Közélet

Pár százezer menekült már nem oszt, nem szoroz

Sipos Zoltán
Sipos Zoltán

2017. 11. 01. 12:00

Mintegy 200 ezer menekült tengődik jelenleg Egyiptom nagyvárosainak zsúfolt nyomornegyedeiben, miközben az ország vezetése egészen más problémákkal küzd: a szolgáltatások alacsony színvonalát és a munkanélküliséget súlyosbítja a font értékvesztése, középtávon pedig Damoklész kardjaként lebeg az ország fölött a népességrobbanás.

A négysávos autópályán robogva fél óra alatt magunk mögött hagyjuk a Nílus völgyének termékeny árterületét – Kairóból annak egyik, 35 kilométerre levő szatellitvárosába, 6th of October Citybe tartunk. A nyolcvanas években épült, 200 ezres város sem nem érdekes, sem nem szép. Nagyrészt lakótelepeket és bevásárlóközpontokat látunk, a sivatag homokja pedig mindenhol ott kavarog, az utcák padkáján, a félreesőbb ingatlanfejlesztések között, a levegőben.

„A 6th of October City-nek nagy előnye, hogy Kairóhoz közel van, ellenben az ingatlanárak itt jóval kedvezőbbek” – magyaráz a buszban hátrafordulva fixerünk, Ahmed, egy mozgékony, örökké mosolygó helyi újságíró. Minden bizonnyal az olcsó lakbéreknek köszönhető, hogy a városban egy 40 ezres szíriai menekültközösség telepedett le, mely mára saját közösségi tereket is létrehozott.

Sátortáborok nincsenek

Egyiptomban nem kell vízhatlan ponyvákból és fagerendákból ad-hoc felhúzott sátortáborokat keresni: a kormány politikája az, hogy nem hoznak létre menekülttáborokat.

Az országba érkező menekültek maguk oldják meg a lakhatást – általában valamelyik, a Nílus torkolatánál található nagyváros zsúfolt és szegény külvárosában bérelnek egy lakást vagy szobát, ahol meghúzhatják magukat.

A „Little Damascus”-nak nevezett, főként szíriai menekültek által látogatott sétálóutca az Al-Hosari mecsettől nem messze van. A közösségi teret pofonegyszerűen hozták létre: képzeljünk el néhány tömbházat, amelyet úgy alakítottak egyfajta plázává, hogy közben megtartották a lakások eredeti falait.

Az épületek által beárnyékolt udvaron kávéházak teraszai működnek, a földszinti lakások szűkös, utcára nyíló tereiben kifőzdék, fűszer- és élelmiszerboltok sorakoznak, a fennmaradó részeken pedig mozgóárusok kínálják hangosan a portékájukat.

„Little Damascus” teraszai, a két háztömb árnyékában Fotó: Sipos Zoltán

Az első emeleten további szolgáltatások érhetőek el borbélyüzlettől mobiltelefon-gyorsszervizig, de nyilván itt az üzlet csak másodlagos: a teraszokon ücsörgés, vízipipálás, az ostáblázás a hely fő vonzereje.

Egyiptom utolsó lehetőség a menekültek számára

Főleg nagyvárosi lakótelepeken körülbelül 120 ezer szíriai menekült él Egyiptomban – rajtuk kívül mintegy 90 ezer szudáni, etiópiai és eritreai menekült is van itt. A szíriaiak közül sokan öt éve, a polgárháború kitörésének idején jöttek. Egy újabb hullám 2016 júliusában indult, amikor a menekülés jól bejáratott útvonalai – Törökország, Libanon, Jordánia – lezárultak.

Az előbbi országoknál jóval szegényebb Egyiptomba azonban továbbra is beléphetnek a szíriaiak, így az idén januártól júliusig 50 ezer menekültet regisztrált az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala (UNHCR), míg tavaly egész évben 45 ezer volt ez a szám.

A hivatalos számok persze nem mindig tükrözik a valóságot: mivel elég sok utánajárásba és nagyjából egy hónapba kerül, sok menekült nem regisztrál az UNHCR-nál, annak ellenére, hogy az így kapott, menekültstátuszt igazoló, a gyakorlatban személyi igazolványként működő „sárga/kék kártya” egy sor kedvezményt jelent, és főleg megkíméli a viselőjét a hatósági vegzálástól. A regisztráció után tartózkodási engedélyért kell folyamodni.

Minimális támogatás az igazán rászorulók számára

Az UNHCR adatbázisában jelen levő rászorulók havi támogatásban is részesülnek – az összegek 30 eurótól 130 eurónak megfelelő egyiptomi fontot tesznek ki, a család létszáma és egyéb jövedelemforrásai függvényében. A támogatás persze jó esetben is csak kiegészítő jövedelmet jelent, jó esetben a lakbért, vagy a gyermekek oktatási költségeit lehet ebből fedezni.

A helyben facsart gyümölcslé az egyik legjobb egyiptomi szolgáltatás. Fotó: Sipos Zoltán

„A menekültek száma még mindig nem számottevő, és nincsen jele annak, hogy a közeljövőben komolyabb menekülthullámra kellene számítani” – magyarázza Aseek Al-Madaien, az UNHCR alexandriai irodájának a vezetője, aki szerint főként az ország nehéz gazdasági helyzete az oka annak, hogy a szíriaiak közül viszonylag kevesen választják Egyiptomot.

Címlapsztori helyett kis, egyéni tragédiák

A 95 milliós Egyiptom simán elbír pár százezer menekültet: a nyomornegyedek gyakorlatilag nyom nélkül „felszívják” őket, annál is inkább, hogy – legalábbis a szíriaiak esetében – a kulturális különbségek minimálisak, és őket általában szívesebben is fogadják az egyiptomiak, mint az afrikai országokból érkezőket.

Bár Egyiptomban nincsenek látványos, kiterjedt sátortáborok, éhező, szomjazó, sürgős orvosi beavatkozást igénylő emberek – tehát semmi olyasmi, amit a nemzetközi színtéren humanitárius krízisként be lehet mutatni – ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy az egyiptomi menekültek helyzete meg lenne oldva.

A címlapokra kívánkozó tömegkatasztrófa helyett egyéni tragédiák szemtanúi lehetünk:

a nagyszámú családot egyedül, alkalmi munkákból eltartó nők, a munkanélküliség és kilátástalanság okozta frusztrációt erőszakkal levezető férfiak, a háborúban eltűnt gyermeket, férjet hiába kereső anyák, bántalmazott, megbélyegzett és kiközösített kamaszok történeteit hallgatjuk.

A szükség által megkérdőjeleződő társadalmi és vallási tabuk, átalakuló családi erőviszonyok, szexuális zaklatás és verbális erőszak, egy új társadalomba való beilleszkedés – ezek azok a kihívások, melyekkel a menekültek küzdenek, sokszor úgy, hogy saját maguk számára sem tudják megfogalmazni a probléma mibenlétét.

Egy kamion árnyékában pihenő férfi Alexandriában. Fotó: Sipos Zoltán

Ez nem a kelet-európai szegénység

És mindez persze csak „ráadás”, hiszen az általánosan alacsony egyiptomi életszínvonal, a munkanélküliség, az oktatás és egészségügyi szolgáltatások gyatra színvonala mindenkit egyformán sújt. A szürkegazdaságban dolgozó szíriaiak, ha otthonról sikerült is pénzt hozniuk, rég felélték már a tartalékaikat.

Amikor alacsony életszínvonalról, nehéz gazdasági helyzetről beszélünk, ne a közép-kelet európai, lepusztult kisvárosok képe lebegjen a szemünk előtt: a kairói gettókban élők történeteit meghallgatva, a fizetéseket euróba átszámolva a mélyszegénység új dimenziói nyílnak meg számunkra.

Míg 2013-ig a jó anyagi háttérrel rendelkező szíriaiak egyszerűen repülőre szálltak Damaszkuszban és Kairóba repültek, addig mára a Szíriából menekülők általában Szudán fővárosába, Khartoumba repülnek, majd onnan lépik át – sokszor illegálisan – az egyiptomi határt.

Folyamatos ingázásra kényszerülve

A törvénytelen határátlépések magas száma és Egyiptom nyitottkapu-politikája között csak látszólag van ellentmondás – nevet értetlen arcunkat látva az egyik, térségben dolgozó hivatalnok.

Mára ugyanis csitulóban vannak a szíriai harcok, és már léteznek viszonylag békésnek mondható területek, ezért egyre többen próbálnak a két ország között ide-oda ingázni – ez főleg akkor gyakori, ha például családtagok maradtak Szíriában.

Az egyiptomi kormány álláspontja az, hogy aki menekültstátuszt szerez, és benne van a pecsét az útlevelében, az már nem léphet ki az országból – tehát aki menekült, az nem utazhat szabadon haza, ha a szükség úgy hozza. Így sokan vállalják a törvénytelen határátlépés veszélyeit, cserébe a szabad mozgásért.

A Földközi-tengerben fürdő gyermekek Alexandriában. A tengeri átkelésre ma már kevesen vállalkoznak. Fotó: Sipos Zoltán

Az európai hajóutat csak elvétve vállalják

Ugyanakkor nincsen jele annak, hogy egyiptomi menekültek nagyobb számban megkísérelnének továbbutazni Európába. Míg tavaly az egyiptomi hatóságok 5 ezer embert tartóztattak le Egyiptom északi részén, idén már csak 136 emberről tudnak, mondta el az UNHCR irodavezetője.

Mára már mindenki számára világos, hogy Európa nem fogadja tárt karokkal a menekülteket, ennek tudatában pedig nagyon kevesen kockáztatják meg a rendkívül veszélyes tengeri átkelést.

Azon kevesek, akik mégis belevágnak egy ilyen kalandba, rendszerint a Földközi-tenger partján fekvő Kefr es Seiha kormányzóságból szállnak tengerre – innen azonban több mint 10 napi útra kell számítani Olaszországig. A másik, kézenfekvő útvonal Egyiptomból átszökni Líbiába, majd onnan egy valamivel rövidebb, ám szintén nagyon veszélyes tengeri útvonalon tovább hajózni az olasz partokig. Mostanra azonban ez a lehetőség is egyre kockázatosabb, ugyanis – miután szeptemberben felborult egy 600 menekültet szállító hajó – már az egyiptomi hatóságok is komolyan veszik a határok őrizetét, és keményen lépnek fel az embercsempészekkel szemben.

A nyugalom csak látszólagos

Az Európába való továbbutazás helyett az általunk megismert menekültek tartós tartózkodásra számítanak Egyiptomban – a háború káoszában eltűnt családtagok megkeresése, a család megélhetésének a biztosítása, valamint a gyermekek számára valamiféle jövőkép biztosítása a fő prioritás most számukra.

Az UNHCR alexandriai központjának, egy kertes háznak a csendes udvarán szíriai menekültekkel beszélgetve lépten-nyomon felbukkannak a háború és a menekülés viszontagságai:

Egy gyárban dolgoztam, amikor kollégáimmal együtt letartóztattak a kormányerők: azzal vádoltak, hogy egy terrorszervezethez tartozunk

– meséli Aimar, egy fiatal szíriai férfi. (Az interjúalanyaink nevét saját biztonságuk érdekében megváltoztattuk.)

Miután elengedték, Aimar úgy döntött, családjával együtt elhagyja Szíriát. Eredetileg Libanonba mentek, ott azonban nem fogadták tárt karokkal őket, nem érezték magukat biztonságban, és a megélhetés is túlságosan drága volt. Éppen ezért továbbutaztak Egyiptomba, ahol az árak elviselhetőbbek, és a lakosság is barátságosabban viszonyul hozzájuk. A család azonban szétszakadt: egyik része Törökországban van, és egyelőre nincsen remény családegyesítésre.

Inkább hazamennének, de azt sem lehet

Aseek, egy erős testalkatú dél-szudáni nő a szíriai menekülthullám előtt, 2003-ban érkezett Egyiptomba. A család sorsa 2010-ben fordult válságosra, amikor a nagyobbik fia visszament Szudánba, megkeresni az apjukat. Nem sikerült megtalálni a családfőt, azonban a fiú sem tért vissza Egyiptomba: megölték.

Aseek évek óta egyedül tartja el 6 gyermekét, valamint a halott nagyobbik fiának a családját – az UNHCR-tól kapott havi segély mellett alkalmi munkákat végez. A család anyagi helyzete fokozatosan egyre rosszabbá vált, és most már annyira kétségbeejtő, hogy inkább hazamennének. Ez azonban lehetetlen: az UNHCR-nak nincsen visszatelepedési programja Dél-Szudánba.

A dél-szudáni Aseek azon menekültek egyike, aki megengedte, hogy portréfotót készítsünk róla. A szíriaiak általában húzodoznak a fotózástól, ugyanis attól félnek, hogy nekik vagy családjuknak valami bajuk eshet. Fotó: Sipos Zoltán

A kilátástalanság erőszakhoz vezet

A mindennapi tengődés és a kilátástalan helyzet miatt a családon belüli erőszak egyre gyakoribb:

a családfenntartó szerepüket betölteni nem tudó férfiak a feleségük és gyermekeik bántalmazásával próbálják megtartani családon belül betöltött státuszukat

– tudjuk meg az ENSZ Népesedési Alapja (UNFPA) kairói irodájának sajtótájékoztatóján.

A szegénység és a családon belüli erőszak szorosan összekapcsolódik, de tudni lehet azt is, hogy a szegény családok hajlamosabbak a lánygyermekeiket korán férjhez adva könnyíteni a kiadásaikon. És ami a leginkább riasztó: vannak arra utaló jelek, hogy a szíriai menekültek elkezdték átvenni az egyiptomi társadalomban elterjedt szokást, a női nemi szervek megcsonkítását.

„Egyiptomban elterjedt nézet, hogy a női szexualitást körülmetéléssel kontrollálni lehet, ezáltal pedig könnyebben férjhez lehet adni a lányokat” – magyarázza Nihal Said, az UNFPA elemzője. Ez a praktika Szíriában egyáltalán nem létezik, egyértelmű, hogy valamiféle, az egyiptomi társadalomba való beilleszkedési stratégia része lehet.

„Barátságos terek” segítenek átrendezni a családon belüli erővonalakat

A családon belüli erőszak és a nők kiszolgáltatottságának az enyhítésére „safe space”-ek működnek: egy ilyen Kairó egyik elit villanegyedében, Maadiban – azért választották ezt a helyet, mert a negyed fákkal szegélyezett, csendes utcáitól nem messze van az egyik olyan nyomornegyed, ahol sok szíriai család telepedett le.

A CARE civil szervezet által működtetett központ az egyike azon helyeknek, ahol a nők férfiak jelenléte nélkül, szabadon beszélhetnek a problémáikról, szükség esetén szaktanácsadást kapnak, illetve különféle, a mindennapi életben hasznos tanfolyamokon és képzéseken vesznek részt.

Mivel már a központ megnevezése is gyanakvást szülhet a családfőkben, ezért ezeket arabul semleges szóhasználattal „barátságos térnek” nevezik. A jó szociális kapcsolatokkal rendelkező szíriai nők körében szájról szájra terjed ezeknek a központoknak a híre. „Azon dolgozunk, hogy a családon belüli erővonalakat békés módon átrendezzük” – mondja az egyik ilyen, központban dolgozó önkéntes.

Aya, egy középkorú, 5 gyermekes családanya a szíriai konfliktus kitörésekor Damaszkusz mellett élt. Amikor a mesterlövészek miatt túl veszélyessé vált az utcán járni, úgy döntöttek, Damaszkuszba költöznek. A szíriai fővárosban azonban sem iskola, sem munkalehetőség nem volt, így 5 évvel ezelőtt Egyiptomba menekültek.

Egyiptomban azonban Aya férje nem kapott munkát, és a felgyülemlett feszültségeket rendszerint a családján vezette le. A nő úgy döntött, elválik férjétől, és egyedül neveli három kiskorú gyermekét (a két nagyobb Európában él). Munkát kellett keresnie, és mivel jól tudott főzni, egy kis éttermet indított.

Egy személyben kellett megfelelnem az anya és az apa szerepének családban, ami nagyon nehéz volt

– mesél. A központban sok, szintén nehéz helyzetben levő nővel sikerült találkoznia, így egyedülléte enyhült, és szakmailag is sikerült előrelépni: a CARE főzőtanfolyamain tanít.

Krokodil kölyökkel riogatja a járókelőket egy utcai árus „Little Damascus” negyedben. Fotó: Sipos Zoltán

Szisziről jót, vagy semmit

Miközben a civil szervezetek azon dolgoznak, hogy ezeket az egyéni sorsokat valamilyen módon rendezzék, az ország egészen más szintű problémákkal küszködik.

Feltűnt, hogy hiába tettünk fel kérdéseket Abdel-Fattah el-Sziszi egyiptomi elnökkel, a kormánnyal vagy a hadsereggel kapcsolatban, interjúalanyaink vagy valamilyen semmitmondó általánossággal válaszoltak, vagy kitértek a válaszadás elől.

Egy-egy karakánabb hivatalnok azért a beszélgetés végén, off the record jelezte, jelenleg az egyiptomi helyzet olyan, hogy nem tanácsos a Sziszi-rezsimmel ujjat húzni – itt az, amit mi, nyugati újságírók „jó sztorinak” nevezünk, könnyen börtönnel végződhet a forrás számára, és egy nemzetközi civil szervezet munkáját is gyorsan ellehetetleníthetik.

Ne játsszunk a tűzzel, mindannyiunk számára veszélyes ez

– hárította a további kérdéseinket beszélgetőpartnerünk.

Ezután nem lepődtünk meg igazán, amikor a svéd kolléga újságolta, hogy amikor a 2011-es forradalom központjából, a kairói Tahrir térről szeretett volna élőben bejelentkezni, egy katona lépett hozzá, és nyomatékosan megkérte: azonnal hagyja abba.

A független sajtó felszámolásánál, szólás- és gyülekezési szabadság megszüntetésénél sokkal érzékenyebben érinti az átlagos egyiptomiakat az, hogy 2016 novemberétől az egyiptomi font dollárhoz viszonyított értéke egyik napról a másikra felére csökkent. Ugyanis a Nemzetközi Valutaalap kérésére a nemzeti bank áttért az ún. „lebegő” árfolyamrendszerre – ebben a rendszerben a nemzeti pénznem értéke nincsen rögzítve, annak értékét a piaci kereslet és kínálat határozza meg.

„Alapjában véve jó döntés volt, katasztrofális időzítéssel” – sommáz a fixerünk. Az egyiptomi középosztályhoz tartozó újságíróként Ahmed és családja is megsínylette a váltást, mely a gyakorlatban azt eredményezte, hogy a család vásárlóereje hirtelen felére csökkent.

„Hát persze hogy nem látsz semmit: egy szép város meglehetősen gazdag részén jársz” – nevet, amikor felvetjük, hogy a kairói forgatagot elnézve semmi nem utal a nehéz gazdasági helyzetre. A szegény vidékeken – és főleg délen, a Nílus folyásának felső részén – a családok napi betevője is kérdésessé vált, és az alultápláltság széles néptömegek számára komoly probléma.

A népességrobbanás elkerülhetetlen

A gazdasági helyzetnél is nagyobb problémát jelent az egyiptomi adminisztráció számára a túlnépesedés: miközben a Nílus nagyjából 50 millió ember számára biztosíthat ivóvizet, a lakosság lélekszáma már most is 95 millió, a termékenységi arányszám pedig 3,5 – tehát egy egyiptomi nő átlagosan 3,5 gyermeket szül élete során. Az UNFPA közepesen borúlátó forgatókönyve szerint

az ország lakossága 2050-re 151 milliósra duzzad.

„Őszintén, én nem látom azt, hogy az egyiptomi kormányt különösebben érdekelnék a menekültek, éppen ezért ez a párbeszéd jelenleg nem az érdemi kérdésekről folyik” – mondja beszélgetésünk végén az egyik, nemzetközi segélyszervezetekkel dolgozó hivatalnok, aki a kormánnyal való kapcsolatokra is rálát.

A Sziszi-adminisztráció egyedüli prioritása most a terrorizmussal szembeni fellépés, az alapvető élelmiszerek árának a stabilizálása, valamint az, hogy nagy infrastruktúrafejlesztési projektek haladjanak: csak így lehet munkát adni 10 millió embernek, és elkerülni azt, hogy ezek az emberek az utcára vonuljanak, és például a kormány ellen tüntessenek.

A menekültek száma annyira alacsony, hogy ez az adminisztráció számára marginális probléma. Azt szívesen látják viszont, hogy a nemzetközi segélyszervezetek, miközben a szíriai menekültekkel dolgoznak, egyúttal a legszegényebb városrészeket is fejlesztik. „Őszintén, a helyükben én is így gondolkoznék” – így a hivatalnok.

Az egyiptomi riportutat az Európai Bizottság Humanitárius Segélyek és Polgári Védelem Főigazgatósága (ECHO) szervezte.

Kiemelt képünkön „Little Damascus”, a szíriai központ Kairótól nem messze látható.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.