Végső leszámolás a politikai iszlamizmussal

A bejelentés alig tíz nappal Donald Trump szaúdi látogatása után történt.

Trump vizitjekor arra biztatta az arab világ vezetőit, hogy közösen lépjenek fel a terrorizmus ellen. Ennek ellenére meglepő volt a közös bejelentés, noha Katar diplomáciai diszkreditációja már évek óta,  egészen pontosan 2013 óta, benne lógott a levegőben az arab világban.

Nem véletlenül jelentette be a palesztin Hamász tisztújító gyűlésén, hogy megszakít minden kapcsolatot a Muzulmán Testvériséggel és lecseréli az egyébként a katari Dohában élő vezetőjét Khalid Meshal-t, a Gázai Övezetben élő Iszmáil Háníjára. Pontosan erre az izolációra készültek.

A nagy machinátor

A katari abszolút monarchia, amely szintén gazdag földgázban és kőolajban, azzal vívta ki az arab világ vezető államainak ellenszenvét, hogy a 2011-es forradalmi hullámban jelentős anyagi támogatást nyújtott a forradalomban felbukkanó új iszlamista blokkoknak, leginkább a Muzulmán Testvériségnek, amelyet Egyiptomban a médiájával, az Al-Jazeera arab és angol nyelvű televíziós hálózatával hatalomra is segített, majd dollármilliókkal és ingyen szállított cseppfolyósított gázzal (LNG) támogatta a kormányzását.

A modern politikai iszlamista blokknak, ideértve a tunéziai, az egyiptomi, de a szíriai iszlamistákat is, Katar biztosította az utánpótlást. Médiájával pedig legitimálni akarta őket. Ez egészen jól működött 2013-ig, amikor megkezdődött a Közel-Keleten a visszarendeződés. Egyiptomban katonai puccsal elmozdították Mohamed Murszit, a Muzulmán Testvériség által delegált elnököt, Szíriában pedig a forradalom végérvényesen a polgárháború véres káoszába fulladt.

Tamim bin Hamad Al Thani emírnek, az ország vezetőjének a 2011-es forradalmak remek alkalmat szolgáltattak arra, hogy apró országát jelentős tényezővé tegye a térségben. Cserébe a forradalomban felbukkanó, a Közel-Kelet hagyományosan iszlamista rezsimjeihez képest modern politikai agendával házaló Muzulmán Testvériség támogatásával Katar befolyásának növelését remélte – hogy hasonlóan a szaúdi királyi házhoz, a fosszilis energiakincsből származó vagyon felhasználásával befolyást „vásároljon” a forradalom során felálló új hatalmi struktúrákban, és az apró Katar meghatározó játékosává váljon a Közel-Kelet politikai játszmáinak.

Ez a szándék már abban megnyilvánult, hogy nemzetközi médiahálózatot hozott létre, amelynek mi bár csak az angol nyelvű csatornáját ismerjük (Al-Jazeera), de minden közel-keleti országban megtalálható volt a helyi, arab nyelvű csatornája, amely egészen kendőzetlenül támogatta az új politikai szereplőket, kritizálta a régi rezsimeket.

Hogy az Al-Jazeera a katari emír kézi vezérlése alatt állt és Katar politikai érdekeit szolgálta, jól példázza, hogy a csatorna jeleskedett a 2011-es forradalom „igazságos” forradalommá brandalésében, majd a 2012-es választások után egy pillanatig sem kritizálta Mohamed Murszi rövid elnökségének erősen megkérdőjelezhető intézkedéseit, de a puccs pillanatától kezdve gyakorlatilag az utolsó pillanatig – a csatorna arab nyelvű adásának betiltásáig Egyiptomban – kampányolt az újra felálló katonai rezsim ellen.

Abdel Fatáh Ász-Sziszinek az első dolga volt betiltatni az Al-Jazeerát a hatalomra kerülése után és hajtóvadászatott indított a szintén Katar által támogatott Muzulmán Testvériség mozgalom ellen, terrorszervezetté nyilvánította.

Egyiptom részéről tehát érthető az indulat Katar ellen. Nézzük meg, hogy miért állt Egyiptom mellé a Szaúdi Királyság, Jemen és Bahrein.

Testvéri tanácsok

Ennek oka Katar elkötelezettségében keresendő a Muzulmán Testvériség nevű iszlamista-politikai mozgalom mellett, amely modernistának nevezhető a Szaúdi Királyságban, illetve a Közel-Keleten hagyományosan uralkodó iszlámfelfogások mellett, amelyek nem igazán szólnak bele a térség hatalmi struktúrájába.

A Testvériség az évek során beépült Katar politikai elitjébe, a döntéshozók körébe, és Katar aktív anyagi támogatásával számtalan hálózatot hozott létre a Közel-Keleten. Néptömegeket voltak képesek maguk mögé állítani mikrohiteleikkel és az ingyenes oktatással, de a szervezet fő célja a térség politikai átalakítása volt: egyrészt elmozdítani a szekuláris katonai diktatúrákat és helyükre muszlim vezetést helyezni, másrészt elérni az általuk nem eléggé muszlimnak tartott vezetők (például a szaúdi királyi család) lecserélését. A hosszú távú terv természetesen a Közel-Kelet egy tömbbé formálása volt a Muzulmán Testvériség irányítása alatt.

Szaúd-Arábia már a kezdetektől fogva fellépett a Testvériség befolyásának terjedése ellen a királyságban, betiltva a tevékenységüket és letartóztatva tagjait, de ezért lett a 2013-as puccs után felálló Sziszi-rezsim legkomolyabb szponzora is.

Egyiptommal közösen terrorszervezetté nyilvánította a Testvériséget és komolyan lobbizott, hogy az Obama-adminsztrációt jellemző semleges amerikai attitűdöt megváltoztassa a Testvériséggel szemben. Szaúd-Arábia el akarta érni, hogy az Egyesült Államok is terrorszervezetté nyilvánítsa az iszlamista mozgalmat.

Bahrein, csakúgy, mint Szaúdi-Arábia, azzal szembesült 2011-ben, hogy az ország Muszlim Testvérisége áll a tüntetések és zavargások megszervezése mögött, amelyeket brutális eszközök bevetésével vert le. Ez után értelemszerűen minden lehetséges koalícióhoz hajlandó társulni, amely a Muzulmán Testvériség befolyásának csökkentését tűzte ki célul.

A koalíció egyetlen kakukktojása Jemen: Jemenben nem nagyon működött a Muzulmán Testvériség, de tekintve, hogy Hádi elnök Szaúd-Arábiába menekült a huti előrenyomulás elől, érthető, hogy legfontosabb szövetségese mellett teszi le a voksát.

A négyek bejelentése tehát a Muzulmán Testvériség elleni akció, a többi nem több porhintésnél. Elvégre majdnem mindegyik vahabi állam támogatott iszlamista csoportokat a szíriai polgárháborúban: így Szaúd-Arábia is.