Hitelt érdemlő bizonyíték híján nem állítható, hogy Magyarország azért hezitált volna már a nyolcvanas évek elejétől a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megépítése ügyében, mert Aczél György egy alkalommal beszorult a liftbe a Vízügyi Tudományos Kutató Intézet (Vituki) irodaházában. Bár, ha így volna sem lenne meglepő, hiszen a politika kezdettől fogva kisajátította magának az ügyet. A megállapodás bizonyos részleteit egyes forrásaink szerint Moszkvában „egyeztették” a felek. A vízügyi, hajózási, környezetvédelmi szakembereknek igen kevés beleszólásuk lehetett a döntésekbe, a szakmai szempontok mindig is másodlagosak voltak. Ezért az 1997-es hágai nemzetközi bírósági döntés óta folyó tárgyalások magyar résztvevői közül többen is úgy vélik, a vízlépcsőrendszer kérdésében kialakult – immár szlovák-magyar – konfliktusnak csak politikai megoldása van. Decemberben a felek azzal váltak el, hogy februárban Pozsonyban találkoznak ismét. A két ország szakértői lapzártánk után szerdán tárgyaltak a szlovák fővárosban.
SÜKETEK PÁRBESZÉDE. A hágai per óta a két ország álláspontja nem sokat változott. A tárgyalások egyetlen kézzelfogható eredménye, hogy ma másodpercenként 400 köbméternyi vizet kap az öreg meder – az átlagosan 800 köbméteres teljes vízhozamból. Magyarország – az ítéletre hivatkozva – hallani sem akar a duzzasztómű megépítéséről, Szlovákia ezzel szemben ragaszkodik az eredeti tervekhez (a két ország kormánybiztosainak nyilatkozatait lásd a 22. oldalon). Az évtizedes patthelyzet feloldására egyelőre kevés az esély. A tárgyalásokon részt vevő magyar szakemberek szerint a szlovákok hajthatatlanok, úgy tartják: számukra az a legjobb, ha az eredeti tervek szerint megvalósul a beruházás. Pedig számításba kellene venni, hogy már nem csupán két szuverén állam vitájáról van szó, hanem két EU-tagország konfliktusáról, vagyis a rendezés során számos uniós kötelezettséget is teljesíteni kell” – mondja Kovács György, a Bős-nagymarosi Tárcaközi Bizottság titkára.
A szlovákok szerint viszont leginkább hazánk hátráltatja a rendezést; úgy vélik, már a hágai eljárásra sem lett volna szükség, ha a magyar fél elfogadta volna az 1995-ös megállapodás-tervezetet a félbeszakadt, torzóvá vált vízlépcsőrendszer ügyében. Pozsonyban nehezményezik, hogy az 1998-as, a nemzetközi bírósági ítélet végrehajtására vonatkozó javaslatukat sem támogatta Budapest. Dominik Kocinger szlovák kormánybiztos némi rosszallással említi, hogy miközben ő maga tizenhét éve van hivatalban, ez idő alatt magyar oldalon tíz alkalommal változott a bősi ügyek felelőse. Pozsonyban különösen fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy míg magyar oldalon alaposan átpolitizált az ügy, addig Szlovákia kizárólag szakmai szempontokat vett és vesz figyelembe.
Vízlépcső-történet
1950-ES ÉVEK. A Vitukiban elindul a tervezgetés.
1977. SZEPTEMBER 16. A két ország nemzetközi szerződést köt a vízlépcsőrendszer megépítéséről.
1980-AS ÉVEK ELEJE. Új, elsősorban környezet- és természetvédelmi szempontok merülnek fel, de az építkezés elkezdődik.
1980-AS ÉVEK KÖZEPE. A kormány bizonytalankodik, de hivatalosan még vízlépcsőpárti, miközben a Duna Mozgalom egyre hangosabban követeli a beruházás leállítását. Környezeti hatástanulmány hiányában 1983-ban az MTA elnöksége is a munkák leállítását javasolja.
1989. MÁJUS. A kormány felfüggeszti a nagymarosi építkezést.
1991. Csehszlovákia bejelenti az úgyne-vezett „C” variánst, azaz a Duna egyol-dalú elterelését.
1992. MÁJUS. Magyarország felmondja az 1977-es államközi szerződést.
1992. OKTÓBER 23. Csehszlovákia eltereli a Dunát.
1994. Szlovákia és Magyarország benyújtja keresetét a Hágai Nemzetközi Bíróságnak.
1997. SZEPTEMBER 25. A bíróság meg-hozza ítéletét. A több mint száz oldalas dokumentumban Hága mindkét felet elmarasztalta; a szlovákokat azért, mert a „C variáns” egyoldalúan döntött a létesítmények üzem-be helyezéséről; Budapestet pedig azért, mert érvény-ben lévő szerződés ellenére felfüggesz-tette a rá vonatkozó feladatok végrehajtá-sát. A verdikt szerint a két félnek tárgya-lásokat kell folytatnia az 1977-es szerző-désben lefektetett célok megvalósí-tásának érdekében. E tárgyalások mind-máig nem vezettek eredményre.
A nemzetközi bíróság ítéletének végrehajtásáról folyó tárgyalásokon alapvető problémának bizonyult, hogy a verdiktet mindegyik fél másként értelmezi, és hogy a szlovák delegáció kizárólag gazdasági alapon érvel, a magyar tárgyalók viszont környezetvédelmi oldalról közelítenek. Olyan szempontokról van szó, amelyek a vízlépcsőrendszer tervezésekor fel sem merültek, ez azonban nem a tervezők hanyagsága. A gazdasági és társadalmi környezet gyökeresen megváltozott a nyolcvanas évek közepére. „Soha nem mondta senki, hogy valamelyik műtárgy terveivel van probléma” – mondja Mayer István, a Vituki (teljes nevén immár Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Tudományos Intézet Közhasznú Társaság) vízgazdálkodási igazgatója, aki 1972 óta, különböző minőségben résztvevője a vízlépcső-történetnek. Többek szerint már a nyolcvanas évek közepén-végén eldőlt az objektum sorsa, jóllehet addigra már folytak a kivitelezési munkálatok.
A sok évtizedes történet költségeivel, úgy tűnik, egyik fél sem kíván egyelőre szembenézni. A budapesti Pénzügyminisztérium többszöri ígérete ellenére sem adott lapunknak tájékoztatást arról, hogy a magyar állam mennyit fordított a vízlépcsőrendszer építésére, és milyen veszteségeket kellett elkönyvelnünk a beruházás leállítását követően. A költségekről a környezetvédelmi tárcánál sem nyilatkoztak, s hasonló volt a helyzet Pozsonyban is: az erre irányuló kérdés elől Dominik Kocinger azzal tért ki, hogy nem állnak rendelkezésre az erre vonatkozó adatok.
A magyar fél összes költségeire vonatkozóan eligazításul szolgálhat az Állami Számvevőszék (ÁSZ) 1992-ben a beruházás lezárásának pénzügyi felülvizsgálatáról készült jelentése. Ebből kiderül, hogy a nagymarosi vízlépcső megépítésével megbízott osztrák DokW céggel hosszas tárgyalások után sikerült csak megállapodni. A magyar fél 13 milliárd forint értékű munkát ismert el.
Jelentésében az ÁSZ megemlíti, hogy ezt a budapesti kormány osztrák hitelből finanszírozta, így ez, a kamatok miatt, jóval nagyobb terhet rótt a költségvetésre a következő évtizedben. Azt, hogy pontosan mekkorát, nem lehet tudni, legalábbis a pénzügyi tárca ezt az adatot egyelőre nem hozta nyilvánosságra. A számvevők jelentéséből kiderül, hogy magyar oldalon a beruházás értékét eredetileg 34,5 milliárd forintra taksálták. Az építkezés leállításáig az ÁSZ csaknem 25,7 milliárd forintnyi költséget összesített, akkori árakon. Azt sem tudni pontosan, hogy a beruházás leállítását követően „mennyibe van” Magyarországnak a bősi torzó. Emlékezetes például, hogy a vízlépcsőhöz kapcsolódó ingatlanokat, létesítményeket többször próbálta a kincstár értékesíteni – sikertelenül. Ezek amortizációjáról nem készült számítás. Mindezeken felül évről évre tetemes költséggel járt a Szigetközben a Duna eltereléséből eredő környezeti károk felszámolása. Az ÁSZ jelentése szerint csak 1993 és 2000 között 3,8 milliárdot fordítottunk erre a célra, és a környezeti kárenyhítés érdekében további 3,1 milliárd kellett a térség közművesítésére. A számvevők úgy számoltak, hogy a vízpótlás és a kármentesítés évente 400-500 millió forintba kerül. A beruházással járó ökológiai költségeket, károkat ugyanakkor először 1999-2000-ben igyekeztek felmérni. A rendkívül bonyolult és számos ponton feltételezéseken alapuló számítások azt mutatták, hogy az 1977-es eredeti terv megvalósítása összességében, a környezeti károkat is beleértve, veszteséges vállalkozás lett volna. A Szigetközi Rehabilitációs Program eredményeként 285-544 milliárd forinttal növekedhet a térség természeti értéke, míg a vízlépcsőrendszer felállítása ugyanebben az ökoszisztémában akár 600 milliárd forintnyi kárt is okozhatott volna.
Számításba kell venni, hogy a Duna magyarországi szakaszán mindenképpen javítani kell a hajózás feltételeit. Nemzetközi kötelezettségünk teljesíteni a Duna Bizottság által a hajóútra elfogadott normákat. A Vituki másfél éve kezdte el a nagymarosi duzzasztás nélküli megoldások tervezését. Ezek célja, hogy a mai 220-250 nap helyett 290-295 napon át legyen hajózható a határfolyó. A szóba jöhető beavatkozások bármelyikének költségét 100 milliárdos nagyságrendűre becsülik a szakértők. 
Tüntetés a vízlépcső ellen. Fotó: MTi
A szakemberek szerint az ügy rendezéséhez szükséges politikai elszánás egyelőre mindkét oldalon hiányzik. A harminc évvel ezelőtt köttetett államközi szerződés felbontása óta nem volt olyan magyar kormányfő, aki szükségét érezte volna, hogy a vízlépcsőről közvetlen tárgyalást kezdeményezzen szlovák kollégájával. Igaz, ugyanez a pozsonyiakról is elmondható. Némelyek szerint az ehhez szükséges bátorság, mások szerint viszont a kellő józanság és tisztánlátás hiányzik a két ország politikusaiból.
Vélemények a Duna két partjáról
DOMINIK KOCINGER kormánybiztos
A SZLOVÁK ÁLLÁSPONTRÓL. „Mi türelmesen várunk, amíg a magyar fél végre elkezd legalább valamit tenni az 1977-es szerződés alapján. Például a Duna régi medrének rendezésére gondolok. Magyarország engedményeket követel a bősi erőmű jogtalan üzemeltetése miatt, de eddig semmit sem kínált fel arra, mit tesz az 1977-es szerződésből adódó munkálatok jogellenes leállításának ügyében. Csak mi sértettük meg a szerződést, a magyarok nem? Csak nekünk kellene engedményeket tennünk?”
A MEGEGYEZÉS ESÉLYÉRŐL. „Harmadik fél közreműködése nélkül nem vagyunk képesek kormányküldöttségek szintjén kölcsönösen elfogadható megállapodásra jutni. A magyar delegációnak nyilvánvalóan a politikai döntések és kijelentések által korlátozott mandátuma van; ezt ez irányvonalat a jogászok igyekeznek a hágai ítélet értelmezhető pontjaiba foglalni, az EU irányelveinek sajátos felhasználásával. A szlovák oldal az ítélet teljesítésére törekszik. Egyszer majd csak eljutunk a megállapodásig, de hogy mikor, azt nem merem megjósolni.”
Erdey György kormánymegbízott
A MAGYAR ÁLLÁSPONTRÓL. „Hagyományos gazdasági kérdésnek nem tekinthetjük a vízlépcső ügyét. Az üzemeltetésen pillanatnyilag a szlovákok sokat nyernek, hiszen tizenöt éve termelik az áramot, s mi abból egy vasat nem látunk, az elszámolás pedig egyelőre függőben van. A vízenergia gazdaságos lehet, a kérdés azonban az, milyen költségekkel, kockázatokkal, áldozatokkal jár. Itt lépnek be a környezeti szempontok, és mi azt mondjuk, olyan kockázatokkal, olyan jelenbeli és jövőbeni károsodásokkal jár, amit nem vállalhatunk.”
A MEGEGYEZÉS ESÉLYÉRŐL. „A folyamat felgyorsulhat, és mondjuk 2007-ben születhet egy keret-megállapodás, de ezt követően a részletek kidolgozása még évekig eltarthat. Ha az idén nem közelednek az álláspontok, akkor valamilyen közvetítői megoldást kell keresni. Persze nem feltétlenül Hágába akarunk visszamenni, hiszen mindkét országnak érdeke, hogy kétoldalú tárgyalásokon rendezzük az ügyet. Úgy látom, valami enyhe elmozdulás van a szlovák oldalon. Ha nem forszírozzák a második lépcsőt, amelynek megépítése alól a nemzetközi bíróság felmentett bennünket, akkor mi is mutathatjuk kompromisszumkészségünket.”
