Matos Ibolya 25 éven keresztül dolgozott a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban. Tavaly októberben a státusztörvény miatt távozott az intézményből. Három év két hónapon keresztül volt az egyik mostani végzős osztály osztályfőnöke, ám nem kapott meghívót sem a szalagavatóra, sem a ballagásra. Mi több, a februári szalagavató előtt a tanítványai kérdésére az iskola igazgatónője azt közölte:
ha rajta múlik, vendégként sem lehet jelen az eseményen.
Az intézmény vezetője, Sipos Kitti Lídia igazgatói feladatai mellett fideszes színekben indul a júniusi önkormányzati választáson Szentesen. Habár ennek jogilag nincs akadálya, nála morálisan kiveri a biztosítékot – fogalmazott lapunknak Matos Ibolya. Egyébként nem voltak rossz viszonyban, sőt az intézményvezető egykor azt mondta neki, hogy éppen rá építette a drámatagozat vezetését.
Amikor bejelentette, hogy a státusztörvény miatt távozik az iskolából, az igazgató kezdetben még marasztalta. Aztán a megkérdezése nélkül gyorsan eldöntötte, ki lesz az új osztályfőnök, miközben Ibolya igyekezett maga is gondoskodni arról, ki vegye át a gyerekeket: volt egy jelöltje, akiben megbízott, emellett tudta, hogy a gyerekek is szeretik őt.
„Ez úgy van nálunk – vagyis ott…” – korrigálja a szavait, nehéz megszoknia, hogy 25 év után már nem tartozik az iskolához. „Nem véletlen, hogy miként ragozok.” Szóval az intézményben egy művészeti iskola és a gimnázium együtt felel a tagozatért, és az előbbiben aztán legalább az a pedagógus vette át a gyerekeket, akire ő gondolt.
Amikor a gyerekek megkérdezték az igazgatónőt, mi lesz a tanévből hátralévő idővel, akkor közölte, hogy a döntésemnek vállalnom kell a következményeit, és semmi keresnivalóm sem a szalagavatón, sem a ballagáson. És »ha rajta múlik, vendégként sem vehet majd részt«
– emlékszik vissza. Mindezt a gimnázium egyik diákja is megerősítette lapunknak.
Februárban tartották a szalagavatót – amire tényleg nem kapott semmiféle meghívást. Holott, mivel negyed századot tanított ebben az intézményben, tudta, hogy léteznek szokásjogok – például az, hogy egy ilyen eseményre meghívják azokat az egykor itt tanítókat is, akik már nem dolgoznak az iskolában. Őt nem hívták. Végül az osztályába járó egyik diák édesanyja szerzett neki két belépőt. Kicsit tartott attól, hogyan bánnak majd vele a rendezvényen, úgyhogy a biztonság kedvéért megkérte a férjét, kísérje el.
Már a vége felé tartott a műsor – aminek keretében egyébként el sem hangzott, hogy ő volt az egyik osztály osztályfőnöke –, amikor az új osztályfőnök felment hozzá a karzatra. Egy szalagot vitt. Amikor Ibolya felállt, hogy feltűzhesse, a háta mögött ülő szülők elkezdtek tapsolni. Rögtön mások is csatlakoztak. Felállva tapsoltak.
A gyerekek sem maradtak ki az eseményből.
A műsor legvégén, amikor elénekelték a záródalt, elkezdték skandálni, hogy »Matos, Matos« és szíveket mutattak a kezükkel.
Ezek után azt gondolta, hogy a ballagás másképp alakul majd. Ám kénytelen volt szembesülni azzal, hogy ide sem kapott meghívót. De már a kollégáitól sem. Utólag, amikor a nyilvánosságban szóvá tette ezt, néhányan írtak neki, hogy „gyere, ott a helyed”.
Amikor megosztotta a történetét a közösségi oldalán, egy ismerőse annyit írt neki: „ahova nem hívnak, én oda nem mennék el.” Ebben talált igazságot. Úgyhogy elhatározta, majd az utcán várja a tanítványait. Megkérdezte a diákokat, mit szólnának ahhoz, hogy amíg közterületen vannak, ő vezetné őket. Aztán az új osztályfőnököt is arról, ballaghatnak-e a biciklitárolóig. És megengedte.
Mindez abban az iskolában történt, ahol korábban, ha egy pedagógus valamiért nem vitte végig az osztályát, akkor is „ballagtatott” – az új osztályfőnökkel együtt vezették a diákokat a ballagó menetben. Most ez nem így alakult. Ibolya egyébként a gimnáziumban töltött utolsó napjai egyikén a diákjai lelkére kötötte, mivel a szalagavató és a ballagás az ő ünnepük, nem szabad semmilyen „akciót” szervezniük, ha esetleg őt majd kizárnák ezekből.
Az egyik diákom a szüleivel együtt felhívott telefonon az ünnepség után körülbelül egy órával, hogy hoznának nekem virágot. Mondtam, hogy persze, jöjjenek el. Elhozták a ballagó tarisznyát. Elküldte az új osztályfőnök.
A ballagáson más is történt, ami nem esett túl jól neki. Még aznap reggel az egyik kolléganője arra kérte, küldje már el neki azt a méltató szöveget, amit a művészeti iskolás ballagásra írt a végzős diákjairól. El is küldte reggel kilenc körül. Tízkor kezdődött a ballagás. Csak később tudta meg, hogy a ballagáson az igazgatónő – anélkül, hogy egy szóval is megemlítette volna, hogy ennek az osztálynak volt egy másik osztályfőnöke is – felolvasta a szövegét. Úgy, mintha a sajátja lett volna.
Természetesen hatalmas dilemmát jelentett Ibolya számára a távozás időpontja. Tavaly szeptemberben két hét állt a távozni kívánó tanárok rendelkezésére, ha végkielégítéssel akartak elmenni. Sem előtte, sem utána nem volt erre lehetőség. Mivel összesen 35 évig dolgozott közalkalmazottként, háromhavi végkielégítésre volt jogosult, és mivel tudta, hogy a búcsú után újra kell építenie mindent, nem hagyhatta veszni ezt az összeget. Emiatt mondott fel éppen akkor.
Az már csak hab a tortán, hogy a háromhavi végkielégítés helyett csak kettőt kapott. Ez egy jogi taktikázás eredménye, ami miatt több próbaper is indult az országban, és a vele kapcsolatban álló jogászok azt javasolták, várja meg ezek eredményét, csak utána forduljon majd ő is a bírósághoz a maradék egy havi végkielégítésért.
A diákjaitól csak támogatást kapott. Megértették a döntését.
Igazából csak egy középiskolás diákokat tanító tanár tudja azt, mennyire felnőtten gondolkodnak már ezek a gyerekek. Már megvan a jellemük váza. Abból, ahogy tanítottam nekik a történelmet, drámát, állampolgári ismereteket, tudták, nálam mik a határok. A maradással mindennel szembementem volna, amit hosszú éveken keresztül verbálisan és példamutatással igyekeztem a diákok elé rakni.
A státusztörvénnyel kapcsolatban a legfájóbb pont számára az átvezényelhetőség kérdése volt. Úgy érzi, hogy középiskolai tanárként a 14–19 éves korosztályhoz ért, és nem tudja, mit kezdene az általános iskolás korosztállyal. Már két évvel ezelőtt is felmerült, hogy egy közeli faluban található, az ugyanehhez a tankerülethez tartozó művészeti általános iskolába kellene átmennie drámát tanítani. Akkor még mondhatott nemet.
„Ez egy olyan konkrét dolog volt, amitől tényleg tartottam. És nem gondolom, hogy azóta megszaporodott volna a drámatanárok száma a környékbeli falvakban. Nekem a középiskolás korosztály fekszik, és ennyi év után legalább ennyit hadd válogassak” – vélekedik. A státusztörvény-tervezet megjelenésének első pillanatában eldöntötte, hogy nem marad. Azóta sem bánta meg. A státusztörvény csak utolsó csepp volt számára a pohárban. Nem a törvény, hanem az addig vezető út, a közoktatás fokozatos kisemmizése volt az igazi oka. „Szakmailag is vállalhatatlannak tartom, amit és ahogy kényszerülnek a pedagógusok tenni.”
Ettől függetlenül érti azokat, akik nem mozdultak. Látja, hogy a saját családjának anyagi helyzete számára megadta azt az egzisztenciális biztonságot, hogy megtehette mindezt. Szerencséje volt. Ám szeretné azt hinni, hogyha nem így lenne, akkor is felállt volna.
A mai napig van benne harag. A tanártársaira, az egész szakmára haragszik. Sokkal többeknek kellett volna tiltakozni, nem is feltétlenül pályaelhagyással. Mélységesen bánja, hogy a körülbelül ötvenfős tanári karból maximum tizenegyen sztrájkoltak.
Már évek óta nem jártam be a tanáriba a szünetekben. Ez az iskola régen megmozdult ügyekért. Amikor Keserű Imrét, a művészeti iskola tanárát el akarták távolítani, az egész tanári kar a folyosón ült. Minden szünetben kint ült mindenki tiltakozásul. Régen ilyen volt ez a tantestület.
A tanítással töltött évek során még rendőrségi ügye is akadt. „Egy volt kollégámmal rendeztünk egy előadást nyolc éve, ami arról az időszakról szólt, amikor Vidnyánszky Attila megkapta a Nemzeti Színház vezetését (Alföldi Róbert, a színház korábbi igazgatója szintén a szentesi gimnáziumba járt, Ibolya osztálytársa volt – a szerk.). Áthallásos volt a darab. Volt egy nagy asztal leterítve piros-fehér-zöld drapériával. Volt a darabban egy, a test ördögét megjelenítő, az ösztönkésztetéseket szimbolizáló jelenet. Az egyik kolléga jelentette az igazgatónak, hogy szerinte itt meggyalázták a magyar zászlót.”
Ibolya kapott egy figyelmeztetést, majd az akkori iskolavezető a helyi sajtóban kürtölte világgá a történteket. Nemzeti jelkép meggyalázása, a gyerekek pszichoszexuális fejlődésének súlyos veszélyeztetése volt a vád. A szélsőjobboldali Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom egyik szervezete pedig a hallottak után ismeretlen tettes ellen feljelentést tett. Úgyhogy bementek a rendőrök az iskolába, elvitték a három drapériát. Mint bűnjelet.
A távozása után egy egyszemélyes vállalkozásba vágott bele. A „matos-dráma-mentor” nevet viselő projektjében azt kínálja, amit eddig is csinált, csak nem a közoktatásban és nem egyszerre sokaknak. Vannak érettségire, színművészetire készülő tanítványai, emellett felnőttekkel is foglalkozik, akik dráma coachingra járnak hozzá. Hívták már ünnepi beszéd megtartására, irodai csapatépítő tréningre is, illetve az egyik szentesi egészségközpontban önismereti tanácsadóként is rendel.
Közben persze hiányoznak a diákjai. „Beszélgetni, jól érezni magam velük – nem ez hiányzik, mert jönnek gyakran, sokszor találkozunk. Az az érzés hiányzik, ahogy ott állsz harminc, 17–18 éves előtt, egy számodra fontos részletet magyarázol a történelemből, és látod, ahogy hallgatják, kérdeznek, megvitatják. Illetve azt az ívet látni, ahogy odajönnek 14–15 évesen, majd elballagnak 18–19 évesen. Látni, mi lesz belőlük.”
„Most főként bánat van bennem. Több mint puszta szomorúság. Itt volt ezen a teraszon mindkét végzős osztály a szerenádon. És én nem tölthettem velük az utolsó részt. Ez olyan, mint amikor az ember nevelget valamit, például egy növényt, és pont attól fosztanak meg, hogy levedd az érett paradicsomot a tőről. Vagy mintha egy újságíró fél évig dolgozik egy fontos anyagon, és végül más neve alatt jelenne meg, amit írt.”
Ha valamilyen drasztikus javulás történne a közoktatásban, visszamenne tanítani.
Példamutatásból.
Kerestük a Horváth Mihály Gimnázium igazgatóját is az iskola volt drámatanárának állításaival kapcsolatban, megkeresésünkre Sipos Kitti Lídia az alábbi választ adta:
A kérdésben szereplő állítások nem fedik a valóságot. A volt osztályfőnök és férje is kapott meghívót a szalagavatóra. A színpaddal szemközti páholy első sorában ültek, ahonnan tökéletesen látták a rendezvényt. A ballagásra szintén kapott meghívót a volt osztályfőnök, amit a volt osztálya a szerenád alkalmával adott át. Ballagási tarisznya is készült számára, amit azonban nem vett át. Egyébként az iskola ballagása nyilvános rendezvény, a gimnázium kapui nyitva álltak minden érdeklődő előtt. Szeretettel vártam volna a tanárnőt is vendégként, mert számomra egyértelmű volt, hogy osztozik volt diákjai örömében.
Megkértük Matos Ibolyát, hogy reagáljon az igazgatónő állításaira. Mint mondta, borzasztóan megviseli, hogy az intézmény vezetője „implicite hazugnak” nevezi, és megismételte: minden úgy történt, ahogy azt lapunknak elmesélte.
A szalagavató előtti szavait, miszerint nem lehetek ott, harminc diák tanúsítja, a jegyeket pedig egy szülő, akinek a lánya is abba az osztályba jár, adta nekem, nem az iskola. Az iskola vendégei a VIP-vendégeknek lefoglalt sorokba kaptak belépőt, én nem. A szombati ballagásra pedig csütörtök éjjel kaptam egy meghívót, az egyik fiú a sajátját adta oda, mert az anyukája az aznap délutáni posztomból megtudta, hogy az iskola nem hívott meg, így kétségbeesve üzent, hogy a szerenádon érkezik a meghívó
– hangsúlyozta. „Ha akkora szeretettel vártak volna a két rendezvényre, mint ahogy az igazgatónő állítja, talán erről engem is értesíthettek volna, bár ennek némileg ellentmond, hogy egyiken sem mondták be, hogy itt van az előző osztályfőnök is. Egyszer sem hangzott el a nevem”, tette hozzá. A ballagási tarisznyáról, amiket egyébként a 11. évfolyam osztályfőnökei intéznek, szintén nem tudott, vele senki nem közölte, hogy létezik, így átvenni sem tudta azt.
