Egy évvel ez előtt hatalmas blamázzsal ért véget az Egyesült Államok és a Nyugat leghosszabb és legköltségesebb államépítési projektje, amikor Afganisztánban néhány tízezer tálib harcos végül kétvállra fektette azt az afgán rendszert, amelyet nyugati katonai támogatás hiányban a saját katonái nem tudtak megvédeni. A pánik hatalmas volt, 2021 augusztusának végéig az afgán értelmiség egy része – és aki még tudott – a nyugati haderők által biztosított légi hídon hagyta el az országot. Nincsenek adatok, de valószínűleg százezren, ha nem többen, Irán és Pakisztán felé vették az irányt, míg az afgán hadsereg tagjai – pilóták, tábornokok, egyszerű katonák – az északi szomszédok, Üzbegisztán és Tádzsikisztán felé menekültek.
A tálibok a kormányzást bátor ígéretekkel és merész médiaakciókkal kezdték. A világban róluk kialakult negatív imázst látványos intézkedésekkel akarták megtörni:
- a kisebbségek kímélése,
- inkluzív kormány,
- amnesztia az előző rendszer kiszolgálóinak
- és a lányok oktatásának biztosítása.
Csupa olyan ígéret, melyek a Nyugat számára nagyon fontosak.
Elmaradt a véres és tömeges megtorlás
Egy év elteltével felemásnak tűnik a kép. A kisebbségekkel szemben – mindenekelőtt a síita vallású hazarák ellen – jósolt genocídium elmaradt. A pastu többségű tálibok feltétel nélküli elfogadást követelnek mindenkitől, és az is árulkodó, hogy az üzbég, tádzsik, de még a hazara kisebbség soraiból már a megelőző években is többen csatlakoztak a fundamentalista mozgalomhoz. Az elmúlt évben ugyan érkeztek hírek összecsapásokról az ország északi részéről (ahol a kisebbségek élnek), de a helyzet ott is stabil.
Érdemi katonai ellenállás nincs az országban. A bukott rezsim hívei Nemzeti Ellenállási Front néven új mozgalmat szerveztek az egykori legendás parancsnok, Ahmed Sah Maszúd egyik fiának irányítása alatt, de a szervezett csak sporadikus ellenállásra képes. Még a bevehetetlennek tartott Pandzsír-völgy is a tálibok kezén van, amit mind a szovjetek, mind a tálibok első uralma ellen sikeresen tartott Maszúd. Persze a népi ellenállás jelenlegi hiánya nem jelenti azt, hogy ennek ne lenne esélye később, hiszen Afganisztán történelme éppen arról szól: ha a lakosság valamelyik szegmense elégedetlenné válik az adott uralommal szemben, egyből megszerveződik az ellenállás.
A Nemzeti Ellenállási Front mellett egyelőre jelentősebb, de még mindig mérsékelt gondot okoznak az Iszlám Állam (Horaszán tartomány) akciói. Az Irakban és Szíriában elhíresült szervezet helyi csoportja még 2015-ben jelent meg, és tavalyig csak néhány körzetben tudott gyökeret ereszteni. Nem véletlenül, hiszen mind az akkori afgán kormányerők, az USA, de még a tálibok is irtani próbálták tűzzel-vassal. A tálibok egyeduralma óta ez a nyomás csökkent, a terrorszervezet helyi csoportjai pedig szinte az egész országban megjelentek elsősorban olyanokat toborozva, akik elégedetlenek a tálibokkal. Az afgánok pragmatizmusát mutatja, hogy ennek köszönhetően olyanok is beléptek az elmúlt évben a szervezetbe, akiknek a tálibok túl puhányok, megengedőek lettek a Nyugat megnyerése érdekében bejelentett reformok miatt, de olyanok is, akik 2021 előtt a demokratikus rendszerben szolgáltak, és most az Iszlám Államon keresztül akarnak bosszút állni. A terrorszervezet továbbra is a síita hazarákat tekinti fő célpontnak, valamint azokat a tálib vezetőket, akik szerintük nem elég konzervatívak. A napokban egy neves tálib vallási vezetőt robbantott fel egy öngyilkos merénylőjük, akinek a műlábprotézisébe rejtették a robbanóanyagot.
A mozgalom vezetése továbbra is Kandahárban, a dél-afganisztáni központban székel, Hibatulla Ahundzáda molla idáig csak egyszer ment a fővárosba, a nyilvánosságot továbbra is kerüli, a napi kormányzásba nem szól bele. A Kabulban működő miniszterek tessék-lássék módra tudnak csak irányítani tapasztalat és képzett bürokraták hiányában (akiknek egy része elmenekült). A kabuli kormány és a kandahári vezetés között alkalmanként felszínre tör az ellentét, bárhogy igyekeznek is a tálibok egységet mutatni.
Ennek leglátványosabb példája a lányok oktatásának kérdése. A tálib vezetés a győzelem utáni napokban ígéretet tett rá, az első hónapokban vegyes volt a kép, a mozgalom a helyi igényekhez igazította a politikáját. Észak- és Nyugat-Afganisztánban, ahol ennek erősebb hagyománya van, és a helyi közösségek elvárták, ott a tálibok engedték. 2022. március 23-án indult az új tanév, a tálib oktatási miniszter előre biztosított mindenkit, hogy a lányok mehetnek az iskolába, a BBC és más nyugati forgatócsoportok ott várták a sulik előtt a kendőben érkező kislányokat, amikor váratlanul reggel Kandahárból érkezett az ukáz, hogy egyelőre nem kezdődhet meg számukra a tanítás a hatodik osztály felett.
Ez a látványos blamázs rávilágított arra, hogy a tálibokon belül is jelentős ellentétek vannak ebben a kérdésben. A Nyugat számára ez egyszerű szakpolitikai kérdés, a konzervatív tálibok számára azonban ideológia, világnézeti probléma, mert szerintük a szekuláris oktatás tárgyai megrontják a lányokat. Nehéz megérteni, hogy pontosan hogyan.
Az általános amnesztia kérdésében szintén kettőség figyelhető meg. Egyrészt a győzelmet követően valóban nem voltak olyan megtorlások, tömeggyilkosságok, amelyekhez hasonlókat 2001-ben követtek el az amerikaiak oldalán harcoló győztesek. Ennek lenne nyoma, hiszen az afgán biztonsági erők létszáma 300 ezer körül volt.
Ugyanakkor az is tény, hogy a tálibok nem kegyelmeztek meg mindenkinek, több száz esetet dokumentáltak, amelyekben az egykori tisztikar, rendőri vezetés és titkosszolgálat tagjait felkutatták és kivégezték. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a tálibok helyi vezetői személyes konfliktusokat rendeztek így le, amit az is valószínűsít, hogy a két évtizedes konfliktus alatt családok, klánok folytattak egymással miniháborút papíron, mint a hadsereg és a tálibok tagjai (ezek az ellentétek sokszor a megelőző, még a szovjet megszállás időszakáig nyúltak egyébként vissza).
Kína feltűnően visszafogott maradt
Mi fontos mindezekből a 30–35 milliónyi afgán számára? A megélhetés. Az országban tavaly nyáron aszály volt, idén számos áradás. A nemzetközi közösség kivonulásával elfogytak a pénzek, az USA zárolta a kormány tartalékait, a tálibok akkor sem tudtak volna élelmezni, ha akartak volna. Az ország régóta nem önellátó, a Nyugat így sajátos helyzetben találta magát. Jelenleg a világ egyetlen kormánya sem ismeri el a tálibokat, ugyanakkor senki sem szeretné, ha miatta halálnak éhen az afgánok. Így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy – elsősorban a nyugati országok – továbbra is biztosítják az élelmiszersegélyeket, de az ENSZ-en és a civil szervezeteken keresztül, hogy a tálibokhoz ne kerüljön a pénzből semmi. A tálibok – szemben a 2001 előtti kormányzásukkal – ezt most elfogadják. Számukra a nemzetközi elismerés most fontos (2001 előtt nem érdekelte őket), még ha fényévekre is vannak tőle.
A Nyugat felé tett gesztusok közé sorolhatjuk a kábítószer-termelés betiltását is. Ez egy viszonylag friss intézkedés, és mivel Afganisztán a világ legnagyobb ópium- és heroin-előállítója, a hatása jelentős is lehet.
Szerencsére van párbeszéd. A szomszédos országok erre rá is vannak kényszerülve, de Kína, Oroszország és az Egyesült Államok is fenntartja a kapcsolatot alkalmanként a tálibokkal. Moszkva nem zárta be 2021-ben a nagykövetségét, az Európai Unió visszaállította a jelenlétét Kabulban, bár hivatalosan még nem nyitottak meg. Számos ország jelen van a fővárosban, kihasználva a diplomáciában megszokott rugalmasságot, hogy – amennyiben a tálibok elfogadják – jelen lehet lenni hivatalos elismerés nélkül is.
A táliboknak számos akadályt kell leküzdeniük, hogy bizalmat szerezzenek a külvilág felé. A lányok oktatásának kérdésében már lőttek egy hatalmas öngólt, és az al-Káida vezetőjének minapi kilövése szintén a megbízhatatlanságukat erősítette. Ajmán az-Zaváhírit a CIA egyik drónja lőtte ki augusztusban Kabul egyik elit negyedében.
A ház, amiben családjával lakott, a tálibok egyik prominens vezetőjének a birtoka volt. Fényes bizonyíték volt ez arra, hogy bár a fundamentalista mozgalom vállalta tavaly a terrorszervezettel való működés beszüntetését, a szoros kapcsolat mégsem szakadt meg.
Mindezek fényében az elmúlt évet meglepő stabilitással zárta Afganisztán.
A tálibok lehetőségei persze a külső támogatások hiányában korlátozottak, ami egyben megteremti annak lehetőségét, hogy a Nyugat számos – de nem minden – kérdésben ki tudjon csikarni engedményeket. A mozgalom vezetői konzervatívak és makacsok, nem minden áron fogják keresni a megegyezés lehetőségét. Végül is katonai erővel győzték le a náluk papíron sokkal erősebb afgán kormányerőket, így, ha kell, a jövőben is erőszakhoz fognak nyúlni, ha nem megy másképp. A Nyugat, főleg
Kínától tavaly sokan várták, hogy nevető harmadikként majd átveszi az Egyesült Államok helyét, és gazdasági kolonizációba kezd Afganisztánban, de ennek egyelőre semmi jele. Lehet, hogy Peking megértőbb a tálibokkal, mint bárki más (Pakisztánon kívül), de valójában a kínaiaknak épp elég gondjuk van a poszt-Covid gazdasági válsággal, a tajvani feszültséggel és az ukrán háborúban betegeskedő szövetségesükkel, minthogy betegyék a lábukat az afgán bizonytalanságba.
A szerző biztonságpolitikai szakértő, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója.
