A Marokkótól Iránig tartó térségben egyetlen ország tudott folyamatosan a figyelem középpontjában maradni: Irán. Az USA visszavonulása után, ez némileg természetes is, hiszen a regionális hatalmi ambíciókat dédelgető Teherán évtizedek óta törekszik erősíteni a befolyását a térségben. Ennek jelei Szíriában, Irakban, Libanonban és Jemenben is világosan látszottak időről időre. A hírekbe ezek mellett a rétestésztaként húzódó atomalku, illetve annak hiánya kapcsán is rendre visszatért az ország. A 2015-ben megkötött, majd 2018-ban felmondott megállapodás után a Biden-adminisztráció tervei között szerepelt, hogy valamilyen módon újratárgyalják az egyezséget.
A biztató kezdetek után a folyamat – amelynek az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt állandó tagja és Németország is a részese – megrekedni látszik. Két ok miatt:
- az egyik, hogy az ukrajnai háború kiélezte Oroszország és az ENSZ BT másik három tagjának (USA, Nagy-Britannia, Franciaország), illetve Németországnak a viszonyát, valamint a háborús kudarcok hatására Moszkva és Teherán egyre szorosabbra fűzi a katonai együttműködését.
- A másik ok, hogy 2022. szeptember közepén egy iráni kurd egyetemista meghalt Teheránban az erkölcsrendőrség őrizete alatt, ami meglepő módon országos méretű tiltakozás hullámmá szélesedett. Az iráni hatóság erőszakos fellépése miatt azóta több százan haltak meg, tízezrek kerültek börtönbe, és máig nem csillapodtak a tiltakozások. Az egész országot megrázó események nemzetközileg is elszigetelték az országot olyan megrázó pillanatokhoz vezetve, mint amikor a nemzeti tizenegy tagjai nem voltak hajlandók elénekelni a himnuszt a katari futball-vébén.
Röviden már említettük, de érdemes az iráni-orosz kapcsolatok erősödésére is kitérni.
Irán mellett az összes többi közel-keleti ország csak ideig-óráig tudott a címlapokra kerülni. Irakban több mint egy év után tudtak új vezetést választani azt követően, hogy 2021 októberében előrehozott választásokat kellett tartani az országot megrázó tüntetések miatt. Bár az iraki politika annak plurális jellege miatt tipikusan nehezen prognosztizálható, annyi látszik, hogy az új kormányalakítással az Irán-barát erők kerültek pozícióba. A választásokat Moktada asz-Szadr választási koalíciója nyerte, mely tipikusan afféle „se nyugat, se Irán” irányvonalat követett erős nacionalista felhangokkal és kiszámíthatatlan döntésekkel. Mivel asz-Szadr képtelen volt a számos arab és kurd párttal kormánytöbbséget összehozni, egy váratlan pillanatban lemondásra szólította fel a legnagyobb frakciót alkotó képviselőket. Ezt követően nyílt meg az út, hogy a síita iszlamista pártok viszonylag gyorsan egyezségre jussanak a többi fontosabb szereplővel (így a kurdokkal), és kormányt alakíthassanak. Bár az Iszlám Állam továbbra is aktív az országban, és Irak a világ egyik legnagyobb kőolaj-exportáló állama, az új kormány megalakítása alig kapott figyelmet. A zavaros helyzetet jól jellemzi, hogy miközben Irán-barát kormány került hatalomra, mind a NATO-nak, mind az USA-nak működik egy katonai támogatója missziója, amelyben magyar katonák is részt vesznek.
Szíria jelentősége az elmúlt években folyamatosan csökkent. Az Iszlám Állam egykori központja már csak a török fenyegetések kapcsán került be a hírekbe. A terrorszervezet ugyan még mindig aktív, de ahhoz nem eléggé, hogy látványos támadásokat kövessen el, viszont 2022-ben a második és a harmadik vezetőjét (kalifáját) is elvesztette. Abu Bakr al-Bagdadi, az alapító nevére még sokan emlékeznek, utódai nevét azonban már csak a szakértők jegyzik. A szíriai kurdok viszont továbbra is szálkát jelentenek a szomszédos Törökország számára, amelynek vezetője, Recep Tayyip Erdogan elnök az év során legalább féltucat alkalommal fenyegetett nyílt agresszióval. Ez tavaly tavasz óta visszatérően aztán a nagyhatalmak és Irán éles reakcióit vonta maga után, amelyek jóváhagyása nélkül Ankara egyelőre nem akar lépni. Északkelet-Szíriában egyszerre vannak jelen orosz és amerikai katonák is, akiket a szíriai kormányerők és Irán kiképzői is kiegészítenek. A kialakult status quo Törökországon kívül mindenkinek megfelelő. A polgárháborús Szíria többi részén érdemi előrelépés nem történt politikai téren, északon Idlib tartományban továbbra az egykori felkelők vannak hatalmon.
Izrael mint a térség egyik legfontosabb politikai, gazdasági és katonai ereje továbbra is a magas sajátos módján dominálja a térséget. A 2021-es Ábrahám-megállapodások óta (diplomáciai kapcsolatok felvétele az Egyesült Arab Emírségekkel, Bahreinnel, majd később Marokkóval és Szudánnal) az ország folyamatosan erősíti kapcsolatait egyes arab relációkban, de a legnagyobb hír Benjamin Netanjahu politikai veterán és túlélő visszatérése volt a miniszterelnöki pozícióba. A Közel-Keletre jellemző meglepő alkuk sorába illeszkedett a papíron egymással ellenséges Izrael és Libanon megállapodása a közös földgázmezők feltárásáról, amit úgy sikerült megoldani, hogy formálisan a kitermelő francia Totalon keresztül folynak a tranzakciók.
Szaúd-Arábia látványosan betartott az USA-nak
A Perzsa-öböl túloldalán elsősorban az olajmonarchiák függetlenedő külpolitikája vált látványossá. Ennek már voltak jelei korábban is, elsősorban a korábbi szoros partnerek, például Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek kapcsán. A két ország az elmúlt években, ahogy az USA részéről megkérdőjeleződve érezték a biztonsági garanciákat, úgy kezdték javítani a kapcsolataikat Kínával és Oroszországgal, valamint normalizálni azokat más regionális szereplőkkel (Törökországgal, Izraellel és Iránnal is). Az ukrajnai háború kitörése után nagy hullámokat vert, hogy Abu-Dzabi tartózkodott a Moszkvát elítélő határozat szavazásán az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Nyáron a Biden-adminisztráció arra törekedett, hogy az olajexportáló országokat tömörítő, a világ olajtermelésének több mint harmadát lefedő OPEC-országokat rávegye a termelés bővítésére ezzel lenyomva az olajárakat, ami érdemben redukálhatná Oroszország bevételeit az energiahordozókból.
Ezzel párhuzamosan a két Öböl-menti ország erősítette a kapcsolatát Kínával, amellyel komoly gazdasági megállapodások születtek. Rijád egy gigaberuházás keretében a távol-keleti országban finomító komplexumot épít, míg az NWTN kínai vállalat elektromos autókat fog gyártani az emírségekben. Katar, a harmadik fontos nyugati szövetséges is erősítette kapcsolatait Kínával, egy szerződés értelmében 27 éven fogja Pekinget LNG-vel ellátni.
Az Arab-félszigeten a gazdasági és politikai kapcsolatok többirányúvá válása mellett a legsúlyosabb katonai konfliktust továbbra is az évtizedek óta húzódó jemeni polgárháború jelenti. Szaúd-Arábia és az emírségek 2015-ben beavatkoztak katonailag is, hogy megállítsák az Iránnal szorosan együttműködő húszi felkelőket. A ma már az ország felét uraló szervezet jelenléte Rijádnak olyan, mintha a hátsó udvarában készülődne egy ellenséges támadás, és ez egyáltalán nem túlzás, hiszen a húszik jelentős mennyiségben rendelkeznek – iráni eredetű – drónokkal és ballisztikus rakétákkal, amelyeket már nem egyszer vetettek be a szaúdi főváros vagy fontos ipari létesítmények ellen. Az Egyesült Arab Emirátusok 2019-ben kivonult a konfliktusból, de Szaúd-Arábia ezt még nem tudta meglépni. Nem tudjuk, hogy ez a háború Rijád „Afganisztánjává” válik-e, de az tény, hogy a húszik lassú, de folyamatos előrenyomulásban vannak.
A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója.
