Chesnot / Getty Images
Nagyvilág

Lázonganak a franciák, de Macron nyeregben, amíg nincs egységes ellenzéke

Sokféle társadalmi feszültség van jelen egyszerre a francia társadalomban, ám az elnök oszd meg és uralkodj!” taktikája egyelőre működik: amíg nincs, aki integrálja az elégedetlenségeket, addig nincs oka az aggodalomra. Helyzetét biztosabbá teszi, hogy radikális kihívója, Marine Le Pen is a stabilitásban érdekelt, hiszen egy egységesítő ellenzéki szereplő az ő helyzetét veszélyzetetné. Ez pedig ideális képlet Macronnak, hiszen amíg Le Pen a fő ellenfele az elnökválasztáson, addig jó eséllyel legyőzhetetlen.

Az éttermek, kávézók zárva vannak. A kormány ajánlása szerint maximum hat felnőtt ülhet karácsonykor együtt az asztalnál. Ilyenkor igazán érdekes, ha kiderül, hogy a köztársasági elnök tucatnyi emberrel vacsorázott, s nem kizárólag halaszthatatlan államügyekről diskurált. Emmanuel Macron járványügyi aggodalmakkal kevéssé foglalkozó étkezései szokásairól azért tudunk, mert másnap reggelre a társaságból többen karanténba kerültek, mivel kiderült: az elnök Covid-fertőzött.

Christophe ARCHAMBAULT / AFP

Az ügyben feljelentés is született, ám a történetnek nem elsősorban a jogi része az érdekes. Amikor a franciák elégedetlenségei az állam és a köztársaság igazságosságáról szólnak, kétségkívül visszás üzenet, ha éppen az állam vezetői nem járnak elől jó példával. Az elnök és a politikai elit egyetlen szerencséje, hogy jelenleg nem látszik olyan személy, aki a sokféle elégedetlenséget összeszervezhetné, és 2022-ben sikerrel pályázhatna Emmanuel Macron posztjára.

Az igazságosság és a példamutatás kérdése gyakran előkerülő francia motívum. Nemcsak amikor a vendéglátás szereplői nehezményezik az elit vacsorázási szokásait, hanem akkor is, amikor felvételek mutatják, hogy a köztársasági elnök közeli munkatársa tüntetőket bántalmaz, vagy amikor a francia köztársaság rendőrsége színes bőrű zenei producereket ver. Aztán amikor a köztársasági elnök arról beszél, hogy léteznek erőszakos rendőrök, a rendőrszakszervezetek az elnökön kérik számon az állami erőszakszervezetek és a hatóságok melletti szolidaritás hiányát. Az ő panaszuk egyébként történetesen a rendőrökkel szembeni erőszak mind erősebb megjelenése (hasonló gondokkal küzdenek a polgármesterek is).

Annak függvényében, hogy a rendőrökkel szembeni, vagy az általuk elkövetett erőszakos cselekményekről van szó, esetleg éppen a sárga mellényesek vonulnak utcára, a munkások, szakszervezetek tüntetnek-sztrájkolnak, vagy a bevándorlás következményei okoznak feszültségeket, értelemszerűen külön-külön beszélünk a franciák viszályairól, társadalmi konfliktusairól, a francia állam felé érkező követelésekről, tiltakozásokról. És ez teljesen érthető. Sokszor akut, jól látható válságokról van szó, amelyek a felszínen sok mindenben különböznek egymástól, s tüneti kezelésként másféle gyógyíreket igényelnek. A napi ügyek mögött azonban sokszor a társadalmi rend alapvető – évtizedekkel ezelőtt elkezdődött – átalakulása húzódik.

A klasszikus ipari munkásság nehézségei például a hetvenes években kezdődtek az olajválsággal, a folyamat mélyült az európai és a globális gazdaság szerepének az erősödésével. Ekkortól politikai kérdés a vendégmunkások dolga is: hazaküldeni nem sikerült őket, legalizálni kellett a helyzetüket, miközben lassan megjelentek az intregráció kihívásai. Ezeket a mai napig nem sikerült rendezni, így a szociális kiszolgáltatottságra, a diszkriminációkra olyan kulturális, vallási és társadalmi jelenségek telepedtek rá, amelyek ma már súlyos feszültségeket keltenek. Ráadásul úgy, hogy minél fiatalabb valaki, annál nagyobb eséllyel vonja ki magát a köztársasági szabályok tisztelete alól.

Bár a francia állam igyekezett a szociális rendszerén keresztül csillapítani a globalizáció okozta fájdalmakat, ez egyre nehezebben megy a költségvetésnek a 2008-as válság óta. Az elmúlt évtizedek különösen a vidék Franciaországát ütötték meg, például a közszolgáltatások visszaszorulása miatt. A „désert médical” mindennapos, ismert fogalommá vált: olyan „sivataginak” nevezett területekről van szó, ahol nem, vagy csak nagyon nehezen lehet orvosi ellátáshoz jutni. Tehát Franciaországban sem ismeretlen fogalom az orvoshiány, ahogy a hosszas várakozás sem, a közelmúltban például 80 nap volt az átlagos várakozási idő a szemészetre, de bőrgyógyászhoz is átlagosan 61 nap után lehetett bekerülni. Beszédes, hogy a koronavírus-járvány hatására a kormány és a szektor szereplői egy több tízmilliárdos csomagban állapodtak meg a szektoriális feszültség azonnali csökkentésére.

Az egyes társadalmi csoportok között újabb konfliktusok is megjelentek. A munkásság számára például a Nemzeti Front, illetve első elnöke, Jean-Marie Le Pen egyre sikeresebb üzeneteket küldött, sokaknak találta el az érzetét, amikor a munkanélküliséget és a bevándorlást összekötötte. A kulturális és gazdasági nyitottság mélyben parázsló társadalmi konfliktussá vált, a hagyományos gazdasági bal-jobb viták mellé felnőtt a globalizációs konfliktus is. Ez politikailag értelmezhető törésvonallá akkor nőtte ki magát, amikor 2017-ben Emmanuel Macron az Élysée-palota felé haladva a második fordulóban az FN új elnökével, Marine Le Pennel találta magát szembe. Ők egymás tökéletes ellenfelei, vitájuk kifeszítette a politikai teret, s a francia politika fő vitájává a nyitott / zárt; globális / lokális dilemmát tette, miközben a hagyományos jobb / bal törésvonal mentén szerveződő pártok jelentőségét megtörte. A vidéki alsó középosztály sárga mellényes lázadása is erről szólt: azt üzente ez a többnyire dolgozó réteg, hogy többet vár az államtól, a globalizáció-európaizáció számára inkább veszély, mint esély, s a gazdasági-kulturális folyamatok vesztesének tekinti magát.

A francia konfliktusok tehát részben az új törésvonal köré szerveződnek, ráadásul van két fontos közös elemük: szinte mind a méltányosság, az igazságosság és egyenlőség kérdését piszkálják, illetve elvárásokat, panaszokat fogalmaznak meg az állammal szemben. Sőt, nem is egyszerűen az állammal szemben, hanem a köztársasággal szemben, mely a francia nemzeti értékrend középpontjában áll, egyenlőséget ígér, a teljesítményalapú előrejutás lehetőségét kínálja, s amely maga is elvár dolgokat a francia polgároktól. Például, hogy néha a köz érdekében mondjanak le az önös érdekeikről. Ezért mutat annyira rosszul, amikor az elnök járvány idején jövő évi választási témákról is beszélget vacsora mellett, ahelyett, hogy megoldaná a feladatot máshogy, esetleg eltolná az önös diszkussziót későbbre, a tilalmak utánra.

MTI / EPA / Guillaume Horcajuelo Étterem- és üzlettulajdonosok, valamint gazdasági szektorok képviselői tüntetnek a koronavírus-járvány miatt elrendelt korlátozások ellen Marseille-ben 2020. november 26-án.

Az elégedetlenségektől tehát az olyan „újak” sem védettek, mint Macron, elvégre kormányon már ő sem új. A francia lakosság egy jelentős része továbbra is nyitott a politikai piacon az „új ajánlatokra”. A Fondapol egy októberi kutatása szerint ma 79% azoknak a válaszadóknak az aránya, akik hajlandóak lennének valamilyen rendszerellenes aktusra a 2022-es elnökválasztás alkalmával. Ez jelenthet radikális jobb- vagy baloldali szavazatot, otthonmaradást vagy érvénytelen szavazat leadását, tehát a 79% nem azt jelenti, hogy ez a tömeg tökéletesen egy irányba lépne. Így, hogy az elégedetlen kereslet ténylegesen mire vágyik, az egy bonyolult – s potenciálisan gyorsan változó – kérdés.

A kortárs kommunikációs térben gyorsan szerveződnek az elégedetlenségek. A negatívnak mindig több a hírértéke, mint a pozítvnak. Ám ezek politikai napirendet elöntő jellege nem mindig egyenlő a tényleges társadalmi feszültség súlyával. Csak egy tanulságos példa: napjainkban a rendőrségről késhegyre menő vita zajlik, de 2020 végén 45% bizalmat, 14% szimpátiát említett a rendőrséggel kapcsolatban az Ifopnak (míg 23% aggodalmat, 8% ellenségességet). 2020 decemberében egy Kantar-mérésben a franciák 34%-ban gondolták, hogy a rendőrség rosszul vagy nagyon rosszul végzi a dolgát, holtversenyben a társadalombiztosítással. Utóbbival ez a két közszolgáltatás a közszolgáltatási elégedettségi lista élén állt. A munkanélküliség elleni harcról 65, az igazságügyről 64, az egészségügyről 45% gondolta, hogy rosszul vagy nagyon rosszul működnek. Pedig, ha már itt tartunk, az elmúlt időszakban egymást érték a sztrájkok az – a mindennek ellenére jó hírű és színvonalú, az EU átlaga felett finanszírozott – francia egészségügyben, különösen a sürgősségi ellátásban.

Lehet, hogy sok az ilyen-olyan 30-40%-os elégedetlenség; vannak erőteljes viták. De ahhoz, hogy a helyzet politikailag is használható legyen, politikai kihívás az elégedetlenségek ügyes becsatornázása és összeszervezése.

Az elégedetlenségi sokszínűség – legyen esetenként bármely felháborodott és hangos – éppenséggel azokat segíti, akik a status quo-ban érdekeltek.

Addig, amíg a rendőrök elégedetlenek a nép egy részével és az állammal, a nép pedig a rendőrökkel, addig van ugyan dolga az – amúgy mélyen megosztott – politikai elitnek, de a nagy képet tekintve megnyugodhat: az elégedetlenség nem egységesen, megszervezve fordul ellenük. Hogy ez így is maradjon, az nemcsak a hibatalban lévő Macronnak érdeke, hanem mindenkinek, aki kiszámítható politikai térre, s benne a saját helye stabilitására vágyik. Még annak a Marine Le Pennek is, akitől tart ugyan a társadalom egy jelentős része, de van stabil helye és szerepe a rendszerben, és a legkevésbé sem lenne jó neki, ha valaki nála hitelesebben játszaná el az „elég volt!” című politikai drámát. Egy ismeretlen felkavarónál az elit számára mindenkinek jobb a mai tudásunk szerint várható Macron–Le Pen újrajátszás, ami most vasárnap – még egyszer: a mai tudásunk szerint – egyébként Macron újraválasztásával végződne, s tovább stabilizálná az aktuális helyzetet.

Ludovic MARIN / AFP

A társadalmi feszültség, ha meg is osztott, még valós. Nem őrületes méretű és szélességű választói koalíciókat kellene tudni építeni, ahhoz, hogy politikailag is értelmezhető legyen. 20-30%-os választói támogatottsággal Franciaországban akár elnökválasztást, aztán parlamenti választást is lehet nyerni (az elnökválasztás szinte automatikusan rántja magával a parlamenti választás eredményét). Ilyen nem többségi, de potenciálisan sikeres választói koalíciók elvben ma is elképzelhetők. Amikor a közvélemény-kutatók rákérdeztek, például 20% százalék mondta azt az Ifopnak, hogy – biztosan vagy talán – hajlandó lenne Pierre de Villiers tábornokra szavazni az elnökválasztáson, ha jelöltetné magát (ő volt a vezérkari főnök, aki az elnökkel való költségvetési vitái miatt látványosan felállt nem sokkal Emmanuel Macron hivatalba lépése után). De nagy médiaérdeklődés övezte Jean-Marie Bigard humorista esetleges elnökjelöltségét is, az ő esetében szintén az Ifopnak – korábban – 13% mutatkozott nyitottnak a rá szavazásra. Ezeknek a jelölteknek az induláshoz persze nemcsak pénzre és szavazókra van szükségük, hanem meg kell ugraniuk a választott tisztviselők ajánlásainak a begyűjtését is, ami érdemi nehézség. S bizony, ez némi mozgástér lehet az elit számára ahhoz, hogy blokkolja a számára nem kedvező jelöltségeket, noha ez a mozgástér messze nem abszolút.

A következő másfél év francia politikájában akár benne van egy olyan frissességet, kintről érkezést sugalló jelöltség is, mint amilyen éppen Macroné volt 2017-ben. Igaz, Macron politikai háttérmunkához való mély és alapos viszonyát, startup-építési képességeit egyelőre senki nem imitálja jól láthatóan, és fogy az idő. Egy mindent borító jelölt felemelkedéséhez szimbolikus és mobilizálásra alkalmas ügyek is kellenek, amelyek egyben rámutatnak az elit viselkedésének visszásságaira (lásd a magas labdának számító vacsorákat járvány idején). Ám ezek önmmagukban még kevesek lesznek a 2022-es verseny totális felforgatásához. Ha Donald Trumpból az csinált politikai szereplőt és elnököt, hogy meglovagolt egy csak látszólag jelentéktelen ügyet (Barack Obama születési anyakönyvi kivonatát követelve), a sikeréhez az elégedetlenségek összeszervezésének, párton belül pedig a politikai ellenállások letörésének képessége is kellett.

A francia helyzet most úgy néz ki, hogy a társadalmi bázis adott, bármikor jöhet egy építkezésre jól meglovagolható ügy, de az arc, a francia Donald Trump még nincs a képben.

Az idő rövidsége miatt nem is az a fő forgatókönyv, hogy 2022-ig felismerhetően előkerül. Az „oszd meg és uralkodj” egyelőre működik. A kérdés, hogy meddig.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.