Sokan a globalizációt okolják a koronavírus-járványért, és azt mondják, hogy az egyetlen módszer a további járványok megelőzésére a globalizáció szintjének csökkentése. Azaz falakat kell építeni, korlátozni kell az utazást, csökkenteni a kereskedelmet. Csakhogy, bár a rövid ideig tartó karantén elkerülhetetlen a járványok megállításához, a hosszú távú izoláció gazdasági összeomláshoz vezet úgy, hogy közben valódi védelmet nem biztosítana a fertőző betegségek ellen. Épp ellenkezőleg.
Milliókat öltek meg jóval a globalizált korszak előtt. A 14. században nem voltak repülőgépek és óceánjárók, a pestis mégis kevesebb, mint egy évtized alatt elterjedt Kelet-Ázsiából Nyugat-Európába. 75 millió és 200 millió közé teszik az áldozatainak a számát. Angliában tíz emberből négy meghalt, Firenze városa százezer lakosából ötvenet veszített el.
1918-ban az influenza egy különösen virulens fajtája néhány hónap alatt a világ legeldugottabb részére is eljutott. Félmilliárd embert fertőzött meg – az emberiség több mint negyedét. A becslések szerint India lakosságának öt százalékát ölte meg. Tahiti szigetén a lakosság 14 százaléka halt meg. Szamoán 20 százalék. A járvány összesen több tízmillió embert ölt meg kevesebb, mint egy év alatt. Többet, mint amennyi az első világháború áldozata lett a négy évig tartó brutális harcokban.
Az 1918 óta eltelt évszázad alatt az emberiség csak sebezhetőbb lett a járványokkal szemben: a növekvő populáció és a jobb közlekedés kombinációja fokozta a sérülékenységet. Egy olyan modern nagyváros, mint Tokió vagy Mexikóváros sokkal gazdagabb vadászterület egy kórokozó számára, mint a középkori Firenze, a globális közlekedési hálózat pedig sokkal gyorsabb, mint 1918-ben volt. Egy vírus kevesebb, mint 24 óra alatt eljuthat Párizsból Tokióba és Mexikóvárosba. Ezért arra is számíthattunk, hogy mostanra egy „fertőzéspokolban” fogunk élni, ahol egyik halálos dögvész követi a másikat.
Ám a járványok száma és hatása is jelentős csökkent. Az olyan szörnyű járványkitörések ellenére, mint az AIDS vagy az ebola, a 20. században a járványok az emberek sokkal kevesebb hányadát ölték meg, mint bármikor a kőkorszak óta. Ez azért van, mert az emberek legjobb védelme a kórokozók ellen nem az izoláció, hanem az információ.
Amikor a pestis a 14. században lecsapott, az embereknek fogalma sem volt arról, mi okozza, és mit lehet tenni ellene. A modern korig az emberek általában dühös istenekre, ártó démonokra vagy a rossz levegőre fogták a betegségeket, és még csak nem is sejtették a baktériumok és vírusok létezését. Az emberek angyalokban és tündérekben hittek, de el sem tudták képzelni, hogy egy csepp víz halálos ragadozók egész seregét tartalmazhatja. Ezért, amikor a pestis vagy a himlő megérkezett, a legtöbb, amit a hatóságok tehettek, hogy tömeges imádkozásokat szerveztek mindenféle istenekhez és szentekhez. Nem segített. Sőt, amikor az emberek összegyűltek a tömeges imádságokra, az gyakran tömeges fertőzéseket okozott.
Az előző évszázadban a tudósok, orvosok és ápolók az egész világon gyűjtötték az információkat, és közösen képesek voltak megérteni a járványok működését, miként azt is, hogy mivel lehet küzdeni ellenük. Az evolúció elmélete megmagyarázta, hogy az új betegségek hogyan törnek ki, és a régi betegségek hogyan lesznek virulensebbek. A genetika lehetővé tette a tudósoknak, hogy belenézzenek a kórokozók használati utasításába. Míg a középkori emberek soha nem tudták meg, hogy mi okozta a pestist, a tudósoknak mindössze két hét alatt sikerült azonosítaniuk az új koronavírust, feltérképezni génállományát és megbízható tesztet kifejleszteni a fertőzött emberek azonosítására.
Attól a pillanattól, hogy a tudósok megértették, mi okozza a járványokat, sokkal könnyebb lett harcolni ellenük. Az oltások, antibiotikumok, a fejlettebb higiénia és a sokkal jobb orvosi eszközök lehetőséget adtak az emberiségnek, hogy előnybe kerüljön a láthatatlan ragadozókkal szemben. 1967-ben a himlő még mindig 15 millió embert fertőzött meg, és közülük kétmilliót meg is ölt. De az elkövetkező évtizedben végrehajtott globális oltáskampány olyan sikeres volt, hogy 1979-ben az Egészségügyi Világszervezet kihirdette, hogy az emberiség nyert: a himlő teljesen ki lett irtva. A himlő 2019-ben egyetlen embert sem fertőzött vagy ölt meg.
Mit tanít nekünk ez a történet a mostani koronavírus-járványról?
Először is, a koronavírus terjedése arra utal, hogy nem tudjuk megvédeni magunkat a határok végleges lezárásával. Emlékezzünk csak arra, hogy a járványok milyen gyorsan terjedtek a középkorban, jóval a globalizáció korszaka előtt. Szóval, ha a globális kapcsolatokat az 1348-as Anglia szintjére csökkentjük, még az sem lenne elég a megoldáshoz. Ha tényleg az izolációval akarjuk megvédeni magunkat, a középkori szint sem elég. Vissza kell térnünk a kőkorszakba. Meg tudjuk ezt csinálni?
Másodszor, a történelem azt tanítja, hogy az igazi védelem a megbízható tudományos információk megosztásából és a globális szolidaritásból származik. Amikor egy országot járvány támad meg, készen kellene állnia arra, hogy őszintén megossza a járvánnyal kapcsolatos információkat, anélkül, hogy gazdasági katasztrófától kéne tartania. Eközben pedig más országoknak képesnek kellene lennie arra, hogy bízzon ezekben az információkban, miként arra is, hogy segítő kezet nyújtson az aktuális áldozatnak, ahelyett, hogy kirekeszti. Ma Kína sok fontos leckét tud adni az egész világnak a koronavírusról, de ez nagyfokú nemzetközi bizalmat és együttműködést követel.
A nemzetközi együttműködés szükséges a hatékony karantén-intézkedésekhez. A karantén alapvetően szükséges ahhoz, hogy meg lehessen állítani a járványok terjedését. De amikor az országok nem bíznak egymásban, és minden ország úgy érzi, hogy egyedül maradt, akkor a kormányok hezitálnak meghozni ilyen drasztikus intézkedéseket. Ha, tegyük fel, felfedeznénk száz koronavírusos esetet az országunkban, azonnal lezárnánk egész városokat és régiókat? Ez nagyrészt azon múlik, hogy mire számítunk a többi országtól. A saját városaink lezárása gazdasági összeomláshoz vezethet. Ha azt gondoljuk, hogy más országok a segítségünkre sietnek, akkor nagyobb eséllyel vezetünk be ilyen drasztikus intézkedéseket. De, ha azt gondoljuk, hogy a többi ország magunkra hagyott bennünket, akkor addig hezitálunk, amíg már késő nem lesz.
Talán a legfontosabb dolog, amit az embereknek fel kell fogniuk az ilyen járványokkal kapcsolatban, hogy azok bármelyik országban terjednek el, az egész emberiséget veszélybe sodorják. Ez azért van, mert a vírusok fejlődnek. Az új koronavírushoz hasonló vírusok olyan állatoktól származnak, mint a denevérek. Amikor az emberekre ugranak, eleinte rosszul alkalmazkodnak az emberi gazdatesthez. Amikor az emberekben osztódnak, a vírusok néha mutálódnak. Ezeknek a mutációknak a többsége ártalmatlan. De néha-néha egy mutáció fertőzőbbé teszi a vírust, és ellenállóbbá az emberi immunrendszerrel szemben – és a vírus mutálódott törzse aztán gyorsan terjed majd az emberi populációban. Mivel egy ember akár több billió vírusrészecskét is hordozhat, amelyek folyamatosan osztódnak, minden fertőzött ember billiónyi lehetőséget ad a vírusnak, hogy jobban alkalmazkodjon az emberekhez. Minden egyes emberi hordozó olyan, mint egy gép, ami billiónyi lottószelvényt ad a vírusoknak, és a vírusnak csak egy nyertes szelvényt kell húznia, hogy terjedjen.
Ez nem csak spekuláció. Richard Preston az események pont egy ilyen láncolatát írja le a 2014-es ebola járványról írt Crisis in the Red Zone című könyvében. A járvány akkor kezdődött, amikor néhány ebolavírus egy denevérről egy emberre ugrott. A vírus nagyon beteggé tette az embereket, de még mindig inkább ahhoz volt szokva, hogy denevérekben éljen. Ami az ebolát egy viszonylag ritka betegségből dühöngő járvánnyá változtatta, az egy egyszerű mutáció volt, egy darab génben egy darab ebolavírusban, ami egy darab embert fertőzött meg, valahol a nyugat-afrikai Makoma területén. A mutáció lehetővé tette a mutáns ebolatörzsnek – a Makoma-törzsnek –, hogy hozzá kapcsolódjon az emberi sejtek koleszterin-transzporteréhez. Így koleszterin helyett az ebolát transzportálták a sejtekbe. Ezzel az új Makoma-törzs négyszer fertőzőbb lett az emberek számára.
Miközben ezeket a sorokat olvassa, talán hasonló mutációk történnek a koronavírus egyik génjében is, ami megfertőzött valaki Teheránban, Milánóban vagy Vuhanban. Ha ez tényleg megtörténik, az nem csak az irániakra, olaszokra és kínaiakra jelent közvetlen veszélyt, hanem az ön életére is. Az emberiség számára közös, élet-halál kérdés szerte a világon, hogy ne adjuk meg a koronavírusnak ezt az esélyt. És ez azt is jelenti, hogy meg kell védenünk minden embert minden országban.
Az 1970-es években az emberiségnek azért sikerült legyőznie a himlőt, mert minden embert beoltottak a himlő ellen. Ha csak egy országnak nem sikerült volna beoltania a lakosait, az az egész emberiséget veszélyeztette volna, mert amíg a himlővírus létezett és fejlődött valahol, bárhol újra elterjedhetett volna.
A vírusok elleni küzdelemben az emberiségnek őriznie kell a határokat. De nem az országok közötti határokat. Hanem az emberi világ és a vírusvilág közötti határokat. A föld bolygón számolatlan mennyiségben vannak vírusok, és a genetikai mutációnak köszönhetően folyamatosan új vírusok fejlődnek. Ezt a vírusvilágot és az emberi világot elválasztó határvonal minden egyes emberben ott van. Ha egy veszélyes vírus bárhol a Földön képes áthatolni ezen határon, az az egész emberi fajt sodorja veszélybe.
Az előző évszázadban az emberiség úgy megerősítette ezt a határt, mint még soha korábban.
Egy modern egészségügyi rendszer épült ki falnak arra a határra, ahol ápolók, orvosok és tudósok az őrök, akik járőröznek és visszaverik a támadókat. De ennek a határnak sajnálatosan nagy szakaszai siralmasan védtelenek. A világon több százmillió ember él az alapvető egészségügyi ellátást is nélkülözve. Ez mindannyiunkat veszélyezteti. Az egészségről nemzeti kérdésként beszélünk, de ha jobb egészségügyi ellátást adunk az irániaknak és a kínaiaknak, az segít megvédeni az izraelieket és az amerikaiakat is a járványoktól. Ennek az egyszerű igazságnak magától értetődőnek kellene lennie mindenkinek, de sajnos még a világ legfontosabb emberei között is vannak olyanok, akik nem értik ezt meg.
Vezető nélküli világ
Az emberiség ma nem csak a koronavírus miatt néz szembe akut vészhelyzettel, hanem azért is, mert az emberek alapvetően nem bíznak egymásban. Ahhoz, hogy legyőzhessék a járványt, az embereknek meg kell bízniuk a tudósokban, a polgárokban és a hatóságokban, az országoknak meg kell bízniuk egymásban.
A 2014-es ebolajárvány idején az Egyesült Államok még ilyen vezetőként lépett fel. És ugyanezt a vezető, iránymutató szerepet játszotta a 2008-as gazdasági világválság idején is, mikor elég országot tudott meggyőzni arról, hogy álljon be mögé, ezzel megelőzve egy, az egész világot érintő gazdasági összeomlást. Csakhogy az elmúlt években az Egyesült Államok lemondott erről a vezető szerepről. Az ország jelenlegi kormányzata megvonta a támogatásokat többek között olyan nemzetközi szervezetektől, mint az Egészségügyi Világszervezet, és egyértelművé tette az egész világ számára, hogy az Államoknak nincs egy igaz barátja sem – helyette érdekeltségei vannak. Amikor a koronavírus-krízis kirobbant, az Egyesült Államok megmaradt a partvonalon kívül, és egészen mostanáig tartózkodott attól, hogy vezető szerepet vállaljon a krízis megoldásában. De még ha meg is próbálná felvállalni az iránymutató szerepét, a jelenlegi kormányzat mostanra olyan mértékig lerombolta a belé vetett bizalmat, hogy alig-alig lenne ország, amely követné a példáját. Ki követne jó szívvel egy olyan vezetőt, akinek az a mottója, hogy „Én vagyok az első”.
Az Egyesült Államok kiválásával keletkezett űrt senkinek sem sikerült betöltenie. Épp ellenkezőleg. A nemzetközi rendszert idegengyűlölet, bizalmatlanság és elszigetelődés jellemzi. Bizalom és globális szolidaritás nélkül nem leszünk képesek megállítani ezt a mostani koronavírus-járványt, se azokat a járványokat, amelyek a jövőben támadnak majd ránk. De ne felejtsük, minden ilyen krízis lehetőség is egyben. Remélhetőleg ez a járvány rádöbbenti az emberiséget arra, hogy a legnagyobb veszélyt a világméretű széthúzás jelenti számára.
Hogy csak egy fontos példát mondjak: a járvány nagyszerű lehetőség arra, hogy az Európai Unió visszanyerje azt a támogatást, amit az évek során elveszített. Ha az Európai Unió azon tagjai, amelyek a gazdaságilag szerencsések közé tartoznak, most nagylelkűen pénzt, felszerelést és egészségügyi személyzetet küldenek a vírus által leginkább sújtott országoknak, akkor ez a gesztus akármilyen beszédnél ékesszólóbban bizonyítja majd azt, hogy az „európai eszme” létezik. Másrészről azonban, ha az Európai Unió tagjai a járvány elleni küzdelemben magukra maradnak, ha nem számíthatnak egymásra, akkor a járvány minden bizonnyal az unió végét jelenti majd.
Miközben az emberek vitatkoznak – a vírus csak szaporodik. Ezzel ellentétben, ha a járvány hatására szorosabb lesz a globális együttműködés, akkor az emberiség nem csak a koronavírust tudja majd sikerrel legyőzni, de minden más jövőbeni kórokozót is.
Copyright © Yuval Noah Harari 2020
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu
