A boldogság lehet élő személy is, a pop már megszemélyesítette – vesd össze: „A boldogság és én, nem jöttünk összes sohasem” (Cserháti Zsuzsa). Van olyan boldogság is, amely rendre elkóborol, máshol keresi az ő boldogságát, vagy csak egyszerűen lement borért, és elfelejtett visszajönni; lásd: „Boldogság, gyere haza, késő van, gyere haza” (szintén Cserháti Zsuzsa). Előfordulhat, hogy a boldogság maga a szépségkirálynő: „Egy lélegzetnyi boldogság, ennyi voltál” (Homonyik Sándor).
A popnak főleg az extázishoz van köze, ami viszont már egészen közeli rokonságban áll a boldogsággal – de ahogy Zámbó „Jimmy” Imre, a Király kérdezné: „Mit akarsz a boldogságtól?” A kérdés jogos, a válasz nemkülönben: megszerezni szeretném, úszni, lubickolni benne, azaz nem a földön járni. Mint amikor 1981 tavaszán, ötödikes koromban, életem első rockkoncertjén, egy Korál-bulin kiestem az alföldi papucsomból, és zokniban villáztam végig a bulit. Vagy egy évvel később, amikor elszöktem otthonról és átgyalogoltam a 16 kilométerre lévő Mezőkovácsházára, szintén egy koncertre, kukoricásokon, erdősorokon keresztül, miközben a távolban árpával megrakott IFA teherautók húztak el. Mert a rockkoncert olyan, mint egy zarándoklat Mekkába, Jeruzsálembe, Medjugorjéba, Lourdes-ba. A hívő átszellemül, betöltekezik, elmúlnak a kelései, a köszvényei, azonosul az ifjúság múló céljaival, becsajozik, ráiszik vagy fordítva. Vagy nem csajozik be, ezért iszik rá.
Hajnali kettőkor egy világvégi vasútállomáson egy koncert után jégkrémes pálcikából begyújtani a váróterem öntöttvas kályhájába – ez is boldogság. „Ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai” – ahogy a dalszerző, Demjén Ferenc írta.
A pop azt jelenti: jelen lenni. Azaz: nem lemaradni, elkapni a pillanatot, ahogy szarva közt a tőgyet. Hogy megtörténjen a nemzedéki élmény, és a privát, személyre szóló boldogság, totális egységben, mint a népek kovácsolta frigy.
Egybeforrni a refrénnel, a tömeggel, majd valakivel, aki pont azt a refrént szereti legjobban, amelyiket te, kedves olvasó, mert te is ott voltál azon a koncerten, csak éppen mást csináltál – „meg akartad találni Esztert, mielőtt májgyulladást kap egy sterilizálatlan fecskendőtől” (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról).
A boldogság tehát az ifjúság édes madara, amikor még bármi lehetsz, tűzoltó, katona, rocksztár. A boldogságra viszont nem vár a magára valamit adó, a nyugati divatra „merészen reagáló” kovbojnadrágot viselő tinédzser, hisz’ ő lázad, és nem akarja jól érezni magát. Illetve, nem velük, azaz nem a felnőttekkel akar bulizni. „Ahol a boldogságot osztották, nem álltam a sorba. Tolongott a nagy tömeg, én még kicsi voltam” (Omega).
Kevésbé kendőzetlenül, de ugyanerről szól a Rolling Stones I can’t Get no Satisfaction című száma: „Nem tudok kielégülni / Nem tudok kielégülni, / Bár próbálok és próbálok…” A boldogság, a szex és a pop tehát egymást feltételező fogalmak. A rock and roll nem más, mint az extázis utáni permanens hajsza.
Persze, a popban bármit jelenthet a boldogság. Mondjuk, szexet („Kis ismeretség, ilyet szeretnék, nem baj, ha elmegy, más is jöhet még…” – Piramis), alkoholt („Két dózis egy helyett” – Charlie), vagy csak a ránk sütő napot („Vár még reánk a boldogság, süt a Nap még, Chiquitita” – ABBA).
A vágy titokzatos tárgya lehet egy rock and roller – lásd: ha én rock and rollert kaphatnék -, vagy Porsche autó, vagy egy vombat is. Erről a helyes kis állatról még zenekart is elneveztek (lásd a New Musical Express listáját, ott virítanak a Let’s Dance to Joy Division című számukkal). Tehát a pop és a boldogság kéz a kézben járnak, ahogy persze a pop és a búbánat is. Így teljes a kép.
