Politikai gyilkos-ságok Libanonban két év alatt
• 2005. február 14.: Robbantásos merényletben életét veszti Rafík Haríri volt miniszterelnök és további 22 ember.
• 2005. június 2.: Az autójába rejtett robbanószerkezettel megölik Szamír Kaszir Szíria-ellenes nézeteiről ismert libanoni újságírót.
• 2005. június 21.: Az autójában elrejtett pokolgép végez a libanoni belügyekbe való szíriai beavatkozást hevesen ellenző George Hauival, a Libanoni Kommunista Párt volt vezetőjével.
• 2005. december 12.: Gépkocsiba rejtett pokolgép oltja ki a Szíria-ellenes keresztény parlamenti képviselő és neves újságíró, Dzsebran Tueni és három másik ember életét.
• 2006. november 21.: Fegyveresek támadást intéznek Pierre Dzsemájel ipari miniszter konvoja ellen és megölik a politikust.
Több tízezren gyűltek össze csütörtökön délelőtt Bejrút központjában a kedden meggyilkolt, Szíria-ellenes nézeteiről ismert Pierre Dzsemájel libanoni iparügyi miniszter temetése előtt, hogy tüntessenek a Damaszkusz-barát libanoni elnök, Emile Lahud és Szíria ellen. A gyászszertartás Bejrút központjában, a maronita Szent György katedrálisban tartotta Naszrallah Szfeir maronita pátriárka, aki ez alkalommal kivételesen kimozdult egyháza hegyvidéki központjából. Jelen volt a parlament Szíria-ellenes többségének vezetője, Szaad Haríri, Valíd Dzsumblatt drúz vezető, Fuád Szinjóra kormányának tagjai és Nábih Berri, a síita Amal szervezet vezetője is. Nem ment el viszont Emile Lahud államfő, Szíria szövetségese a libanoni vezetésben. A külföldet többek között Amr Musza, az Arab Liga főtitkára és Philippe Douste-Blazy francia külügyminiszter képviselte. Részvétüzenetet küldött XVI. Benedek pápa is, aki “minősíthetetlen tettként” ítélte el a gyilkosságot. Lahud államfő az elnöki palotában maradt, amelyet erős biztonsági készültség vett körül, mert attól tartottak, hogy a temetés után a tüntetők oda vonulnak és megpróbálják kierőszakolni az elnök lemondását.
A libanoni zászlókkal felvonuló tüntetők megtaposták Lahud, valamint Bassár el-Aszad szíriai és Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök portréit. “Ki Bassár ügynökével a Baabdából” – skandálta a tömeg, Lahudra és a bejrúti elnöki palotára célozva. “Csak a hadsereg fegyvereit akarjuk” – hangzott egy másik jelszó, amely a leszerelni nem akaró, a nyári izraeli-libanoni konfliktust kiváltó Hezbollah síita fegyveres szervezetre vonatkozott.
Dzsemájel az ötödik olyan ismert Szíria-ellenes libanoni személyiség, akit merényletben öltek meg a Rafík Haríri volt kormányfő elleni, 2005. február 14-én végrehajtott terrorakció óta. A hatalmon lévő Szíria-ellenes tábor, melyhez Dzsemájel is tartozott, felhívást intézett az ország minden részében élő valamennyi libanonihoz, hogy jöjjenek Bejrútba a meggyilkolt politikus temetésére.
Az alapprobléma
A libanoni kormány ipari miniszterének keddi meggyilkolásával a kis közel-keleti ország még egy lépéssel közelebb sodródott a totális belpolitikai káosz felé, amelyben borúlátó elemzők újabb polgárháború előképét vélik látni.
Az alapvető probléma Libanonban – akárcsak Irakban – a lakosság sokszínűsége, amely a vallási fanatizmus és a politikai kérlelhetetlenség erősödése nyomán egyre kilátástalanabbá teszi az ország érdekeit szolgáló kompromisszumok elérését. A muzulmánok és keresztények közötti kényes hatalmi egyensúly megkérdőjelezése robbantotta ki 1975-ben a másfél évtizedig tomboló polgárháborút. Pesszimista jóslatok szerint ma ismét hasonló vérontás felé sodródik a kicsiny, alig Kisalföld méretű ország.
A polgárháborút lezáró taifi megállapodás értelmében a 128 tagú bejrúti parlamentben 64 mandátum jut a keresztény pártoknak, és 64 képviselői hellyel rendelkeznek a muzulmán pártok. Az előbbi tömbön belül a maronitáké a legerősebb frakció (34 mandátum), mögöttük a görögkeleti (14), majd a görög katolikus (8) frakció következik. A muzulmán térfélen egyenlő számú hely (27-27) jut a síitáknak és a szunnitáknak, míg a drúzoknak 8, az alevitáknak pedig 2 képviselőjük ül a törvényhozásban.
A taifi egyezmény megszabta a legfőbb közjogi méltóságok felekezet szerinti megosztását is. Ennek értelmében az államfő mindig maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita, a parlament elnöke pedig síita muzulmán.
Megváltoztak az arányok
A gondok a népesség összetételének erőteljes változására vezethetők vissza. Libanonban 1932-ben rendeztek utoljára népszámlálást, ám két dolog ennek hiányában is világos: a keresztények száma fokozatosan apad, míg a muzulmánoké (s azon belül is főleg a síitáké) rohamosan emelkedik. Óvatos becslés szerint a 3 milliós lakosságnak ma 40 százaléka tartozik a síita vallási felekezethez – ám a parlamentben mindössze a képviselői helyek 19 százaléka illeti meg őket. A miniszteri tárcák (24) sem egyenlő arányban oszlanak meg a felekezetek között: a síita pártoknak (Amal, Hezbollah) csupán négy jut, míg a keresztények 12 tárcát irányítanak.
Nyilván ez a felismerés vezette Haszan Naszrallah sejket, a Hezbollah vezetőjét, amikor október végén ultimátumot intézett Fuad Szinjóra (amúgy Nyugat-barátnak számító) kormányfőhöz: alakítsa át a kabinetet “nemzeti egységkormánnyá”, amelyben a három nagy felekezet egyaránt 8-8 tárcával rendelkezne. Ellenkező esetben “békés utcai demonstrációkkal” fogja meghátrálásra késztetni Szinjórát, és kikényszeríteni rendkívüli választások megtartását – fenyegetőzött a szakállas sejk.
Nemet mondott a kormányfő
A miniszterelnök – tudatában annak, hogy Naszrallah bármikor képes százezreket mozgósítani – Irán által sugalmazott ötletnek nevezte, és visszautasította a Hezbollah-vezér követelését (Irán a libanoni síita pártok első számú támogatója). Washington is megszólalt az ügyben, azzal vádolva a Hezbollahot, hogy nyíltan a bejrúti kormány megdöntésére tör.
A háromhetes ultimátum lejárta után a Hezbollah két minisztere (Mohamed Fneih és Tarrad Hamade) lemondott; példájukat követte a síita Amal (Remény) mozgalom által delegált két miniszter, Mohamed Halife és Talal Szahili. Lemondott posztjáról a Hezbollahhoz közel álló külügyminiszter, Fauzi Szallúh is. Így tett Jakub Szarráf, a környezetvédelmi tárca keresztény vezetője is, aki közel áll Emile Lahud államfőhöz. Bár a lemondásokat Szinjóra nem fogadta el, a kormány munkájára egyre bénítóbb hatással van a miniszterek távolléte..)
A Dzsemajel meggyilkolására utasítást adó körök egyrészt a kormány legitimációját vették célba: a 24-ből hat miniszter már lemondott, a hetediket eltették láb alól. A következő dominó kidőlése nyomán a kabinet határozatképtelenné válna. Így például nem tudna dönteni annak a különleges bíróságnak a felállításáról sem, amelynek feladata volna a korábbi kormányfő, Rafik Haríri elleni gyilkosság hátterének felderítése, a megbízók leleplezése.
