Máris rosszul kezdtem: az a társadalmi csoport, amelyről most beszélni fogok, ódzkodik az elfogadást tükröző „meleg” szótól. Helyette az eltávolító-medikalizáló „homoszexuális” kifejezést részesíti előnyben – ám az igazán hardcore fundamentalisták ennél is tovább mennek. Szerintük homoszexualitás mint olyan nem is létezik, csak „azonos neműek iránti rendellenes vonzalom” (SSAD – same sex attraction disorder). Ennek megélése a „homoszexuális életformába” taszítja az esendőket, amelyről – ha netán nem lenne elég önmagában a pokolra jutás kilátása – azt is megtudhatjuk, hogy mindenképpen sűrű partnerváltogatás, alkohol- és drogfüggőség, nemi betegség, HIV-fertőzés, csalódás és magány jellemzi. De ne aggódjunk, van segítség: főárambeli egyházi személyek, az üldözött áldozat szerepében tetszelgő szakadár pszichiáterek és mindenlébenkanál újságírók elszántan munkálkodnak azon, hogy megmentsék e bűnös lelkeket az önazonos élet kárhozatától.
A közelmúltban történt, hogy a magyar köztelevízió M5 csatornáján az „Ez itt a kérdés” című műsorban az együttérzés látszatát keltve a melegséget „kigyógyító” (más neveken reparatív, konverziós vagy helyreállító terápiát) népszerűsítettek. Az ellenpontot képviselő szervezetek egyértelműen látszatmeghívást kaptak: csak az adás napján értesítették őket. Az MTVA utólagos közleményéből és a szereplők: Trombitás Kristóf Keresztély műsorvezető, Hodász András katolikus pap és Szőnyi Szilárd keresztény-konzervatív újságíró nyilatkozataiból az derül ki, hogy nem értik a felháborodás okát.
Az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1973-ban törölte a homoszexualitást a mentális betegségek listájáról – ez azonban nem vetett véget a „kigyógyító” kísérleteknek. Ironikus módon ugyanebben az évben alapította meg John Evans két társával a Love in Action nevű szervezetet, amely segítséget ígért az azonos neműek iránti vonzalommal küszködőknek. 1993-ban John Evans egy barátja – miután hiába igyekezett megváltozni – öngyilkos lett. Az összetört férfi ezután elhagyta a szervezetet, és a Wall Street Journalnak bevallotta, hogy az „átalakító” terápia hatástalan, veszélyes, és tönkreteszi az emberek életét. Ezután egy John Smid nevű, „gyógyult” meleg férfi lett az igazgató. Hamarosan elindult a fiatalkorúakat célzó „Refuge” nevű program.
Smid vezetése alatt, 2004-ben került az intézménybe a baptista lelkész főiskolás fia, a 19 éves Garrard Conley. A fundamentalista környezet, ahol felnőtt, az elképzelhető legnagyobb bűnnek tartotta a homoszexualitást, főleg annak megélését. Így a fiú nem tudta elmondani a szüleinek, hogy nemi erőszak áldozata lett; úgy érezte, hogy ami vele történt, büntetés a homoerotikus fantáziáiért. Ha mindez még nem okozott volna elég kínt, apja (akinek maga az erőszakoló árulta el fia hajlamait) ultimátumot adott neki: vagy „kikezelteti” magát, vagy kitagadja őt a családból. A táborban, ahol a kéthetes bevezető „terápia” zajlott, a fiút szigorú szabályok, de jóindulatúnak tűnő emberek fogadták – akik csak később mutatták ki a foguk fehérét. A foglalkozások ártalmatlanabb része a sportolás és a kellően „férfias” (illetve, nőies) mozgás, testtartás, viselkedés oktatása volt. A csoportüléseken viszont, domináns anya- és gyenge vagy hiányzó apaminta után kutatva, a fiatalok családi hátterét firtatták, részletekbe menő szóbeli és írásos intim vallomásokra utasították őket. Elvárták tőlük, hogy szexuális kísérletezéseikkel, vágyaikkal szemben, miután rituálisan meggyónták azokat, szégyent és undort nyilvánítsanak ki. John Smid mint „terapeuta” (nem volt semmilyen kapcsolódó végzettsége) igyekezett feltérképezni a fiatalok bizonytalanságait, gyenge pontjait, esetleges traumáit, ezáltal megtörni őket, és azt a benyomást kelteni, hogy mindenben – így a homoszexualitás negatív megítélésében is – igaza van. Ha más nem működött, sor került ördögűzésszerű szertartásra is, melynek során imádkozással, ordibálással, Bibliával ütlegeléssel (azaz, a fizikai erőszaktól sem visszariadva) igyekeztek „kiimádkozni” az alanyból a melegséget („pray away the gay”).
Fotó: Rich Polk/Getty Images
Akadtak, akik inkább „eljátszották a szerepüket” és töredelmes átalakulást színleltek, csak hogy hamarabb szabaduljanak – a makacs ellenállókat ugyanis, persze puszta szeretetből, akár évekre is bezárhatták ezekbe a börtönszerű intézményekbe (ami a tanulmányaik megszakítását is jelentette!). Garrard anyja viszont belátta, hogy ez a „kezelés” nem segítség, hanem pszichológiai terror, így hazavitte a fiát. Később sor került az intézményben egy kormányzati ellenőrzésre, azonban az – mivel fizikai bántalmazásra, elhanyagolásra nem talált bizonyítékot, és csakis azt vizsgálta, a lelki erőszakot nem – nem ítélte megalapozottnak a gyermekbántalmazás vádját.
A most 33 éves Garrardnak még közel egy évtizedébe telt feldolgozni az átnevelő tábor okozta traumát. Állítása szerint az irodalom szabadította fel: sokat olvasott, így a vallási dogmák börtönéből kiszabadulva új nézőpontokkal találkozott. 2016-ban Eltörölt fiú címmel megírta visszaemlékezéseit, ezekből tavaly azonos címmel film készült. Jelenleg nyíltan melegként, férjével él – akárcsak John Smid.
A Love in Action a blamázs nyomán ugyan nem oszlott fel, de beszüntette a fiatalkorúakat célzó programjait, és a biztonság kedvéért a nevét is megváltoztatta (ma Restoration Pathnak hívják). Smid az általa okozott tetemes kár miatt azáltal igyekszik lelkiismeretével elszámolni, hogy Grace Rivers néven befogadó keresztény csoportot alapított és blogot ír. A legutóbbi bejegyzésekben a film kapcsán újra bocsánatot kér az érintett szülőktől, és biztosítja őket, hogy nem ők a „hibásak” gyerekük szexuális irányultságáért. Két évvel ezelőtt a blogon egy Jim nevű fiatal férfiról emlékezett meg, aki annak idején részt vett a programban, elsajátította az ott hallott káros eszméket, így meghasonlott önmagával, ami öngyilkossághoz vezetett. A posztokat továbbgörgetve az is kiderül, hogy Smidet azért is marcangolja a bűntudat, amiért 1994-ben egy fiatalnak azt mondta, hogy a „homoszexuális életformába” süllyedésnél még az is jobb lenne, ha megölné magát.
Hasonló botrányok rázták meg az 1976-ban alakult, több reparatív szervezetet tömörítő Exodus International ernyőszervezet vezetőségét. John Paulk elnökségi tagot, aki még egy könyvet is írt példamutató átalakulásáról, 2000-ben egy melegbárban csípték nyakon – hogy az őt lefülelő hittestvérek miként kerültek oda, jó kérdés. Az eltévedt bárány végül megúszta egy fegyelmi eljárással, néhány évvel később azonban önként otthagyta a szervezetet és a vendéglátásra nyergelt át. (Apropó, szögezzük is gyorsan le, hogy az átnevelő intézmények fenntartói nem önkéntes alapon űzik e nemes tevékenységet, hanem ebből élnek.) 2012-ben az elnök, Alan Chambers is bevallotta, hogy az ilyenfajta átalakulás nem lehetséges, és bocsánatot kért korábbi tevékenységéért. Hozzátette, hogy most már hisz abban, hogy a melegek akkor is a mennybe juthatnak, ha megélik szexualitásukat.
A Williams Institute (UCLA School of Law) kutatásai szerint a mai napig mintegy 700 000 amerikai LMBTQ ember esett át konverziós terápián, és évente kb. húszezren jutnak erre a sorsra. A Pszichiáterek Világszövetsége szerint a konverziós terápia „teljességgel etikátlan”.
Semmilyen kézzelfogható tudományos bizonyíték nem áll rendelkezésre arról, hogy a szexuális orientáció megváltoztatható. Továbbá, a homoszexualitás úgynevezett kezelései olyan környezetet teremtenek, mely az előítélet és a hátrányos megkülönböztetés táptalaja, így azok potenciálisan károsak
– írják állásfoglalásukban.
Jelenleg az 1992-ben alakult NARTH (National Association for Research & Therapy of Homosexuality) a „kigyógyító” terápia elszánt zászlóvivője. Vezetője 2017-ben bekövetkezett haláláig Joseph Nicolosi pszichológus volt, akinek Szégyen és kötődésvesztés: a helyreállító terápia gyakorlata, valamint feleségével közösen írt, A homoszexualitás megelőzése – útmutató szülőknek című könyvei magyarul is megjelentek. Nicolosi neve olvasható a közelmúltban alakult és immár magyar szárnnyal is rendelkező International Federation for Therapeutic and Counselling Choice (IFTCC) szakértői névsorában is – Trombitásék a köztévében az ő konferenciájuk apropóján diskuráltak. A linkelt videóban a pszichológus – éljen a tudományos objektivitás – alig szólal meg, máris „meleglobbit” emleget, melynek feltett célja a heteroszexuálissá vált exmelegeket erőnek erejével visszarántani az LMBTQ mozgalom fertőjébe. A szakirodalomlistában az első tétel rögtön az Eltörölt fiú nyilvánvaló olvasatát cáfolja (miszerint a „helyreállító” terápia hatástalan és káros). A szerző szerint Garrard önéletrajzából inkább azt a következtetést kell levonni, hogy a Love in Action által alkalmazott terápia nem volt elég professzionális. (Ő viszont, nyilván, tud egy jobbat.)
Hazánkban ugyan nem tudunk az amerikaiakhoz hasonló átnevelő táborokról és csoportterápiákról, de „kigyógyító” törekvések egyedi eseteiről igen. Nem is mindig közvetlenül a vallási fundamentalizmus áll a háttérben.
„Nagyon konzervatív nevelést kaptam, melynek része volt, hogy egy férfi feladata mindenképpen családot alapítani és gyerekeket nemzeni. Így én is abnormálisnak tartottam a homoerotikus késztetéseimet, és korán megházasodtam” – meséli az ötvenéves Imre. „Már kétgyerekes apa voltam, amikor az azonos neműek iránti vágyaim visszatértek. Ezért pszichológushoz fordultam, aki elvégzett rajtam egy Rorschach-tesztet, amiből megállapította, hogy nálam ez csak egy felvett viselkedésforma, amiről lenevelhető vagyok.”
A szakember (?) jól tudta, hogy a családjáért aggódó férfi pontosan ezt szeretné hallani. Rögtön ajánlotta is neki egy jó barátját, egy – hogyhogy nem, magán – pszichiátert, aki a terület szakértőjeként hirdette magát.
Szerencsére elektrosokk nem volt
– nevet Imre, utalva arra, hogy a „kigyógyítási” törekvések történetében ez is előfordult. (Vagy a hasonló „averziós terápia”, melynek keretében melegpornót nézettek a résztvevőkkel, és közben áramütéseket adtak nekik.) „Az anyámmal való kapcsolaton dolgoztunk – folytatja a férfi. – Az orvos hipnózisba helyezett, és úgy kellett történeteket felidéznem gyerekkoromból. Egy év múlva gyógyultnak minősített. Mivel abban az időszakban a feleségemmel helyreállni látszott a kapcsolatunk, ezt el is hittem, de a hatás nem tartott sokáig. Még négy évig ugyan »tiszta« voltam, de harmincéves koromban az elnyomott késztetések visszafordíthatatlanul kirobbantak belőlem.”
Imre végül felhagyott az elfojtással és a tettetéssel: elvált, és felvállalta önmagát. A gyerekeivel sikerült a jó kapcsolatot megőriznie. „Ez a pszichológus és pszichiáter adja vissza a diplomáját” – értékeli a tapasztalatát. „Azáltal, hogy a változás esélyével hitegettek, öt évet elvettek az életemből. Az önmagammal való szembenézés után is kellett még vagy tíz év a teljes önelfogadásig. És abban, hogy ennyire elhúzódott a folyamat, nagy szerepet játszott, hogy a terápia során nem az volt a fókuszban, hogy én hogyan érzem magam. A pszichiáter meg sem próbálta a bennem levő feszültséget oldani. A terápia semmiben nem járult hozzá a személyiségfejlődésemhez, sőt még meg is erősített az öngyűlöletemben. Nem tudom, hogy vallásos volt-e az orvos, de mindvégig azt igyekezett belém sulykolni, hogy az azonos neműek közti szex egy bűnös dolog, amit utálnom kell.”
Imrének a hasonlóan érzők társasága, az LMBTQ közösségbe kerülés jelentette a felszabadulást. Érzékenyítő programokban is szerepet vállal, elmeséli a történetét, mert nem akarja, hogy a hasonló cipőben járó fiatalok is arra a rögös kerülőútra kényszerüljenek, amit ő járt végig.
Persze konzervatív oldalról éppen lehet, hogy a homoszexuális irányultságú emberek heteroszexuális házassága pozitív döntésnek tűnik – csak aztán, ha, mint az esetek nagyobb részében, mégis kibújik a szög a zsákból, lennének-e szívesen a konverziós terapeuták az érintett, magukat joggal becsapottnak érző családtagok helyében?
A „helyreállításban” hívők gyakran hozakodnak elő azzal az érvvel is, hogy a szexuális orientáció az életút során változhat. Ez az emberek egy részénél valóban megtörténhet, csakhogy ez a változás nem akarattal, nem meggyőzésre, nem parancsszóra – és, tudom, hogy nagyon szomorú hír, de nem is feltétlenül a konzervatív publicisták ízlése szerint – következik be. Tovább megyek: a szexuális orientáció akkor sem lesz irányítható, ha a tudomány megfejti a kialakulásának rejtélyét. Az eddigi eredmények – ahogy a konzervatívok is szeretik hangoztatni – valóban a „born this way” narratíva, azaz a genetikai eredet ellen szólnak. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ha a pszichológus kitartó analízissel beazonosítani véli a pszichoszexuális fejlődés szerinte „felelős” állomását, akkor a folyamat máris visszafordítható lesz. A szülői kötődészavarok elmélete ráadásul számos homoszexuális ember életútjának ellentmond, ahogyan nem „segít” a férfiasabb, illetve nőiesebb viselkedésre ösztönzés sem. (Erről csak annyit, hogy a korai pszichiátria tesztoszteron, illetve szexuális serkentők adagolásával is próbálta „gyógyítani” a melegséget. A kezelés használt is, az alanyok többet szexeltek – férfiakkal.)
De hát mégis, annak, aki énidegennek érzi az azonos neműek iránti vonzalmát és változni akar, miért ne lenne joga kipróbálni a „helyreállító” terápiát? – hangzik egy további érv. Ennek kapcsán érdemes a „változni akarás” motivációját közelebbről is megvizsgálni. Az esetek hány százalékában fakad e szándék belülről, és hány százalékában történik családi, vagy éppen a Hodász atyák által meghatározott vallási közösségek nyomására? (Jegyezzük meg, ez nem kizárólagosan keresztény sajátosság.) Nem mindenkinek könnyű csak úgy felégetni maga mögött a hidakat és kiszakítania magát a megszokott környezetéből – akármilyen furcsa, az LMBTQ emberek is ragaszkodnak a családjukhoz, szükségük van a szüleik szeretetére, és abban a félelemben, hogy azt elveszítik, máris könnyen „beleegyeznek” a terápiába. Elég lehet egy szerelmi csalódás is ahhoz, hogy az érzékeny korban levő fiatal elhiggye, hogy a „homoszexuális életforma” mindenképpen a nyomorúság forrása, és nem arról van szó, hogy az adott kapcsolat nem működött.
Mindezek alapján aligha lehet azon csodálkozni, hogy nem szeretnénk, ha a „helyreállító” terápia káros gyakorlata Magyarországon is gyökeret verne. Ez már nem ártalmatlan, kulturált vita, teszem azt, a házassági egyenlőségről. Ami az M5 műsorában történt – az, hogy ez egyáltalán megtörténhetett – vagy százötven év visszazuhanás az időben.
Szerettem volna megkérdezni a Labrisz Egyesület 80 éves aktivistáját, Gál Ilonát, hogy mit gondol minderről – ő, aki már 1956-ban, az óvóhelyen bujkálva a lövések elől tudta, hogy a nőkhöz vonzódik, és aki egy évvel később, miután végighallgatta a nőgyógyász szentbeszédét arról, hogy „a férfi és a női nemi szerv csereszabatosan illik egymáshoz, és ennél jobbat még nem találtak ki”, a tájékára se ment többé a hormoninjekciókat kilátásba helyező orvosnak.
„Én nem akartam, hogy engem meggyógyítsanak” – nyilatkozta Takács Mária Eltitkolt évek című dokumentumfilmjében.
Én nem tartottam magam betegnek. Én úgy voltam én, és nem valaki más, ahogy voltam.
Ilona már nem válaszolt az üzenetemre, mert január 9-én elhunyt – egy bátran, önazonosan, megalkuvástól mentesen leélt, aktív, tevékeny, gazdag élet után. Ennél azt hiszem, egyikünk sem adhatja alább.
