Megtartotta gyújtóhangú beszédét Orbán, évet értékelt. A miniszterelnök
Közben az ellenzék odakinn tüntetett Orbán és a kvótaellenes népszavazás ellen.
Tekerjen a részletekért.
A bombaformában lévő Balog miniszter zárja a rendezvényt, nagyon köszöni a beszédet. Aztán rejtelmesen engedi útjára a polgári elit elitjét: „Vasárnap délután van, a környéken találni számos jó cukrászdát. De ne felejtsük: nagyböjt van!”
„Nem lesznek zavargások, zendülések, felgyújtott menekülttáborok, nem fognak bandák vadászni feleségeinkre, lányainkra”, mondja Orbán.
Ezért visszaverik azokat, akik a kvótákkal házalnak. „Össze kell szednünk a bátorságunkat, fenyegetéssel kell szembenéznünk.”
Pénzügyi megtorlással is fenyegetnek a kormányfő szerint, miközben hazugsággal vádolnak minket. „Egyetlen fityinggel sem tartozunk nekik.” Mert a kommunizmus után megnyitották az ország kapuit, bejöttek a multik, Orbán szerint pedig ki is vitték a nyereséget.
Hogyan állítsuk meg Brüsszelt?
Támaszkodjunk a népakaratra. „Végül az Európai Unió a demokrácia pillérein áll.” Ezért írják ki a népszavazást, ami a jövőről szól, az új bevándorlási rendszerről.
„Csatába hívjuk Magyarország polgárait.”
Az EU nem lehet Szovjetunió újratöltve. Magyarország egyetlen lépést sem fog tenni azon az úton, ami a kötelező betelepítési kvóta útja.
„Hajrá Európa, hajrá magyarok”, zárja Orbán.
Néhány európai országban – véli a kormányfő – az elit világpolgár, nem áll szóba saját népével; miniszterelnökünk idekeveri az SZDSZ régi kampánymondatát:
tudjuk, merjük, tesszük
Nos, ha jól értjük az utalást, Orbán fejében Brüsszel a szabad demokraták szövetsége.
Tervezetten „ideszállítanak sok millió migránst” – szól az orbáni vád. „A mai napig olyan országokból engedünk be százezreket, akikkel hadban állunk, a veszélyesek kiszűrésére esélyünk sem volt”, nem tudni, ki terrorista, ki az, aki az éltéért fut, „nehéz erre más szót találni, mint hogy őrültség.”
Tavaszi szél vizet áraszt, de felduzzasztja a bevándorlók tömegét is.
Ezt nem dalolja, mondja a szónok. Aki szerint „délről tolják a migránsokat, a germánoktól pedig szirénhangok csábítják őket”.
Szorgalmazza, erősítsük meg „saját védelmi vonalainkat”, melyben „csak magunkra, a saját bugyellárisunkra számíthatunk… Ha szükséges, Szlovéniától Ukrajnáig teljes szélességben védekezni fogunk.” Megmutatjuk a világnak és a migránsoknak, hogy „Magyarország szuverén ország, ide csak az léphet be, aki engedelmeskedik az egyenruhásainknak”.
De mindez kevés, a déli határokon túl a diplomáciában is tenni kell: „Brüsszelt meg kel állítanunk.” A fő baj, hogy „fejükbe vették, hogy a menekülteket kvóta alapján szétosztják.”
Egy igazságtalan döntés már van, százhúszezer migráns szétosztásáról hozott törvényt az Európai Parlament, „ezt vitatjuk, és bíróságon harcolunk ellene”.
Előbbi Európai Egyesült Államot, utóbbi szabad nemzetek Európáját akarja. A vita szimbóluma a kötelező betelepítési kvóta, s mindez „szétfeszítheti az európai népek közösségét”.
„Nem hagyhatjuk, hogy szédült politikájuk következményét szétterítsék mindenki másra… Nem akarunk és nem fogunk homofóbiát, bűnözést és antiszemitizmust importálni Európába.”
„A politikának a valóságon kell alapulnia, egy eszményért csak a realitáson keresztül cselekedhetünk”, üzeni Orbán de Gaulle tábornok szavait Európa vezetőinek.
Ha nem a realitáson építkezik Európa, akkor ott csak csalódás és keserűség van, meg „delírium és kokainmámor.” Talán ezért bolyong annyi liberális politikus Brüsszel utcáin, élezi nyelvét.
Tetszik vagy nem, de a népvándorlás soha nem békés természetű. Mert olyan helyeket akarnak ők elfoglalni, ahol már élnek, berendezkedtek. „A történelem ránk rúgta az ajtót.”
„Aligha a migránsokra kell haragudnunk”, mondja, a legtöbbjük áldozatok. Az embercsempészek, az ott összeomló kormányoknak és a kilátástalanság áldozatai.
Ami Brüsszelben folyik, az nem más, mint abszurditás. Olyan, mintha egy süllyedő hajó kapitánya először a nem dohányzó mentőcsónakokat jelölné ki.
Orbán szerint a menekültválság megoldható, csak épp Brüsszel nem akarja, ellenőrzés nélkül engednek be mindenkit.
Leépült az az európai ösztön, hogy az emberek megvédjék saját otthonaikat.
„2015-ben minden megváltozott”, Európa kitárta kapuit a menekültek előtt. „Nekünk sincs a szívünk helyén kő. Igaz, az agyunk helyén sem.”
A miniszterelnök szerint, ha itt segítenek, ide jönnek, ha ott (mármint a Közel-Keleten), ott maradnak.
Lassan minden európai családnak lesz önálló magyarázata a menekültválságra. „Én sem akarok lemaradni.”
2015-ben új korszak kezdődött, immár oda, hogy a biztonságot készpénznek veheti a kontinens: „újkori népvándorlás vette kezdetét, ezt ma már ép ésszel senki nem vitatja”.
S vajon miért a közép-európaiak látták meg először? „Tán a tapasztalat, hogy mindig résen kell lenni, mert mindig történhet valami.” Szerencsére mi „mindig a sínre tesszük a fülünket”, meghalljuk a társadalmi veszélyt, míg a nyugat óvatlan, hiszen neki „stabil sínpárok, megbízható menetrendek” mutatták az utat: „Jómódú, nyájas világ, melyben elmosódik a határ jó és rossz, férfi és nő, jószándék és cselekvés között, összemosódik az, ami van, és aminek lennie kellene”.
A következő években, véli Orbán, minden eddiginél több ember indulhat meg Európa felé, így ideje „elengedni az ideológiát, a délibábokat”. Azt mondja, nyugaton évtizedek óta épülnek a párhuzamos világok, „eszük ágában átvenni a mi kultúránkat, mert az övékét értékesebbnek, életre valóbbnak tartják”. Orbán szerint ezekkel az emberekkel nem lehet betölteni a gyárainkból hiányzó munkaerőt, hiszen köztük már most jóval magasabb a munkanélküliség, mint az őslakosok körében. „Az öregedő Európa népesedését nem tudjuk megoldani a muszlimok közül anélkül, hogy el ne veszítenénk kultúránkat.” A vége az lehet, hogy az idősödő európai kultúra és a fiatal muszlim világ közti feszültség kezelhetetlenné váljon.
Egyszerre kell jóban lenni mindhármójukkal, vagyis azt kell elérni, hogy mindannyian érdekeltek legyenek a magyar függetlenségben. Odaint a Jobbiknak is, akik kilépnének az EU-ból, és a baloldali ellenzéknek is, akik közelebb bújnának Európához.
Mi, magyarok a békében vagyunk érdekeltek, a béketáborban a helyünk.
Nem magyar érdek olyan szövetségbe belelépni, amely akár Berlin-, akár Moszkva-, akár Ankara-ellenes.
„Béke, együttműködés, kereskedés, kölcsönös kereskedés, kiállás a magyar érdekek mellett,” ezek a magyar külpolitikai sarokkövei Orbán szavai szerint.
De ez nehezebb, ő is tudja, mint megbújni egy meleg, szőrös gazdaállat hátán. Miért mondta el mindezt?
Mert ezt most mind veszély fenyegeti:
Veszélyben a távlat is, a kibontakozó lehetőségek.
Az egészségügyre váltva a kormányfő azt állítja, felére csökkentek a várólisták, „ötszázmilliárd forintot fordítottunk kórházaink fejlesztésére… de Budapesten baj van, szükség van egy új budapesti kórház megépítésére”. (Tudósítói megjegyzés: Nem, nemcsak Budapesten van baj.)
Ami a közbéremeléseket illeti: elsősorban a tanártüntire utalva azt mondja, „mindenki minden évben léphet egyet előre”, de csak akkorát, amire van gazdasági fedezet.
Csakhogy gazdaságunk nem bővül miniszterelnök által ideálisnak ítélt mértékben. Például egy hektár földből az uniós átlag mindössze negyvennyolc százalékát tudjuk kihozni, az iparban hasonló a helyzet. Kormányunk a bürokrácia csökkentését, digitalizációt, magasabb vállalati és üzleti kultúrát akar, és akkor „lesz itt munka”.
Földrajzi állítás hangzik el:
Minden ország ott van, ahol, és ott is marad.
Emésztjük.
Aztán egy Orbán által is szakállasnak ítélt szöveg következik: „Magyarország az egyetlen ország a világban, amely saját magával határos, ráadásul köröskörül.” Azt fejtegeti, volt úgy, hogy megszállt minket a Szovjetunió, s kikerültünk nyugatról, aztán kimentek a szovjetek, s visszakerültünk nyugatra, ami „a németül beszélő vaskancellárok birodalma”, a kelet a cárok világa, a dél pedig a félhold és a hatalmas tömeg territóriuma.
Ez a három tájolási pont számunkra: Berlin, Moszkva és Sztambul, vagyis Ankara.
Mutatjuk, mit is érintett Orbán.
A megoldás
Valamely kideríthetetlen oknál és az imperialisták kitartó aknamunkájánál fogva Rákosi lejjebb ereszkedett a népszerűségi listán. Mátyás épp egy békenagygyűlésre készkődött, s a hivatalos emberek mindent elkövettek, hogy a fogadtatás minél fényesebben üssön ki. Gerő elvtárs fölkérte Déry Tibort, mondjon neki valami tervet a fogadtatáshoz, ne kerüljön valami sokba, a főtitkárt lepje meg, s a népnek is örömet szerezzen.
Déry, aki igen nagymérvű volt akármilyen helyzetben, kelletlenül vállat vont, s odavetőleg mondta, nem tudok semmit. Egy kis szünet után elkezdte, tán mégis. Gerő örömtől sugárzó szemekkel biztatta, nos, nos?
A drága Mátyás a hídon hajtat át?
Da.
Tehát a hídfőnél arra a két oszlopra?
Da, da.
Akkor az egyikre akasztasd fel Farkas Mihályt, a másikra magadat. Nem is kerül valami sokba, a drága embert meg fogja lepni, s a népnek is örömet szerez. Ezzel vette a kalapját, és távozott.
Megtörtént-e ez a beszélgetés vagy sem, azt nem tudhatom, de hogy közbeszéd tárgya volt, s minden magyar ember örömmel hallotta: az már szent igaz.
Mármint működnek. Először mondja ezt Orbán. És ezt együtt értük el. A balosok, húzzanak bármilyen gúnyát, ezt akarják ellehetetleníti.
Távol kell őket tartani a kormány rúdjától, adja ki a parancsot a miniszterelnök.
Hol tartunk?
Sok minden megtörtént, és sok mindennek meg kell még.
Orbán szerint sikerült átalakítani többek között az oktatás és az egészségügy rendszerét is – többek között. „Megmentettük kórházainkat és iskolánkat is.” 2010-re csődbe mentek a fenntartók, majd jött az állam.
Akik ma világvégét kiálltanak a Klik néhány milliárdos tartozása miatt, azoknak nem kell megijedniük. Ha elbírtak az IMF-fel, ez is menni fog nekik, nyugtatja meg hallgatóságát.
„Ha negyven évig megyünk befelé az erdőbe, hány évig tart, hogy kijussunk belőle?” Ez itt egy találós kérdés. (Sőt tán az is kérdés, hogy kifelé tartunk-e.)
Orbán szerint a térség összes többi országa élt az uniós csatlakozás kínálta lehetőséggel, egyedül Magyarország nem. „Nehéz választ találni arra, hogyan lehettünk ilyen tökkelütöttek.” De jött 2010-ben a polgári kormány, és csökkentette a munkanélküliséget, hazaküldte az IMF-et, mérsékelte az államadósságot, az inflációt, idén „visszafizetjük az utolsó huncut garast is az Európai Uniónak”. Összességében „visszaszereztük az esélyt egy újabb történelmi felzárkózáshoz”.
Úgy ítéli, az elmúlt ötven évben kevesebb, mint tíz országnak sikerült bejutni a legfejlettebbek közé, vagyis nehéz a föladat.
A Kádár-rendszer végén senki nem tudta, meddig tart az agónia, mire megérkeznek a szabad, független világba. Csak azt lehetett érezni, hogy itt az idő.
Most lehet cselekedni, lehet alkotni, van értelme bátornak lenni, mondja Orbán, majd hozzáteszi: most épül az, amit nemzeti, polgári Magyarországnak hívunk.
Kellett közel ötven év, mire megérkeztünk a sikeres európai országok közé. Ötven év alatt csodát tettünk.
Itt még nem tartunk ma, mondja Orbán, mert csak 26 év telt el az ötvenből. De eddig is kiemelkedő dolgokat alkottunk, biztatja hallgatóságát.
De huszonhat év még kevés volt ahhoz, hogy „kiadjuk magunkból azt, amire képesek vagyunk.”
Az ellenzéki pártok által (is) követelt politikai fiatalításra reagálva Orbán a szekszárdi Takler Ferenc borászmestert idézi, aki úgy fogalmazott egyszer, „mielőtt átadnánk a zászlót a következő generációnak, kicsit még tartjuk”.
Időzünk. Orbán azon meditál, huszonhat évet diktatúrában élt, huszonhatot demokráciában (ez van most), és ha egy hét lenne egy évszázad, akkor már kedd van. Mondja, „több mint harminc éve gályázom a hazai és a nemzetközi politikában”, így már joga van „történelmi dimenziókban” gondolkodni, szólni. „A harmadik kormányzati ciklusunk felénél járunk, de nem tudni, mennyi van még vissza a polgári ciklusból” – pont úgy van ez, mint Kolumbusznál, aki „amikor az óceán közepén járt, nem tudta, hogy félúton van”.
Na most akkor félút?
Hogyan szabaduljunk meg a kommunistáktól?, mereng Orbán. Eltelt 26 év, de még mindig nem tudni. És azt sem, hogy ki a kommunista.
Ugyanis 2 millió 600 ezer magyar a kommunista rendszer után született. Ha az akkori gyermekeket is ide számolja, akkor 10 millió magyarból 4,8 milliónak nincs személyes élménye a kommunizmusról.
A disszidáljunk-e helyébe a vállaljunk-e munkát külföldön kérdése lépett. Ma már nem az a kérdés, minkét araszoljunk ki a KGST-ből, hanem az, miként védjük meg nemzeti szuverenitásunkat.
Már a belépőtaps is vasból van, amikor Orbán lép a pulpitusra. Szép vasárnapot kíván mindenkinek (nem vidámat) a kormányfő.
Esterházyt idéz (hoppá), A kis magyar pornográfiából, melyben az a sztori olvasható, hogy Gerő egyszer kérdi Déry Tibor írótól, hogyan fogadja Rákosi elvtársat, ami nem kerülj sokba, meglepi a főtitkárt, s a népnek is örömet szerez. Déry válasza: a híd egyik végénél akasztasd fel Farkas Mihályt, a másiknál magadat.
Orbán továbbgondolása: manapság nem ilyen egyszerű a politika.
És mi az, ami nincs. Ezeket szeretné hallani Balog emberminiszter Orbántól. Tavaly Orbán azzal búcsúzott, hogy jó reggelt, magyarok. Balog szerint azt is kellett volna mondani, hogy jó reggelt, Európa.
Mert hiába ébredtünk fel mi, ha a kontinens nem. A menekülthullám megváltoztathatja Európa arculatát.
Jó vezetőre van szüksége az országnak, ehhez a képességen túl erőre és összefogásra van szükség. „Ma az ellenfelek is úgy tartják számon Orbánt, mint Európa legerősebb vezetőjét.”
Belegondolni is rossz, mi lenne, ha olyan ember vezetné az országot, mint Európát. „Vagy mint 2010 előtt Magyarországot.”
Köszönjük a 2015.ös évet, fordult oda Balog miniszter Orbánhoz.
Erre kérem Ricsi kollégát, remélve, hogy az egyik ismert vendég, Juhász Árpád geológus hátrafordul.
UPDATE
Az úr azért nem hallgatott Ricsi kolléga eocénes hívószavára, mert nem Juhász Árpád, még csak nem is geológus, ellenben ő Juhász Előd, a Zenebutik egykori műsorvezetője. Elnézést kérünk az összes földtörténeti korszaktól.
Ez fogadja azt, kinél nagy a szükség. Tamáskodunk.
Mi más?
Az Együtt tüntet Orbán népszavazási kezdeményezése ellen. A Fidesz nekimenne a kötelező kvótáknak. A Várkert Bazárból üzentek is a kinti tüntetőknek.
Üdvözöljük a bevándorláspárti tüntetőket, de nem értünk velük egyet.
Mobil.
Tavaly is értékelt Orbán. Akkor a keményen dolgozó kisember volt a sláger. És a szundikáló Vajna. Ja, hajrá, Saul fia.
