Télen bezártak minket, és nyáron megyünk ki
– röviden így foglalták össze a jelenlegi helyzetet annak a magyar baráti társaságnak a tagjai, akik Vesztegzár – Omikron-kalandok Sanghajban címen indítottak podcastot.
Sanghajt még április elején zárták le hermetikusan. Akkor még arról szóltak a hírek, hogy az intézkedés négy napra érvényes, de a legtöbb kerületben azóta sem megengedett a kijárás.
A 28 éve Kínában élő Balogh Attila azt mondta, a Kína által kitalált zéró Covid irányelv nagyszerűen működött, de csak az omikron variáns megjelenéséig.
Addig minden klassz volt. Ahol fertőzöttet találtak, gyorsan és hatékonyan teszteltek, izoláltak lakónegyedeket, kerületeket, városokat. Működött az ország, mindenfélét lehetett csinálni, amit akkor ti nem tudtatok otthon
– magyarázta. Megjegyezte, a kínai állam legitimációs kérdést csinált a járvány elleni védekezésből, ezzel akarták bizonyítani, hogy az ottani politikai rendszer jobb, mint a nyugati. Ezt a hozzáállást már nem kívánja senki, de narratíva szintjén már nehéz lenne ezen a ponton hátraarcot venni.
Balogh Attila úgy folytatta, Sanghaj kálváriája már január közepén elkezdődött. Akkor zárták le először azt a lakóházat, amelyben ők is élnek, miután egy lakót közeli kontaktnak minősítettek. 12 óránként tesztelték őket, majd 48 óra után mehetett mindenki a dolgára. Ebben az időszakban még az volt az eljárás, hogy ha egy irodaépületben fertőzött volt, akkor mindenkit bezártak néhány napra, miközben a városban zajlott az élet. Ez viszont nem mehetett a végtelenségig, mert nőtt a fertőzöttek száma. A kormány ezért úgy döntött, vissza kell állni a zero Covid irányelv szerinti működésre, egy Pekingből átküldött döntéshozó pedig vasmarokkal belenyúlt a rendszerbe.
26 nap után újra a levegőn
Központilag április 1-jén rendelték el a teljes város lezárását, de Fodor Péter Ákos már március 30-ától nem mehetett sehova, miután közeli kontaktot azonosítottak az ő lakóépületében is. Ettől a pillanattól kezdve nem léphettek ki a bejárati ajtón, még az udvarra sem.
Mint fogalmazott, a teljes kép megértéséhez fontos tudni azt is, hogy Kínában nem olyanok a lakótelepek, mint Budapesten a békásmegyeri. Ahol ő él, ott összesen 45-50 ezren laknak, 32 emeletes házak vannak több mint 100 lépcsőházzal és számos bejárattal. Az egész olyan, mint egy kisváros.
A szabályok betartására több mint egy hónapja a lakómenedzsment fehér védőfelszerelésbe öltözött alkalmazottjai figyelnek. Fodor Péter Ákos elmesélte, senkit nem visznek el bilincsben, ha valami miatt kimegy a ház mellé a levegőre, de azonnal megkérdezik, mit keres ott, és figyelmeztetik, hogy jobb lenne, ha visszamenne a lakásába. Nem lehet csak úgy kint flangálni.
Múlt hétfőn, 26 nap után, lemehettünk a lakóparkunkba, addig nem hagyhattuk el a lakást. De az utcán még mindig nem mozoghatunk
– részletezte a férfi.
Ehhez kapcsolódóan Giber Mihály, a podcast másik készítője – aki szintén a baráti társaság tagja – arról beszélt, ők valamivel szerencsésebb helyzetben vannak, mert a földszinti otthonuk előtt van egy kis kert, ahová minden nap kijárnak tollasozni, még akkor is, ha a legelején kétszer is „felnyomták” őket a házmesternél.
Azt esznek, ami van
A Magyarországon élőknek egyre inkább csak az emlékezetében él, mivel is lehet elütni az időt, ha zárlat alá vagyunk helyezve. A sanghaji magyarok egy furcsa elfoglaltságot is említettek sok más mellett, ez pedig az élelmiszerkeresés. A lakásokat ugyanis nem hagyhatják el, boltba sem mehetnek, igaz, azok túlnyomó többsége is zárva tart. A kormány ugyan küld alapvető élelmiszereket a háztartásoknak, de ez vajmi kevés.
Amikor rákérdeztünk, mégis mit tartalmaz egy-egy ilyen – egyébként ingyenes – állami csomag, van-e benne vaj vagy kenyér, egyszerre hördültek fel nevetve: „ez már urizálás, ne viccelj”. Összességében abban azért megegyeztek, hogy a csomagok minősége javuló tendenciát mutat, de főként zöldségekből, így uborkából, káposztából, valamint rizsből és tojásból áll.
Kenyeret és vajat tehát el sem tudnak képzelni, mert azokat még megvásárolni sem lehet. Van lehetőség élelmiszerboltokból rendelni, de ehhez az adott lakóközösség jó szervezettségére és a szürke zóna kihasználására van szükség.
A házhoz szállítás főszabályként nem megengedett, de van néhány üzlet, ami felhatalmazást kapott erre. Csakhogy értsük, a vesztegzár legelején még a futárokat is karantén alá helyezték, ezért kétezer kilométerrel távolabbról, Kantonból szállítottak oda embereket, hogy megoldott legyen az ellátás. Őket is napi szinten tesztelik, hogy ne terjesszék a vírust.
Megszűnt az, hogy egyénileg lehet rendelgetni, az igényeket egyébként is csak nagy tételben, legalább 50 adagonként fogadják most a boltok, már azok, amelyek fogadhatnak. Az élelmiszerforrások megtalálására tehát sok ideje elment minden családnak, és lépést kellett tartani a közösséggel is, hogy épp honnan, milyen ételeket szeretnének beszerezni.
Baromi nyomasztó, hogy nem azt eszek, amit akarok, hanem azt, ami van. A magyar ételek eddig is hiányoztak, de most már annak is tudnék örülni, hogy egy pizzát megrendeljek
– mondta mosolyogva Balogh Attila, akit társai Guczónak becéznek.
A podcast készítői érdekességként megjegyezték, hogy vannak olyan kerületek, ahol – miközben a nyugati hóbortnak számító kenyérért meg kell küzdeni – a drágán beszerezhető rák, garnéla, kagyló vagy egyéb tengeri gyümölcsei mindig készleten vannak, hiszen nagyobb azokra a kereslet.
Általánosságban jól megszerveződtek szerintük a csapatok, de az egyéni leleményességen is sok múlt. Giber Mihály példaként említette egy olasz ismerősét, aki a zárlat legelején rendkívül elkeseredett, amiért nem volt elég bora, de napokkal később már nekik is adott át italokat az ajtón lévő borosüveg méretű lyukon.
Van, aki fizetést sem kap
Sanghajban egy hónappal ezelőtt több millióan álltak át home office munkavégzésre. Kormányzati döntés, hogy a munkáltatóknak 30 napig teljes fizetést kell adniuk minden alkalmazottnak akkor is, ha gyári munkás lévén nem tudja elvégezni a munkáját. Ez a határidő viszont letelt, innentől papíron csak a minimálbért kapják azok, akik otthon ülnek a lezárások miatt.
Lehoczki István egy kormányszervók gyártásával, fejlesztésével és értékesítésével foglalkozó autóipari cégnél dolgozik, és bár munkája egy részét el tudja látni a lakásából is, sok olyan dolog lenne, amit helyszínen kellene kivitelezni, ami viszont kihívásokat okoz.
Párja, Szakács Evelyn táncművész ennél is nehezebb helyzetben van. Tánctanárként óradíj alapú szerződése van, de mivel nincs tanítás, nincs fizetés sem. Próbálkoznak ugyan online órák tartásával, ezekre közel sincs annyi jelentkező, mint normál esetben.
A podcast készítői egyhangúlag azt mondták, Sanghaj és a sanghajiak egyáltalán nem voltak arra felkészülve, hogy ilyen hirtelen átálljanak a home office-ra. Túl gyorsan történt minden és első körben csak négy napos zárlatról volt szó. Ebből lett két hetes, majd most már egy hónapos, és nem látni, hol a vége.
Én még tök jól viselem, csak pszichikailag kezd elég nehéz lenni, hogy ugyanazokat a falakat látom több mint 40 napja
– fogalmazott Balogh Attila.
A magyarok szerint a vesztegzárnak azért jó oldala is van. Több szabadidejük marad, mentesülnek a mindennapi utazgatástól, sokat spórolnak. Példaként említették meg, hogy rendszerezettebben tudnak edzeni, többet olvasnak, mint az ezt megelőző időszakban, emellett pedig megismertek új recepteket és alapanyagokat. Három-négy viszont elég volt számukra ebből.
A karanténkórháztól fél mindenki, mint a tűztől
A jelenlegi szabályok szerint ha hét napig nincs fertőzött egy adott egységben, akkor ki lehet menni az udvarba, majd ha újabb hét napig nem találnak beteget, akkor ki lehet menni a kerületbe. „De ilyen csak a mesében volt eddig” – fogalmaztak nevetve a magyarok, hozzátéve, a gyakorlatban felül döntik el, mikor oldják fel a kijárási tilalmat.
Érdekes felvetés az is, hogyan fertőződhetnek meg egyáltalán a karanténban lévő személyek. Erre a magyarok szerint két lehetséges magyarázat van. Vagy futártól kapják el a koronavírust, vagy a tesztelésnél, sorban állás közben.
Nem tapasztalták olyat, hogy kiközösítenék azokat, akik megfertőződnek és akik miatt az egész lakóközösséget újabb két hét fogságra ítélik. Az viszont jellemzőbb, hogy a közösség sürgeti, mielőbb vigyék el onnan az érintett személyt, hiszen csak így indulhat el az újabb 14 napos visszaszámlálás.
A sok rossz hír mellett ugyanakkor van több tényező is, ami bizakodásra ad okot. A hatóságok is kezdenek puhulni,
A magyarok láttak már olyat is, hogy a lakók egy őrrel közösen dohányoztak az udvaron, utóbbinak pedig már csak a hajhálója emlékeztetett arra, hogy valaha dolgozott a járvány elleni védekezésben.
A statisztikák is egyre jobbak, a napokban már 1500 környékére csökkent az új fertőzöttek napi száma, és ha elérik a pár százas esetszámot, akkor a kormánynak elfogy a hivatkozási alapja arra vonatkozóan, miért van az egész város lezárva.
Giber Mihály szerint ugyanakkor a bizonytalanság továbbra is velük marad, vannak, akik ezt az egészet iszonyatos traumaként élték meg. „Ismerek egy fiatal lányt, aki minden nap úgy érzi, hogy sírni akar” – mesélte. Balogh Attila szerint a probléma onnan adódik, hogy mindenki megbízott a kormányzatban, amely jó ideig tökéletesen is kezelte a pandémiát. Csakhogy most nem négy napig tart a vesztegzár, ahogy azt eredetileg tervezték.
Senki nem hisz már semmiben. Szokatlan Kínában, hogy nem lehet bízni abban, amit az állam mond. Eddig ilyen nem volt
– mutatott rá.
Ezzel együtt tisztázta, ha van is felháborodás, az emberek akkor sem a központi kormányzatot blamálják a történtekért, hanem mindig a helyi fontos embert, ami miatt már Sanghajban is többeket elbocsátottak.
Megjegyezte, a kínaiaknak már-már a génjeikben van, hogy félnek a fertőzésektől, a járványoktól pedig különösen. Sokkal komolyabban is veszik az egészet, és a nagyszüleik, dédszüleik példáján megtanulták, hogy a járvány egy rettenetes dolog. Giber Mihály szerint „a karanténkórháztól fél mindenki, mint a tűztől, mert ott rettenetes körülmények vannak, de a munkából való kieséstől és az egész hercehurcától is tartanak.”
A társaság tagjai már szabadulnának. A beszélgetés végén megkérdeztük tőlük, hová vezet majd az első útjuk, ha véget ér a zárlat. A válaszok között elhangzott az étterem felkeresése, az utazás, a fotózás, a kerékpározás, a focizás, a sétálás, Szakács Evelyn pedig egyedüli női résztvevőként a manikűröst is megemlítette a számára hiányzó programok között.
Valaki leszögezte, amint nyit a város, elmennek majd meginni közösen egy vagy két sört. Mire azonnal jött is a kontra egy másik karanténlakásból:
nem egyet, de nem is kettőt.
