A Harry Potter szerzője, J. K. Rowling tavaly év végén nem először kavart vihart a Twitteren. Történt, hogy ismerőse, Maya Forstater a transznemű emberekkel kapcsolatos megjegyzései miatt elvesztette munkáját egy kutatóközpontban, és hiába indított pert munkahelyi diszkriminációra hivatkozva.
Öltözz, ahogy neked tetszik. Használj olyan nevet, amilyet szeretnél. Feküdj le bármely felnőttel, aki a beleegyezését adja. Éld úgy az életed, ahogy a legjobb neked, békében, biztonságban. De jogos kitúrni egy nőt a munkahelyéről, csak mert azt állítja, hogy a biológiai nem valóságos?
– fakadt ki az írónő a közösségi oldalon. Feltehetően tudatosan, de darázsfészekbe nyúlt: a valaha szebb napokat látott brit feminizmusra mára szinte teljesen rátelepedett az irracionális mértékig elmérgesedő transzneműség-vita.
Ebben a vitában látszólag a nők és a transz emberek jogai, valójában a „gender” fogalmának különböző jelentései (pontosabban: a nemiség biológiai, társadalmi és pszichológiai vetülete) feszülnek egymásnak. A férfi-nő különbségek eltűnésével és egyidejűleg a nemünk szabad megválasztásával (!) riogató genderpánik pedig, mint többször bebizonyosodott, kiváló eszköz a bántalmazott nők védelmét elősegítő Isztambuli Egyezmény félresöprésére és a nemek alá-fölérendelt viszonyának a bebetonozására. A transzfóbiának és az annak az örvén kreált genderpániknak így
Transzneműeknek azokat az embereket nevezzük, akik a biológiai nemükkel, elsősorban annak testi jegyeivel nem tudnak azonosulni, énidegennek érzik. A transznemű emberek általában igyekeznek a magukénak érzett nem képviselőiként élni és megjelenésüket aszerint alakítani. A kiinduló testi adottságaiktól, a hormonkezelés hatékonyságától és egyéb, például kozmetikai eljárásoktól függően rövidebb-hosszabb idő után „passing”-ok lesznek, azaz környezetük számára a belsőként megélt nemük képviselőinek néznek ki. Az így kialakuló kellemetlen helyzetek: női külsejű ember férfinévvel, férfi személyi igazolvánnyal, illetve fordítva, életre hívták a transz emberek részéről azt az igényt, hogy a megélt és megjelenített nemüket az állam is ismerje el.
Magyarországon erre jelenleg az eljárás „felfüggesztése” miatt közel két éve nincs lehetőség – ez Európában példa nélküli helyzet. Nagy-Britanniában a transz emberek jogait 2004 óta a Gender Recognition Act szabályozza, amely a belsőként megélt, és a külső megjelenésben kifejezésre juttatott nem jogi elismerését lehetővé teszi, azonban azt orvosi, pszichológiai vizsgálatokhoz és egyéb adminisztratív feltételekhez köti. 2016-ban felmerült, hogy az eljárást egyszerűsíteni kellene. Az LMBTQ szervezetek az eddigi feltételek eltörlése és az önrendelkezés, önbevallás, önazonosítás mellett kezdtek lobbizni – ez adott új lendületet a szigetországban korábban is jelen levő „transzkritikus” feminista irányzatnak is.
A feministák a transzneműség kérdéséhez nem viszonyulnak egységesen: sokan támogatják a transz embereket, mások nem foglalkoznak a témával, a radikális feministák egy csoportja viszont úgy vélekedik, hogy a nők jogaira és biztonságára ma az egyik legnagyobb veszélyt a transznemű emberek jelentik. Ezt az érvüket egyrészt arra alapozzák, hogy szerintük a transzneműség és a „nemváltás” valójában az agresszív férfiak eszköze a női terekbe (mosdó, öltöző, szauna stb.) való bejutáshoz, ott a nők zaklatásához, megerőszakolásához és összességében a feminizmus eddigi eredményeinek aláásásához. Azaz e logika szerint a bántalmazó férfiak még az erekciójukat, heréiket és péniszüket sem sajnálják feláldozni e cél érdekében. Valójában a transzneműség nem újkeletű jelenség, így korábban is bárkivel előfordulhatott, hogy a nyilvános wc-ben egy transznemű ember foglalta el a vele szomszédos fülkét, vagy egy öltözőben egy transznemű ember öltözött át mellette – a „találkozást” pedig túlélte, sőt nem is tudott róla, ahogy többnyire a transz emberek létezéséről sem. Pánik az ilyen eshetőségek miatt csak a transz láthatóság növekedésével keletkezett.
A „transzkritikus” feministák másrészt arra hivatkoznak, hogy a transzneműség léte és elismerése újratermeli a nemi sztereotípiákat és a nemek közti alá-fölérendelt viszonyt.
Megítélésük szerint ezért a transz emberek nemi identitásának elismerése feltétlen normakövetéshez, a hagyományos, alá-fölérendelt nemi szerepek elismeréséhez vezet. Ez azonban nincs így, hiszen a nemi diszfória (idegenségérzés) elsősorban testi, és léteznek a hagyományos nemiszerep-elvárásokat megkérdőjelező, elutasító, sőt feminista transz emberek is.
A „transzkritikus” feministák ellenvetéseinek egy része jogos, leginkább az, hogy ha az önbevallás az egyedül mérvadó, akkor azzal a transzneműséggel valójában nem érintett férfiak is visszaélhetnek a nők jogainak és biztonságának a kárára: magukat női identitásúnak hazudva bejuthatnak női terekbe. Véleményem szerint:
- érthető volt e feminista csoport tiltakozása, amikor egy nőként még nem élt, így a nők helyzetéből és nehézségeiből még nem sokat tapasztalt, frissen előbújt 19 éves transz nő akart egy párt nőjogi tisztviselője lenni (ahogy az angol Munkáspártban Lily Madigan révén nemrég megtörtént).
- Természetes, hogy nem szimpatizálnak az amerikai Rachel MacKinnonnal, aki a hormonszintjét nem hajlandó szabályozni, és még így is ragaszkodik hozzá, hogy női mezőnyben indulhasson a kerékpárversenyeken.
- Méltán háborodtak fel a sztársportolóból lett televíziós személyiség, Caitlyn Jenner vérlázító kijelentésén: szerinte a női lét legnagyobb problémája az öltözék kiválasztása.
- Joggal kritizálják a kanadai Jessica Yanivot, aki pert indított, amiért egy nőknek fenntartott kozmetikai szalonban nem vállalták férfi nemiszerve intimgyantázását.
- Jogosan emelnek szót a nyelv átírása ellen: az „elülső lyuk”, a „menstruátor”, netán a „szülő ember” szavak általános (és nem egyéni, személyes) használatát a vagina, a nő és az anya szavak helyett.
De mi a közös ezekben a magyar médiában is megszellőztetett esetekben? Az, hogy egyéni túlkapásokról, és nem hétköznapi transznemű emberek tipikus törekvéseiről és problémáiról szólnak.
A transznemű embereket Lily Madigannel, Jessica Yanivval, Caitlyn Jennerrel, Rachel MacKinnonnal vagy egy erőszaktevő elítélttel azonosítani semmivel sem jobb a „cigánybűnözést”, vagy „migránserőszakot” kiáltó rasszizmusnál, amit pedig progresszív közegben elvileg elutasítunk.
Ennek ellenére a „transzkritikus” feministák nem a szélsőségeket kritizálják és nem is azt a törvénymódosítási javaslatot, miszerint kizárólag az önbevallás legyen a nem elismerésének alapja – ahogy Rowling sem például azzal érvelt, hogy túlzás volt Forstatert kirúgni a véleménye miatt –, hanem magát a transzneműséget és annak jogi elismerését minősítik elvágólagos egyszerűséggel „genderidológiának” vagy „nemiidentitás-ideológiának”. Ezért nevezik magukat „genderkritikus” feministáknak. Szembemenve a pszichológia tudományos alapvetésével, a nemi identitás létezését, így a transz emberek nemi identitással összefüggő jogait egy az egyben tagadják. Az irányzat képviselői szerint azt, amit nemi identitásnak érzünk, kizárólag a nemiszerep-elvárásokhoz és sztereotípiákhoz való viszonyulás (általában azonosulás, normakövetés) alakítja ki a nemi szocializáció (nemi szerepre nevelés) folyamata során. Ezzel a transznemű emberek identitását, énképét alapjaiban támadják, gyakorlatilag létezésük érvényességét tagadják – ez nem ideális kiindulás az egymást tiszteletben tartó, kulturált vitához.
A „transzkritikus” feministák pellengérre állítják azokat a transz embereket, akik a transznemű mivoltukat sztereotip elemekkel igyekeznek igazolni – például, hogy már gyerekkorukban is az ellenkező nem játékaival játszottak, és/vagy szeretik az ellenkező nemmel társított ruhadarabokat hordani. Fel sem merül bennük, hogy a transz emberek azért is magyarázhatják sztereotip elemekkel az identitásukat, mert azt tapasztalhatták, hogy azok a hétköznapokban, nem feminista környezetben nemcsak hogy jól működnek, de egyenesen elvártak. Ettől még nem állítják, hogy – visszautalva Rowlingra – a biológiai nem ne lenne valóságos. Ha így gondolnák, akkor nem igyekeznének egy sor költséges és fájdalmas beavatkozással a testüket a pszichésen megélt nemükhöz igazítani.
Szép gondolat, hogy „Öltözz, ahogy neked tetszik. Használj olyan nevet, amilyet szeretnél!” – de férfi külsővel, borostával szoknyát húzni, sminkelni és Kataként bemutatkozni az LMBTQ közösségnek fenntartott tereken kívül nehezen egyeztethető össze a fizikai biztonsággal. A női külsejű, arcú, de férfias öltözetű, Péterként bemutatkozó emberre szintén leselkedik a megverés, zaklatás, vagy akár (a leszbikus nők ellen is alkalmazott) „korrekciós nemi erőszak” veszélye. Így meglehetős felelőtlenség a nemi diszfóriával küzdőket ilyen lazán normaszegésre biztatni, és ezzel a transznemű embereket érő diszkriminációt megoldottnak tekinteni.
A transznemű emberek sok esetben éppen azért alkalmazkodnak a nemi sztereotípiákhoz, és azért hozzák azokat a külsejükben, viselkedésükben is, mert azok nélkül a környezetük nem tekinti hitelesnek a nemi identitásukat. Lássuk be, a világ egyelőre nem a gender-nonkonformisták paradicsoma. Lehet, hogy egyszer, hála a „genderkritikus” feministák áldásos tevékenységének, akik merész céljaik közt fogalmazzák meg a nemiszerep-elvárások és sztereotípiák „eltörlését”, az lesz. Egyelőre azonban a nemi sztereotípiák tudatosítása és fellazítása sem tűnik könnyűnek – azt a néhány száz évet, amíg a teljes eltörlés (ha ez egyáltalán kívánatos) elérhető lesz, a transz emberek érthető módon nem akarják kivárni, és nem akarják az életüket egy homályos utópia oltárán feláldozni.
Természetesen azt is hazugság lenne kijelenteni, hogy a fizikai nemváltás mindent megold a transznemű emberek számára. Az informált döntéshez való jogot azonban ezen a címen nem indokolt elvitatni.
Mindent összevetve, a vita lényege a következőben ragadható meg:
- a konzervatívok szerint a biológiai nem a meghatározó, sőt a nemiség egyedül figyelembe veendő vetülete – ezért ellenzik sokszor még annak felvetését is, hogy a nemiszerep-elvárások és nemi sztereotípiák nem velünk születettek, hanem a társadalom által meghatározottak;
- a(z általában baloldali) „transzkritikus” feministák szerint a „társadalmi nem” (gender), a nemi szocializáció a meghatározó, sőt a nemiség szinte egyedül figyelembe veendő vetülete. A feministák évtizedek óta küzdenek azért, hogy a biológia ne legyen a végzetünk, ők mégis amellett kardoskodnak, hogy a nők elnyomása kizárólag a reproduktív szervek meglétére vezethető vissza;
- a (többnyire liberális) transzaktivisták egy része a nemi identitásnak, azaz a nemiség pszichológiai vetületének tulajdonít mindent felülíró szerepet, szerintük a nemiséget szinte kizárólag az definiálja, ami erről „a fejünkben van”.
A konzervatívoknak meg kellene érteniük, hogy a „társadalmi nem” fogalma nem a biológiai nem helyettesítésére, megtagadására hivatott. A „transzkritikus” feministáknak azt lenne érdemes tudatosítaniuk, hogy a nemiség pszichés vetületének, a nemi identitásnak az elfogadása nem egyenlő a nemiszerep-szocializáció jelentőségének tagadásával. A feminizmus pedig azért lenne hasznos a transznemű emberek számára (is), mert általa – a társadalmi elvárások, hatalmi viszonyok, nemi sztereotípiák tudatosításával – elkerülhetik, hogy a nőiességüket illetve férfiasságukat alárendelődő, illetve elnyomó mintázatok szerint éljék meg. Számos félreértést és konfliktust elsimítana, ha a nemiség biológiai, társadalmi és pszichológiai vonatkozásait nem kizárólagos és versengő értelmezéseknek tekintenénk, hanem képesek lennénk ezeket egységben és adott esetben egymással kölcsönhatásban szemlélni.
Kiemelt kép: Oli Scraff / AFP
