Nagyvilág

Két illiberális politikus összecsap, a végeredmény gazdasági katasztrófa lehet

Korábban a témában:

Törökország a Közel-Kelet legnagyobb gazdasága: ha ott baj van, akkor a környéken mindenhol baj lehet. Törökország ráadásul a nyugati országok hagyományosan legstabilabb és legkitartóbb szövetségese a térségben, övé a NATO második legnagyobb hadereje, egyszersmind több amerikai nukleáris robbanótöltet állomáshelye.

Ha tehát Törökországban baj van, akkor arra az egész nyugat odafigyel. Most pedig baj van: a török líra néhány hét alatt az értéke körülbelül egyharmadát elvesztette a dollárral szemben, de lehet, hogy itt sem áll meg. Ez olyan,

mintha hirtelen 400 forintba kerülne egy dollár és majdnem ötszázba egy euró. A problémát mi is megéreznénk, de a török gazdaság még ennél is jobban megérzi.

A török gazdasági válság ugyanis a feltörekvő piacok klasszikus példája.

Az egész röviden összefoglalva úgy kezdődött, hogy 2008 és a nagy gazdasági válság után a fejlett nyugati országok alapkamatai viszonylag alacsonyak voltak, így aki pénzt akart keresni, az többnyire fejlődő országokban és feltörekvő gazdaságokban tette ezt. Aki pedig hajlandó volt pénzt áldozni arra, hogy semmiképpen ne veszítse el a befektetéseit, az a német bankokra bízta őket.

Pénzváltó Isztambulban
Fotó: Yasin Akgul / AFP

A török gazdaságba az elmúlt tíz évben elég sok külföldi tőke áramlott, és ezzel párhumazosan az állam is leginkább külföldi valutákban adósodott el. Ez addig jó ötletnek tűnik, ameddig sok külföldi tőke megy a térségbe, mert így viszonylag könnyen vissza lehet fizetni a külföldi adósságot. Baj akkor van, ha hirtelen elapad a beáramló pénzmennyiség. Ezt a közgazdaságtan sudden stopnak hívja, és sok oka lehet, bár Törökország esetében meg lehet tippelni, melyek voltak ezek.

Recep Tayyip Erdogan török elnök nem tartozik a gazdaságilag konzervatív vezetők közé. Egészen furcsa dolgokban hisz ugyanis. Feliratkozott például a hatvanas évek latin-amerikai közgazdászainak elméleteire, amelyek szerint a fejlődő gazdaságok struktúrája annyival másabb, mint a fejlett országoké, hogy nem feltétlenül igaz rájuk egy rakás olyan dolog, amit a közgazdaságtan alapvetésként kezel. Erdogan szerint például az alacsony alapkamat alacsony inflációhoz is vezet, miközben a hagyományos közgazdaságtan szerint ez nem így van. Ezért a török elnök sokáig kemény nyomást helyezett a török jegybankra azért, hogy ne vagy legalábbis ne annyira emelje az alapkamatot, mint a közgazdászok szerint kellett volna.

De közben a fejlett világ gazdaságai is beindultak, és ott is elkezdtek alapkamatot emelni a jegybankok. Az amerikai központi bank három év alatt hetedszerre emelt az alapkamaton, és a legújabb emelés után egyre inkább megéri a befektetőknek a sokkal biztonságosabb Egyesült Államokban tartani a pénzüket. Ha ezzel fel akarja venni a versenyt egy fejlődő, tehát sokkal kockázatosabb gazdaság, akkor jobb kamatlehetőségeket kell ajánlania, mint amilyeneket a biztonságos országok ajánlanak.

Recep Tayyip Erdogan egy sajtótájékoztatón
Fotó: Török Elnöki Sajtóiroda / AFP

Erdogan nemrég teljesen átalakította a török kormányzati rendszert, az idei választás óta már egyszerre elnök és a kormány vezetője, aki szinte teljhatalommal irányítja Törökországot. Így minden döntés tőle ered, és a döntéseinek nem is nagyon van ellensúlya.

Amikor az elnök kinevezte a vejét a jegybank elnökének, a külföldi befektetők nemcsak durva nepotizmust láthattak, hanem azt is, hogy Erdogan sokkal keményebben be tudja majd tartatni, hogy a jegybank ne emeljen a kamatokon. Ez volt az a döntés, ami után következett a sudden stop, és hirtelen elapadt a pénz.

A külföldi adósságoknak ennyire kitett országoknál pedig ez komoly probléma. Mivel az adósság valutában, mondjuk dollárban van, ezért továbbra is ugyanannyi dollárt kell visszafizetnie az államnak és a cégeknek is, ha nem akarnak csődbe menni. De a helyi valuta elértéktelenedésével abból sokkal többet kell előkeríteni ahhoz, hogy ugyanannyi dollárt ki tudjanak fizetni.

Paul Krugman közgazdasági Nobel-emlékdíjas közgazdász szerint Törökország helyzete nagyon hasonlít a húsz évvel ezelőtti ázsiai pénzügyi krízishez. Indonézia külső adóssága akkor körülbelül a GDP 60 százaléka volt, de miután a rúpia bedőlt, ez az adósság felment egészen a GDP 170 százalékáig.

Paul Krugman
Fotó: Panayiotis Tzamaros/NurPhoto/AFP

Ilyen adósságszinten nagyon kevés ország tudja magát finanszírozni. Az egyébként súlyosan eladósodott Egyesült Államokban a teljes adósság körülbelül a GDP 100 százaléka, de Amerika speciális helyzetben van, mert ha kifelé adósodik el, akkor is dollárban teszi azt. A japán államadósság pedig a teljes GDP több mint kétszerese, mégis simán képes működni, mivel a japán állam a saját állampogárai felé adósodott el, nem külföldre.

Törökország tehát a halálspirál szélén lebeg valahol, mert a török bankok és cégek annyira ki vannak téve pénzügyileg, hogy a líra esésével bármikor elérhetik annak az ütközőzónának a határát, amelyen túl már nem tudják finanszírozni az adósságaikat.

És ekkor megérkezett a két illiberális politikus, Erdogan és Donald Trump. Amerika és Törökország között egy ideje elkezdtek megromlani a kapcsolatok, leginkább azért, mert az Egyesült Államok nem volt hajlandó kiadni Törökországnak Erdogan Simicskáját, a Pennsylvaniában élő Fethullah Gülent, aki egykor Erdogan szövetségese volt, de a kapcsolatuk annyira megromlott, hogy a hitszónok állhatott amögött a puccs mögött, amely majdnem megdöntötte Erdogan hatalmát. Az elnök legalábbis biztos benne, hogy Gülen szervezte az akciót.

Erdogan és Güllen
Fotó: AFP

A puccs óta több tízezer embert tartóztattak le gülenizmus vádjával Törökországban, de van köztük ötven külföldi állampolgár is. Az egyik ilyen Andrew Brunson lelkipásztor, aki húsz évig prédikált nyugalomban Törökországban, mielőtt letartóztatták volna. Trump válaszként először csak két miniszter ellen vetett ki szankciókat, de később eldurvult a helyzet.

Trump ugyanis azzal vádolja a török kormányt, hogy saját fizetőeszközük elértéktelenítésével szeretnék szabálytalanul felvenni a versenyt az Egyesült Államokkal. Ebben nemhogy igazság, még logika se nagyon van, de Trumpot ez nem érdekelte, a védővámháborúja újabb szakaszaként bejelentette, hogy durva vámokat vet ki a török acél- és alumíniumexportra.

Trump tehát úgy döntött, hogy megbünteti Törökországot azért, mert épp összedől a gazdasága.

Erdogan eközben arról beszél, hogy valakik gazdasági háborút vívnak Törökország ellen, amihez pont jól jön Trump butasága. Eddig ugyanis erre semmi oka nem volt, és a törökök sem hitték el, hogy a kormányon kívül bárki mást okolhatnak gazdasági problémáikért. Az elnök viszont közben odáig jutott, hogy azt mondja,

Lehet, hogy nekik van dollárjuk, de nekünk van a népünk, az erkölcsünk meg az Istenünk.

Ráadásul nem ez az egyetlen ijesztő dolog az egészben. Erdogan ugyanis nemrég felhívta Vlagyimir Putyin orosz elnököt, hogy „mindkettejük számára előnyös gazdasági lépésekről” tárgyaljanak. Ez egyszerre akar lenni pofon az Egyesült Államoknak és megnyugtatás a befektetőknek, hogy Törökországnak vannak még barátai, akik segítenek a bajban.

Csakhogy az oroszok messze nem adnak olyan kedvezményes mentőhiteleket, mint a Nemzetközi Valutaalap és az EU, és sokkal többet kérnek érte cserébe politikailag, ami az uniót is megrémisztheti. De ha ez nem rémiszti meg őket, akkor annak kellene, hogy az Európai Unió bankjai 166 milliárd dollárt adtak kölcsön török cégeknek, amit lehet, hogy soha nem fognak visszakapni.

Krugman szerint egyébként van megoldás a válságra, nagyjából ugyanaz, mint amit Malajzia, Dél-Korea és részben Argentína is csinált korábban. Rövid ideig tartó gazdasági heterodoxia, aztán gyors váltás és a bizalom visszaépítése. Rövid távon meg kell akadályozni, hogy az ország valutakészlete elvesszen, és néhány hitelt egyszerűen nem szabad visszafizetni. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a török állam nem vállalna felelősséget olyan hitelekért, amelyeket bizonyos magáncégek felvettek.

Ezzel néhány cég csődbe menne, és persze sok nyugati befektető elvesztené a pénzét, ami miatt erősen visszaesne a befektetői bizalom Törökországban.

Ekkor kellene a törököknek ráfeküdni az exportra, hogy a külkereskedelmi mérlegük negatívból pozitívra váltson, és a beáramló devizával lassan újra lehetne építeni azt a bizalmat, amit a csőd okozott.

De ez nem gyors és fájdalommentes kezelése a válságnak. Erdogan 2001-ben, sorozatos gazdasági válságok hatására került hatalomba. Eddig Törökország történetének egyik legstabilabb vezetőjének tűnt, de egy hatalmas gazdasági válság ezen is változtathat.

Kiemelt kép: AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.