Amennyiben önálló jegyzése volna a földgáznak, az európai fogyasztóknak nem kellene csak azért többet fizetniük érte, mert Kínában félmillió család autót tudott venni – mutat rá a nemzetközi gázpiac egyik régi, a magyar fogyasztók szempontjából különösen fájdalmas ellentmondására Drucker György energiapiaci elemző. A gázüzletek elszámolását azonban mindenütt az olajárhoz igazítják.
Ez azt jelenti, hogy a világpiaciként emlegetett gázáraknak voltaképpen semmi közük a kitermelési költségek, illetve a kereslet-kínálat alakulásához. Ilyenformán a gázpiaci verseny fogalma is nehezen értelmezhető, hiszen a tarifákat egy másik termék piaci viszonyai határozzák meg. Akárhogyan is, a magyar kormánynak nincs befolyása a nemzetközi folyamatokra, viszont az elmúlt években világossá vált, hogy – legalábbis a háztartási területen – elég határozott elképzelése van az árak alakulását illetően.
Teherbírás
Miután a gázár az utóbbi hat-nyolc évben a politikai küzdelmek középpontjába került, a hatalom megtartásának egyik kulcskérdése lett, hogy a kormány képes-e megvédeni a fogyasztókat a világpiaci áraktól, azaz a – tendenciáját tekintve – folyamatos drágulástól. Ezek ismeretében aligha volt meglepő Molnár Csaba frissen kinevezett energiaügyi miniszter bejelentése, miszerint 2009 januárjától nem emelkedik a földgáz lakossági ára.
A tárcavezető a Figyelő érdeklődésére a döntést azzal indokolta, hogy „a kormánynak a kőolaj ára és a forint árfolyamának alakulása mellett azt is szükséges mérlegelnie, mekkora terhet képes a magyar társadalom elviselni”. Ez értelmezése szerint gazdasági válság idején különösen igaz. Mint Molnár Csaba hozzátette, a jelenlegi világgazdasági folyamatok szinte kegyelmi állapotot jelentenek, mivel a gázárak szinten tartását „úgy tudta meghozni a kormányzat, hogy azzal a piaci szereplőknek sem okozott komoly veszteséget”.
Fotó: MTI
Ez utóbbi megállapítás azonban az elemzők többsége szerint erősen vitatható. Ha a „meztelen” olaj és gázpiaci trendeket vizsgáljuk, nyilvánvaló, hogy a földgáz-beszerzési árak egész évben töretlenül emelkedtek, azok hozzávetőlegesen féléves csúszással hűen követték a brent típusú, északi-tengeri kőolaj árának alakulását. „Októberben az európai átlagos beszerzési árak történelmi magasságba, ezer köbméterenként 500 dollárra emelkedtek.
Bár az emelkedési tendencia az év egészében megfigyelhető volt, a forintban kifejezett árak – tekintettel a forint jelentős leértékelődésére a dollárral szemben – a negyedik negyedévben ugrottak meg robbanásszerűen, amely mértéktől messze elmarad a hazai hatósági árak növekedése” – áll a korábbi gazdasági minisztériumi szakállamtitkár, Felsmann Balázs vezette elemzői csoport, a Force Motrice elemzésében.
Árfolyamkockázat
A földgáz nagykereskedő E.ON pillanatnyilag minden egyes köbméteren 20–25 forintot veszít, tekintve, hogy a jelenlegi árakat még 147 forintos dollárárfolyammal kalkulálta az energiahivatal, a kurzus viszont ma már 200 forint felett áll. Október elsejéig a magyarországi árrendszerben létezett az úgynevezett importár korrekciós tényező, ami éppen ezt az árfolyamkockázatot volt hivatott kezelni.
Ez jelentett garanciát arra, hogy a nagykereskedő idővel visszakapja azt a pénzt, amivel – kamatmentesen – finanszírozta a folyamatos gázellátást. Miután a korrekciós tényezőt az energiaügyi miniszter két hónapja megszüntette, ma már semmilyen biztosítéka nincs erre az E.ON-nak.
Az idei gázártrend alapján a Force Motrice műhelyében – sőt információink szerint az E.ON-nál is – úgy számolnak, hogy 2009 első negyedévében csökkenhet a gáz elszámoló ára, az előző negyedévi, ezer köbméterenkénti 111 dollárról 99 dollárra. A földgáz árát azonban a dollár-forint árfolyam változása is jelentős mértékben befolyásolja. A forint közelmúltbeli gyengülése most valamelyest tompítja a világpiaci olajár csökkenésének hatását.
Az olajár a várakozások szerint jóval a 2008. nyári, a 140 dollárt súroló világpiaci csúcs alatt alakul jövőre. A Figyelő által megkérdezett árupiaci elemzők arra számítanak, hogy rövid távon valahol 60 dollár környékén stabilizálóik a tarifa, bár hosszú távra változatlanul fenntartják a 80–100 dolláros árelőrejelzést, miközben a dollár árfolyamát 200 forint felett várják.
Önigazolás
A politikai árazásnak komoly hagyományai vannak a magyar
energiaiparban. Szakmai körökben élénken él még a 2000-es, 42
százalékos ipari fogyasztói gázáremelésnek az emléke. Akkor a
legnagyobb magyarországi fogyasztóknak kellett megfizetniük, hogy a
megelőző években a Molnak súlyos veszteséget okozott a
gáz-nagykereskedelem. Miután a kormány meghozta a döntést, az
energiahivatal munkatársai megkapták a feladatot: készítsenek olyan
számítást, amely igazolja a 42 százalékos, az ipari energiafogyasztók
egy meglehetősen szűk körét érintő drágulást. Alig volt visszhangja,
hogy az érintett társaságok akkor az Alkotmánybírósághoz fordultak. A
testület 8 év elteltével okafogyottá minősítette a beadványt, miután
már 2005-ben megszűnt az a rendelkezés, ami annak idején az
ötszázegynéhány fogyasztót érintő, rendkívüli árintézkedést volt
hivatott legalizálni. „A kormány gyakorlatilag azt tehet az
energiaárakkal, amit csak akar” – kommentálja a döntést Drucker György
szakértő.
Mindezek alapján a Force Motrice elemzése rámutat, hogy a hatóságilag elismert árak 2008 negyedik és 2009 első negyedévében Magyarországon jelentősen elmaradnak az európai piacokon irányadó, tényleges áraktól. Dollárban számolva Felsmannék szerint az idei utolsó három hónapban ezer köbméterenként 80–85, 2009 első negyedében 50–55 dollár körül lehet a deficit. Kalkulációjuk szerint a következő két negyedévben ez az E.ON Földgáztrade cégnek 50–70 milliárd forint veszteséget fog okozni.
Kérdésesnek tartják, hogy a társaság képes-e ilyen mértékű „pozícióromlást” finanszírozni. Ha ehhez hozzáadjuk a földgáz nagykereskedőnek a korábbi árszabályozási ciklusokban elszenvedett, de az importár korrekciós tényező megszüntetése miatt „beragadt” 30 milliárd körüli veszteségét, az prognosztizálható, hogy fél év múlva elérheti a 100 milliárd forintot a társaság földgázpiaci vesztesége.
Molnár Csaba. A társadalom teherbíróképességét is mérlegelni kell. Fotó: MTI
Nincs kiszállás
„Mi szükség a közel százoldalnyi árszabályozási rendeletre és a kilencemeletes törteket tartalmazó árképletre, ha a kormány amúgy is az aktuális politikai szempontjai alapján dönt a háztartási árakról?” – teszi fel a költői kérdést a kormány legfrissebb árdöntésével kapcsolatban Drucker György. Az E.ON-nak egyébként a tárgyaláson kívül nem igen van eszköze az érdekérvényesítésre, és arra is hosszú hetekig kellett várniuk, hogy a kormány egyáltalán szóba álljon velük. A hivatalos kommunikáció szerint jelenleg szakmai szinten folyik az egyeztetés a kabinet és a cég képviselői között. A gázkereskedő a hírek szerint azt kérte, hogy kapjon valamilyen garanciát veszteségeinek pótlására, ha elmarad a januári áremelés. Erre vonatkozóan információink szerint nemcsak ígéretet, de választ sem nagyon kapott. A dolog pikantériája, hogy nem szállhat ki, nem adhatja vissza gáznagykereskedői engedélyét; legfeljebb, ha csődbe megy a cég, akkor van módja szabadulni az ellátási kötelezettségtől. Erre az esetre azonban, úgy tudjuk, nincs kész forgatókönyv, és nem tudni, akkor ki és milyen formában biztosítaná az ország folyamatos ellátását.
Nem átlátható rendszer
Ugyanakkor az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a befektetők valamilyen formában – legalább részben – mindig visszakapták azt, amit a lakossági energiaárak mesterséges eltérítése miatt elvesztettek. Kaderják Péter, a Corvinus Egyetem Regionális Energiagazdasági Kutató Központjának vezetője szerint leginkább az az aggasztó ebben az eljárásban, hogy igen korlátozott az árvita nyilvánossága. A földgáz-beszerzési szerződések titkosak, és a befektetők, valamint a kormány esetleges különalkujának részleteit sem szokás nyilvánosságra hozni.
Ez pedig az egész energiapiac átláthatóságát, kiszámíthatóságát nagymértékben csökkenti, és igen tág teret enged annak, hogy a populáris intézkedések árát utólag valamely más ágon – mondjuk a hálózathasználati, vagy a rendszerirányítási díjakon keresztül –, vagy más csoport, például az ipari energiafogyasztók rovására beszedjék, és kiegyenlítsék.
A politikai árazásnak ugyanakkor megvan az a kockázata is, hogy felveri a szabadpiaci árakat. A kereskedők és szolgáltatók ugyanis nyilván nem nyelik le a veszteséget, és igyekeznek csoportszinten kezelni az ilyen szabályozási rizikókat. Az árampiaci példa is ezt igazolja: a lakossági fogyasztók esetében csak 3,5 százalékos, a hálózati tarifa emelkedéséből eredő drágulás lesz januártól, a szabadpiaci fogyasztóknak viszont 20–25 százalékkal kell majd többet fizetni az áramért, legalábbis az energiahivatal elnöke, minapi nyilatkozata szerint, erre számít.
Az igazsághoz tartozik, hogy bármely ágon folyik is be a pénz az energiaszolgáltatókhoz, kereskedőkhöz, azt végső soron úgyis a lakosság fizeti meg. A háztartási tarifák mesterséges eltérítésének így kizárólag politikai hozadéka van, az is csak rövid távon, hiszen a gáz-, vagy villamosenergia-rendszerben felhalmozott adósságot a fogyasztóknak egyszer ki kell fizetniük.
