Az rtl.hu-nak adott interjúban Bródy János meggyászolja Török Ádámot, felidézi, hogy a Minit még az Illés zenekar vitte először országos turnéra 1971-ben. A Kossuth-díjas zenész azt mondja, saját koncertjeire mindig úgy készül, hogy az lesz az utolsó, folyamatosan szorong, hogy már nem tud megfelelni az elvárásoknak. Többször került olyan helyzetbe, hogy azt gondolta, itt van zenei pályafutása vége. A kilencvenes évek közepe táján pánikbeteg lett, de később kezdett újra magára találni. Azt gondolta, a 2011 őszén megjelent Az Illés szekerén lemezzel elbúcsúzik, de a koncerteken felforrósodott a hangulat, az album néhány száma pedig megalapozta, hogy a Fidesz által teremtett új világban, a NER-ben hol is az ő helye.
Ma már nyilvánvaló, hogy 2010-ben valójában egy új rendszer született, a kétharmados többség diktatúrája. És én ebben az új rendszerben ott találtam magam, ahová Az Illés szekerén dalai elhelyeztek.
Mostanra úgy látja, egyre inkább beigazolódik korábbi előérzete, hogy egy olyasfajta pártállami rendszer áll vissza, amit ő már ’90 előtt megélt. Az interjúban előkerül a jelenlegi félfeudális rendszer, a szekértábor-mentalitás, a Demeter Szilárd-féle Petőfi Zenei Tanács, amit lojalitás alapján kinevezett társaságnak tart, márpedig az a tapasztalata,
hogy az ilyen tanácsadó testületek inkább csak Patyomkin-dekorációk valamilyen hatalmi szándék homlokzatán.
A szándékot egyébként nem tartja rossznak, a zene és a közélet összefonódása kapcsán pedig Bródy János felidézi, hogy a pandémia alatt, három éve csinálta meg a Gáz van, babám! albumot, közben pedig tényleg nagy lett a gáz, az oroszok lerohanták Ukrajnát. Azóta jár az a mondás a fejében, hogy háborúban hallgatnak a múzsák.
És miközben hallgatnak, megy ez a hintapolitikára hajazó pávatánc, meg ez a központilag irányított orwelli propaganda, ahol békét akar, aki háborúzik, és szabadságot, aki rabságba taszít.
Amit mostanában gondol, az már nem dalokba való.
