Az orosz erők nehéztüzérséggel lőtték a kelet-ukrajnai Luhanszk megyében található Liszicsanszk várost szerda reggel, a támadás lakónegyedet ért
– írtam március végén az orosz–ukrán háborúról szóló tudósításunkban. Nem sokkal később olvasónk, Imre, felvette velem a kapcsolatot, megköszönte, hogy beszámoltam a donbaszi fejleményekről. Mint írta, úgy érzi, hogy ezek a hírek nem ütik át kellőképpen a nyilvánosság falát, pedig a helyzet nem sokkal jobb ott sem, mint az ostrom alatt lévő déli városokban. Feleségével Szeverodonyeckben éltek, Kelet-Ukrajna mára hírhedté vált Donbasz nevű területén, ami magába foglalja az oroszok által megszállt luhanszki és donyecki régiókat is. Amikor február 24-én Oroszország inváziót indított Ukrajna ellen, Imréék elmenekültek, de a helyiektől, ismerősöktől azóta is rengeteg információt, fotót, videót kapnak a területről. Ahogy írja, Szeverodonyeck, Liszicsanszk, Rubizsnye, Borivszkre szinte minden épülete kapott már találatot a harcok kirobbanása óta, kórházak, iskolák váltak a háború áldozataivá.
Rövid üzenetváltás után Imre felvett egy Viber-csoportba, amit szeverodonyecki lakosok hoztak létre, hogy itt informálják egymást az otthonukban dúló történésekről. A Severodonetsk Life elnevezésű közösségnek több mint 16 ezer tagja van, akik szünet nélkül töltik fel a képeket és a videókat a csoportba – bár ilyen mennyiségben képtelenség maradéktalanul ellenőrizni, hogy azok valóban mind a Donbaszban készültek-e. Az viszont jól követhető a bejegyzésekből, hogy milyen sokféle sors keresztezi egymást. Vannak, akik elmenekültek otthonról, ők leginkább a hátrahagyott értékeik miatt aggódnak: áll-e még a ház, egyben van-e még a kocsi, ha nem vitte el valaki azóta? Mások még mindig az események kellős közepén vannak, ők többnyire a gyógyszer- és élelmiszer-szállítmányokról informálják a többieket, vagy segítséget kérnek egy idősebb rokon biztonságosabb helyre szállításához. Akadnak a csoportban újságírók is, és persze örök okvetetlenkedők, akik szerint a civileknek nem kellene a hídhoz menniük, és akkor az oroszok nem bombáznák azt darabokká. Ők vannak a legkevesebben, a csoportdinamika egyébként is elnyomja őket.
Lényegében úgy működik az egész, mint akár egy hazai kisváros Facebook-csoportja, csak itt az emberek nem megbízható kőművest vagy az orvos telefonszámát kérdezik egymástól, hanem olyan információkat osztanak meg óráról órára, amelyek akár élet és halál kérdésében is dönthetnek.
Nem horrorfilm, hanem a valóság
Egy ekkora csoportban, reménytelen csak úgy, ismeretlenül és kívülállóként feltenni kérdéseket a csoporttagoknak, ezért megkértem Imrét, segítsen. Végül ő és a felesége összekötött két helyi újságíróval, Anasztázia Rudnyevával és Karina Luninával, akik riporterként dolgoznak egy donbaszi televíziónál – a kialakult helyzet miatt jelenleg távmunkában. Amióta kitört a háború, mindketten elhagyták a régiót, de így is átélték az invázió kezdetét, és persze az elmúlt nyolc évet, amióta tart az orosz megszállás a Donbaszban.
Anasztázia egy hónappal ezelőtt érkezett Dnyipróba, szülővárosát, Szeverodonyecket a harcok kirobbanása után hagyta el a családjával. Ahogy írja, február 24-e olyan volt, mintha egy szörnyű déja vu-t élne át: hasonlóan ahhoz, ami 2014-ben történt, ismét megremegtek az ablakok a bombázásoktól, megint a fürdőszobában kellett elbújnia, és újra azon kapta magát, hogy bőröndbe pakolja a legfontosabb dolgait. A családdal még aznap elmenekültek, de a Donbasz TV szerkesztését a távolból is folytatja, jobb híján a közösségi médiában. A csatorna működése létfontosságú volt az elmúlt nyolc évben, hiszen amióta tart a megszállás, a Donbasz az orosz propaganda melegágya lett, a kevés médium közül a Donbasz TV volt az egyik, ami a valóságot igyekezett megmutatni a helyieknek. Amióta megindult az invázió, naponta kap képeket és videókat az ottmaradottaktól Szeverodonyeckből, Liszicsanszkból, Rubizsnyéből. Néha egészen felkavarókat.
Olyan fájdalmas ez, hogy szinte lehetetlen elviselni. Emberekre lőnek az ukránpárti tüntetéseken, vagy amikor kenyérért állnak sorban. A halottakat, ahol érik, egyszerűen az udvarban temetik el, mert az orosz ágyúzás miatt még a temetőbe sem lehet kivinni a holttesteket. A megszállt területeken élők pedig közben ukrán aktivisták elrablásáról és megkínzásáról számolnak be.
Ehhez hasonló üzeneteket kap Anasztázia munkatársa, Karina is. Ő szintén a Donbaszban, Rubizsnyében élt, és egészen március közepéig a városban is maradt. A világ egyik legszebb helyeként írja le a Liszicsanszk, Szeverodonyeck és Rubizsnye alkotta háromszöget, tűlevelű erdőkkel, víztározókkal és vadvirágokkal borított sztyeppékkel. Ma rá sem lehet ismerni a környékre. Arra a kérdésre, mikor tudatosult benne, hogy ki fog törni egy olyan háború, ami egész Ukrajnát romba dönti, azt feleli, a legutolsó percekig nem tudták elképzelni, hogy Oroszország valóban támadni fog. Pedig médiamunkásként folyamatosan első kézből értesülhettek a fejleményekről, menet közben az ő aggodalmai is egyre fokozódtak: február 17-én a luhanszki szakadár köztársaság felől tüzérségi támadás ért egy stanica luhanszkai óvodát, ez már intő jel volt. Ott voltak még az ukrán határnál folytatott orosz és fehérorosz hadgyakorlatok, és persze Vlagyimir Putyin beszéde is, amelyben az orosz elnök elismerte a szakadár köztársaságok függetlenségét.
Aztán eljött február 24-e, amikor az oroszok úgy döntöttek, hogy „megmentik őket”. Karina az invázió megindítása után sokáig a lakását sem merte elhagyni, napjai nagy részét a pincében töltötte, csak élelemért és némi meleg teáért merészkedett fel. Rubizsnyében március 9-e óta nem működik az áramszolgáltatás, de ugyanígy nincs sem víz, sem gáz, sem telefon. Fűtés híján előfordult, hogy mínusz 20 fokos hidegben kellett fagyoskodniuk az óvóhelyeken éjszakánként, amikor a múlt hónapban lehűlt az idő.
„Márciusban egyre több robbanást lehetett már hallani a városhoz közel. Az oroszok úgy tervezték, hogy gyorsan elfoglalják majd az egész országot, de kudarcot vallottak. Ezért, talán bosszúból, elkezdték bombázni a várost, főleg a civil célpontokat. Jól ismerik a környéket, tudják nagyon jól, hol vannak a lakóházak, iskolák, óvodák, kórházak. Ekkor lehetetlen volt élelmet és gyógyszereket beszerezni, az élelmiszerraktárak is lángokban álltak” – meséli Karina, aki szerint apokaliptikus állapotok uralkodnak az otthonában és a megszállt donbaszi területeken. Az emberek tábortüzek fölött főznek ételt, mások korábban a havat olvasztották fel, hogy vízhez jussanak, a macskák és a kutyák gazdátlanul kóborolnak az utcákon. Azokon a területeken, amelyeket a megszállók az ellenőrzésük alá vontak, kényszerevakuálások zajlanak Oroszországba, az oroszok által létrehozott szakadár köztársaságokban pedig erőszakkal mozgósítják a lakosságot, még a fogyatékkal élőket is, meséli Karina. Ahol lehet, a helyi hatóságok és az önkéntesek osztogatják a humanitárius segélyeket, de a rendszeres bombázások miatt nem mindig sikerül elérni az embereket, ezért mindennapos az éhezés.
Ez nem egy horrorfilm forgatókönyve, hanem a valóság. A civilek ráadásul, ha akarnának, sem tudnának visszamenni az épen maradt lakásokba, mert azokat a megszálló katonák kisajátítják maguknak. Lezárt lakásokba törnek be. Néhány pont van csak a városban, ahol áramot biztosítanak a lakosságnak. Itt főleg a csecsenek azok, akik fegyverrel arra kényszerítik az embereket, hogy a kamerába mondva köszönjék meg a nagylelkűségüket.
Karina végül március 19-én tudta elhagyni a várost egy civileket kimenekítő busszal. Elmondása szerint az is csoda, hogy túlélte a menekülést. „Ahogy más helyeken is megtörtént, az oroszok itt is lőni kezdték a menekülő civileket. Az ukrán katona, aki pár perccel korábban még a papírjaimat nézte, a testével védett, amikor egy lövedék mellettünk csapódott be. Szerencsére végül senki nem sérült meg, és mindenki kijutott épségben”. Az evakuálás óta Ukrajna középső részén tartózkodik, hogy pontosan hol, azt a biztonsága kedvéért nem árulta el.
Karina és Anasztázia is megerősíti, hogy sokan nem mozdulnak a Donbaszból, pedig lenne rá lehetőségük. Vannak, akik nem akarják őrizetlenül hagyni az értékeiket, az egzisztenciát, amit egy élet munkájával építettek fel. Mások félnek az ismeretlentől, vagy a sokk miatt egyszerűen képtelenek arra, hogy mozduljanak A két nő abban is egyetért, hogy amint lehet, vissza akarnak térni az otthonukba, ami – ebben mind a ketten szilárdan hisznek – Ukrajna része marad a háború végeztével is.
Bucsa után, Donbasz előtt
Anasztázia, amint lehetett, elhagyta a háborús zónát, de az átélt borzalmak így is traumatizálták.
„Félek a hangos zajoktól, pánikrohamaim vannak, és sokszor sikoltozva riadok fel álmomból. Nem egyszer azon kaptam magam, hogy csak akkor érzem magam biztonságban, ha ukrán egyenruhásokat látok a közelben” – mondja a riporter, aki Dnyipróban úgy érzi, mintha egy teljesen másik világba csöppent volna. A háborús helyzet itt közel sem olyan intenzív, mint a hátrahagyott régióban. A szupermarketekben a polcok a lehetőségekhez képest tele vannak, működik a tömegközlekedés, az emberek mosolyognak. De közben látszik az is, hogy Dnyipro is folyamatosan készül, hogy megvédje magát, ha kell. Ő is kiveszi ebből a részét, önkéntesként segíti a helyiek informálását és a menekültek ellátását. A hírek ugyan arról szólnak, hogy Oroszország az elkövetkező hetekben minden figyelmét a Donbaszra irányítja, ez azonban nem jelenti azt, hogy Ukrajna többi részén bárki fellélegezhet.
Borisz Filatov, Dnyipro polgármestere ma (április 9-én, amikor beszélni tudtunk Anasztáziával – a szerk.) azt javasolta, hogy a nők, a gyerekek, az idősek és a kritikus infrastruktúrában nem érintett munkavállalók hagyják el a várost. Csak ma öt légiriadó volt. Mindenki, az egész civilizált világ tudja, hogy Putyin célja az, hogy elpusztítson minden ukránt, ezért az orosz sereg addig nem nyugszik, amíg meg nem ölnek mindannyiunkat.
A két nő elmondásai alapján leginkább háromféle hozzáállást lehet tapasztalni a háborút megszenvedő civilek részéről. Akadnak, akik hetek óta sokkban vannak, rettegnek, és csak azt akarják, hogy vége legyen a borzalmaknak. Mások tele vannak gyűlölettel és bosszúvággyal, gyűlölnek minden oroszt, aki valaha ukrán földre lépett, és ha a helyzet úgy hozná, harcolni is készek. És akadnak, akik csak élni akarják az életüket, és igyekeznek is így tenni, amennyire a helyzet azt lehetővé teszi. Karina az utóbbi kategóriába tartozik, Anasztázia inkább a másodikba. Az oroszok iránti gyűlöletét pedig csak egyre mélyítik az olyan hírek, amilyenek például a bucsai mészárlásról érkeznek hozzájuk.
Bucsa után nincs félnivalónk. Csak a tömény gyűlölet maradt, és annak a tudata, hogy az oroszok velünk is ugyanezt fogják tenni, ha lehetőségük lesz rá. A lakosság egyetlen hibája pedig az, hogy ukránok. Nem érdemeljük ezt, senki nem érdemel ilyet
– mondta Anasztázia arra a kérdésre, tartanak-e attól a környezetében lévők, hogy ők is a bucsai áldozatok sorsára jutnak.
Karina elmondása szerint boldogan fogadta azokat a híreket, hogy az oroszok elkezdték kivonni az erőiket Kijev alól, ám amikor meghallotta, hogy mit műveltek a visszavonuló orosz csapatok, elborzadt. Nem érti, hogy lehetséges ez 2022-ben, és hogy a történtek után miként merülhet fel bárkiben is, hogy nem Oroszország az agresszor.
Orosz katonával mindenesetre eddig sem Karina, sem Anasztázia nem találkozott, szerencsére, teszik hozzá mindketten. Szörnyűbbnél szörnyűbb történeteket annál többet hallottak.
„Egy ismerősöm, Alekszandr Kononov, aki 2014-ben túlélte az orosz hadifogságot, önkéntesként kezdett dolgozni a háború kirobbanása után. A tolószékében ülve lőtték agyon az oroszok. Egy másik ismerősöm súlyosan megsebesült egy ukránpárti tüntetésen a megszállt Novopskovban. Az oroszok úgy kezdtek el a fegyvertelen tömegre lőni, hogy tudhatták, a tüntetők között nők és gyerekek is vannak” – meséli Anasztázia. Kollégája ehhez hozzáteszi, hogy több ismerősével beszélt, akiknek nem sikerült időben elmenekülniük Rubizsnyéből. Ők találkoztak orosz katonákkal, akik a beszámolók szerint folyamatosan vegzálják a lakosokat, átnézik a tetoválásaikat és a telefonjaikat is. Olyan személyek után kutatnak a kontaktok között, akik a hadsereg, esetleg a rendőrség kötelékébe tartoznak. Ha pedig valakit ukránszimpatizánsként azonosítanak, elviszik, megkínozzák, sokszor meg is ölik.
Karina logikusnak tartja, hogy a Kijevből kivont csapatokat (így például a bucsai mészárlást elkövető alakulatot is) közvetlenül a Donbasz felé irányítja az orosz hadvezetés.
Amióta Putyin csapatai látványosan kudarcot vallottak Ukrajna gyors lerohanásával, majd Kijev bevételével is, a hírszerzési források és egyre több harcászati szakértő beszél arról, hogy az orosz elnök a Donbaszt akarja, mert ha el tudná foglalni a kelet-ukrajnai régiókat, azt már viszonylagos győzelemként tudná eladni a népének és a nagyhatalmaknak is. De nemcsak azért kiemelt jelentőségű a donyecki és a luhanszki régió, mert közvetlenül az orosz határ mellett fekszik, hanem mert jelentős számú orosz kisebbség él ezeken a területeken. Putyin elsősorban rájuk gondolhat, amikor arról beszél, fel kell szabadítani az elnyomás alatt élő ukrajnai oroszokat. Minderről azonban nem csak az orosz elnöknek, de Anasztáziának és Karinának is határozott véleménye van.
A Donbaszban születtem orosz ajkú családba, a nagymamám orosz nemzetiségű. De életemben soha senki nem várta el tőlem, hogy oroszul beszéljek. Amióta kitört a háború, a családom minden tagja csak ukránul hajlandó megszólalni. Nincs dolgunk olyan emberekkel, akik gyilkolnak, erőszakolnak és népirtást követnek el, nem vállalunk velük semmilyen közösséget. Nem látjuk szívesen az oroszokat Ukrajnában, és még nagyon sokáig nem is fogjuk
– foglalja össze az álláspontját Anasztázia. Karina ehhez azt teszi hozzá:
Ide senki nem hívta az oroszokat. Augusztus 24-én, Ukrajna függetlenségének 30. évfordulóján több mint ötezer ember énekelte a Chervona Rutát és az ukrán himnuszt Szeverodonyeck főterén, többen, mint eddig bármikor. Kelet- és Nyugat-Ukrajna együtt alkot egy egészet.
Karina és Anasztázia véleménye még egy dologban tökéletesen megegyezik: az elnök, Volodomir Zelenszkij helytállásának kérdésében. Karina szerint már önmagában ezért megérdemelne egy újabb elnöki ciklust, hogy a vezetésével kezdődhessen meg Ukrajna újjáépítése. Büszke arra, hogy ő vezeti őket ebben a harcban, és biztos benne, hogy kevés ország vezetője maradt volna hozzá hasonlóan a frontvonalban. Anasztázia szerint az elnök mára gyakorlatilag Ukrajna összes családjának tagjává vált. Szerinte Zelenszkij nemcsak egy politikus, hanem olyan ember, aki szívből törődik a hazájával, éppen ezért tisztelettel, hálával és megértéssel fogadják minden döntését.
Ukrajna ma egyenlő Zelenszkijjel és a kormányával, Zelenszkij és a kormánya pedig egyenlő Ukrajnával.
Üzenet Magyarországnak
Mindketten értesültek arról is, hogy Magyarország élen jár az ukrajnai menekültek befogadásában. Hozzájuk is elérnek a menekültek beszámolói arról, hogy Magyarországon milyen önzetlen segítségben volt részük, hogy ételt, szállást és nem utolsó sorban megértést kaptak a magyaroktól. És az is, hogy a magyar kormány rendre megszavazza az oroszokra kivetett szankciókat az Európai Unióban. Rendkívül hálásak ezért mindketten minden magyarnak.
Hallják ugyanakkor azt is, hogy Orbán Viktor nem csak hogy hosszú évek óta Putyin egyik legfontosabb szövetségese, de a választások utáni győzelmi beszédében az ukrán elnökről is úgy beszélt, mint akivel meg kellett küzdenie a kampánya során. Vagy épp azt, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter behívatta Ukrajna magyarországi nagykövetét, mert megelégelte, hogy az ukránok Magyarország felelősségét firtatják a kialakult helyzetben.
Megértem, hogy a nemzetközi politikában ragaszkodni kell a diplomáciához. De nem akarom, hogy civilizált országok az Oroszország iránti hűségükkel finanszírozzák a háborút. El kellene ezen gondolkodni mindenkinek, bízom benne, hogy idővel minden a helyére kerül
– zárja gondolatait Karina. Anasztázia erősebben fogalmaz:
Oroszországgal barátkozni, miközben a mieink a pincékben éhen és szomjan halnak, amikor az oroszok a humanitárius folyosókat lövik, megerőszakolják a nőket és a gyerekeinket, ilyenkor úgy érezzük, hogy a magyar kormány hátba szúr bennünket. Ami most történik, az nem csupán harc két ország között, hanem háború a jó és a rossz között. Kérlek, álljatok a jó oldalra!
Az orosz csapatok időközben valóban megindultak a Donbasz felé, a nyugati hírszerzések szerint bármelyik nap kitörhet a régióért folytatott minden eddiginél pusztítóbb csata. Bár a Kreml hivatalosan nem kommunikált hasonlót, sokan nem tartják kizártnak, hogy Putyin mindent elkövet azért, hogy május 9-éig győzelmet arasson, hogy a Győzelem napján már a friss katonai sikereknek szólhasson a győzelmi parádé. Az elfoglalt Mariupolban már zajlanak az ünnepség előkészületei.
