Valentino BELLONI / Hans Lucas / AFP
Nagyvilág europoli

Marine Le Pen a frexitet is feladja, hogy köztársasági elnök lehessen

A Nemzeti Tömörülés elnöke sokat puhult, és még sosem volt ennyire közel az elnökséghez. Bár Le Pen már nem akar kilépni az unióból, a francia politika fő törésvonala a szuverenitás kérdése.

Ha most vasárnap rendeznék a francia elnökválasztást, a Nemzeti Tömörülés elnöke, Marine Le Pen 47-48 pontot szerezne a második fordulóban Emmanuel Macronnal szemben, akit így szűken újraválasztanának köztársasági elnöknek. Vagyis most vasárnap Le Pen és Macron nyernék az első fordulót, ráadásul megalázóan lehagyva mindenki mást. Már a sorban harmadik jelöltaspiráns, a republikánus-közeli Xavier Bertrand is jelentős lemaradással küzd. Nem véletlen a „most vasárnap” ismétlése: valójában nem hangsúlyozható elégszer, hogy ez egy pillanatkép. A preferenciákat az adott pillanatban azokkal a jelöltekkel mérik, akik már bejelentették, hogy indulnak az elnökválasztáson, vagy akikről nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy indulni fognak.

Márpedig a preferenciák megoszlása változhat minden új, a játékba belépő vagy onnan kilépő jelölttel. 2022-ig vélhetően változni is fog. Ez ügyben nemcsak Macron, hanem Le Pen sem lehet nyugodt, hiszen utóbbinak is van külső-belső ellenzéke (a publicista Éric Zemmour esetleges indulásáról például sokat pletykálnak). A mostani állapot szerint azonban

a Nemzeti Tömörülés elnöke még sosem volt ennyire közel az elnökséghez.

Feltéve persze, hogy tényleg Macron lesz a második fordulós ellenfele. Bertranddal szemben úgy tűnik, nehezebb dolga lenne, ergo az az érdeke, hogy a jelenlegi államfővel versenyezzen. A növekvő esélyeket Le Pen természetesen kommunikálja is. Eközben a 2017-es fiaskó megismétlődését elkerülendő, már most, jó előre elkezdte a 2022-es kampányát. Látványosan mérsékelte például az álláspontját az európai integráció ügyében, ezáltal is igyekezvén javítani a kormányzati kompetenciájára vonatkozó percepciókat.

Félelem helyett megnyugtatás?

Megnyugtatási stratégia: így írják le jellemzően Le Pen mostani politikáját, és ez az értelmezés nagyjából leírja a helyzetet (bár nem lennék meglepődve, ha ez az értelmezés is a Le Pen-kampánytól származna). A radikális pártelnök ugyanis már nem olyan radikális, mint 2017-ben volt: hangsúlyozza például, hogy a Covid-adósságot vissza kell fizetni, nemzeti egységkormányról beszél, és láthatóan azokhoz is szólna, akik 2017-ben féltek a programjától.

A 2017-es második fordulós kudarcot ugyanis – Le Pen akkor 66-34-re kapott ki Macrontól – annak szokás tulajdonítani, hogy nem szerepelt jól az elnökjelölti vitán, és különösen nem szerepelt jól a frexittel, az euró kivezetésével, a frank visszavezetésével kapcsolatos kérdéseknél. 2016-2017 tájékán az akkori Nemzeti Front megpróbált felülni a Trump-brexit-vonatra, és érezve a transzatlanti politika populista ritmusváltását, erőteljes szuverenitáskampányba kezdett. A program azonban egyes választói körökben félelmet keltett: mi fog történni, ha visszavezetik a frankot, ha az leértékelődik (vagy az export bátorításaként tudatosan leértékelik), és támad az infláció? Mi történik a franciák elinflálódó vagyonával, a megtakarításokkal? Melyek azok az importtermékek, amelyek drágulni fognak, hogyan veti mindez vissza az ország jólétét, pénzügyi stabilitását? Ez a bizonytalanság a Macron-kampány – és a vitában a fiatal elnökjelölt – számára felettébb hasznosnak bizonyult.

A 2017-es Le Pen-kudarcnak – ami számszakilag a párt történetének legjobb eredménye volt, és csak a felpumpált győzelmi várakozások tették súlyos kudarccá – végül programbéli, szimbolikus és személyi következményei is lettek. Le Pen megvált szuverenista alelnökétől, illetve átszervezte és főleg átnevezte a pártot. A Nemzeti Front ma már Nemzeti Tömörülés néven fut, szimbolikusan is elhatárolódva az apja nevével fémjelezett zavaró múlttól, a Nemzeti Front antiszemitizmussal terhelt piaci márkájától. Végül, a Nemzeti Tömörülés szépen óvatosan elhatárolódott a félelmet generáló európai integrációs programpontoktól is.

Már nem akar már kilépni az unióból és az eurozónából.

Sylvain Lefevre / Getty Images

A radikálisok, úgy tűnik, megbarátkoztak a monetáris szuverenitást értelemszerűen korlátozó Európai Központi Bank létével, bár kibővítenék a mandátumát, hogy a munkanélküliség is szempont legyen a jegybanki döntéshozatal során. Sőt, újabban már a schengeni rendszert sem adnák fel, legalábbis az európai állampolgárok esetében a szabad mozgás korlátozása sem szerepel a programpontok között.

Frexit helyett nemzetállami szuverenitás

Természetesen a fordulat korlátos. A „puhulástól” függetlenül a Nemzeti Tömörülés kétségkívül euroszkeptikus és antiföderalista párt, és továbbra is különös szerepet tölt be elképzeléseiben a szuverenitás eszméje. A 2019-es EP-választási program intézményi elemei beszédesek ebből a szempontból: eszerint az Európai Bizottság javaslattevő intézmény helyett alakuljon egyszerű főtitkársággá, az Európai Parlament pedig – közvetlenül választott testület helyett – legyen delegáltakból álló parlamenti közgyűlés, és minden érdemi döntést a kormányokat tömörítő Tanács hozzon meg. Ez továbbra is a szupranacionális elemek kikapcsolásának, a kormányközi, nemzetállamra épülő elemek erősítésének a szándékát tükrözi.

Hogy a Nemzeti Tömörülés mérséklődésének miért itt van a korlátja, és nem máshol, ahhoz azt kell látni, hogy a francia politikában 2017 óta a globalizáció és a szuverenitás kérdései jelentik a domináns törésvonalat (szemben a korábbi bal-jobb felosztással). Azt a Nemzeti Front 2017-ben ugyanis jól érezte, hogy a globalizáció és az európai integráció úgy gazdaságilag, mint kulturálisan sok választóban ébreszt aggodalmat, azaz e témában van politikai mozgástér. A párt ugyanakkor elmérte, hogy ez a mozgástér pontosan mekkora. Ennek 2022-re nézve is jelentősége van, ugyanis egyfajta

uniókritikus mozgástér továbbra is létezik Franciaországban.

Csak egy példa: 2019-ben a megkérdezettek 60 százaléka mondta azt, hogy az európai integrációban akar maradni, de 40 százaléka úgy nyilatkozott, hogy távozna onnan. Fontos adalék, hogy a frexit hívei 83 százalékos többségben voltak a Nemzeti Tömörülés szavazói között, ami azt jelenti, hogy az ő kiszolgálásukra továbbra is gondolnia kell Le Pennek.

Komoly egyensúlyozási, politikai kihívás, hogy képes-e egyszerre beszélni azokhoz, akik maradnának az unióban, és azokhoz, akik mennének: a feladat nehézségéről a hagyományos, nagy pártok és egykori elnökjelöltjeik (különösen Nicolas Sarkozy és François Hollande) sokat tudnának mesélni.

Új helyzetek?

Ezt a helyzetet Le Pen úgy fogalmazza meg, hogy a franciaországi politikai harc ma a nacionalisták és a globalisták között zajlik, nem a jobb- és baloldal között, ahogy régebben. A törésvonal másik oldalán viszont (itt elsősorban Macron és pártja, a La République en Marche értendő) européerekről, progresszívekről, illetve EU-ellenes, bezárkózó maradikról beszélnek. Ez rámutat, hogy nyelvpolitikai csata is zajlik azért, hogy ki határozza meg, mi a törésvonal két oldalán állók közötti harc lényege, és tulajdonképpen kik is állnak itt és ott. Az az érdek azonban közös, hogy ez legyen a domináns törésvonal, és a két fél egymást tekintse fő ellenfélnek a globalizációs, integrációs tematika mentén.

Nyilvánosan Le Pen azt mondja, hogy a célja most már bent maradni az integrációban és onnan hatást gyakorolni. Ez is az említett megnyugtatási retorika része: „Nem lesz frexit, ne féljetek!” A pártelnök amellett is érvelt, hogy az EU maga változott 2019 után, ugyanis szerinte a tanácsi, nemzetek Európája típusú működés felé mozdult el. E pillanatban ez a nyilvános retorikai igazolása a 2017 utáni tartalmi fordulatnak. Igaz, egyes nyilatkozatokban, háttérbeszélgetésekben azt is kimondják a párt képviselői, hogy a választói igényekre tekintettel puhítottak a programon, ami vélhetően közelebb áll az igazsághoz, mint a másik érvelés (bár annyiból az is igaz, hogy az Ursula von der Leyen vezette bizottság elődjével, a Juncker-bizottsággal ellentétben nem kíván deklaráltan „politikai testület” lenni, noha értelemszerűen politikai intézmény).

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy Marine Le Pen és a Nemzeti Tömörülés jelenleg nem kulcsszereplő az európai döntéshozatalban, akármerre is tart 2019 óta az unió. De akkor sem túlzunk, ha azt mondjuk: nem szereplők. Nem kormányoznak, és az Európai Parlamentben sem tagjai a többséget adó pártcsaládoknak. Ám folyamatos a törekvésük arra, hogy ez változzon. A magyar Fidesz, az olasz Liga, a lengyel Jog és Igazságosság, a spanyol Vox és mások legfrissebb egyezkedései az európai jobboldalon éppenséggel Le Penék európai helyzetét is alakíthatják, így érdemes ebből a szempontból is figyelni a mozgásokat.

A projekt az Európai Unió társfinanszírozásával, az Európai Parlament kommunikáció területére vonatkozó támogatási programja keretében valósult meg. Előkészítésében az Európai Parlament nem vett részt, és semmilyen felelősséget vagy kötelezettséget nem vállal a projekt keretében nyilvánosságra hozott információkért és álláspontokért, amelyekért kizárólag a szerzők, a megkérdezett személyek, a program szerkesztői és terjesztői felelősek az alkalmazandó jognak megfelelően. Az Európai Parlament nem felel a projekt megvalósításából esetlegesen származó közvetlen vagy közvetett károkért sem.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.