevezett Nagy-Britanniából, Katarból, Spanyolországból és az Egyesült Arab Emirátusokból fogadnak kutató-mentő csapatokat, azt követően, hogy felmérték a szükségleteket. Eközben a Marokkóval diplomáciai kapcsolatban nem álló szomszédos Algéria is felajánlotta a segítségét, ideiglenesen félretéve a nézeteltéréseket, és a marokkói kormánnyal szintén feszült viszonyt ápoló Franciaország is hajlandó lenne mentőcsapatokat küldeni. A kölni reptéren egy 50 főből álló német mentőcsapat várt arra, hogy elutazhasson Marokkóba, de végül vasárnap hazaküldték őket. A német külügyminisztérium szerint azonban nem politikai oka van a késlekedésnek, hanem az, hogy előbb ki kell találni, hogy hol és mire van szükség.
Eközben azonban egyre fogy az idő. Algouban a földrengés után még kiáltások és sikolyok voltak hallhatók a romok alól, ám ahogy teltek az órák és nem érkeztek meg a speciális mentőegységek, a hangok is elhalkultak. A faluba hétfőn érkeztek meg a spanyol mentőcsapatok két kutyával, amelyek ugatni kezdenek, ha életre utaló jelet szimatolnak – írta a BBC tudósításában. A két kutya azonban csendben maradt és a csapat továbbindult a szomszéd faluba. Ott egy unokahúgait gyászoló férfi sírva azt mondta:
Nagyon nagy szükségünk van a segítségre. Bárkitől, akitől kapunk.
