Sderot városka lakosait aggodalommal tölti el az izraeli hadsereg nyár közepére tervezett kivonulása Gázából. A Negev sivatagban fekvő kisvárost januárban több rakétatalálat is érte, amelyek egyike halálos áldozatot is követelt. A Gázai övezet területéről kilőtt, Kasszam típusú rakéta a 17 éves Ella Abukasszisz életét oltotta ki. Ő a saját testével védelmezte a kisöccsét, aki csak a nővére önfeláldozásának köszönheti, hogy sértetlenül túlélte a támadást. „Szomorú, hogy a kormányunk nem lép fel keményebben a terrorizmus ellen” – szögezi le keserűen a gyászoló édesapa, aki attól tart, hogy az izraeli katonák kivonulása után végképp nem lesz senki, aki megakadályozhatná a hasonló véres akciókat.
Ezekkel a félelmekkel koránt sincs egyedül. Ariel Saron miniszterelnök az elmúlt hetekben a biztonsági erők két vezetőjét is menesztette, mert nyíltan szembeszegültek a szerintük elhamarkodott döntéssel. Mose Jaalon altábornagy, vezérkari főnök, valamint Avi Dichter, a Sin Bét, az izraeli belbiztonsági szolgálat vezetője azt fogalmazták meg, hogy a kivonulás ütemét a gázai biztonsági helyzet stabilizálódásától kellene függővé tenni. 
Izraeli ellenőrző pontnál. Az úttorlaszok felszámolása segítené a palesztin gazdaságot.
ESÉLY. Az izraeli külpolitikai apparátus ezzel szemben úgy látja, hogy a Jasszer Arafat halála utáni új palesztin vezető, Mahmud Abbasz január 9-i megválasztása nyomán felcsillant az esély – legyen az bármilyen halvány is – a békefolyamat újjáélesztésére. Ezért a külügyi vezetés azt sürgeti, hogy Saron bízzon meg Abbasz rendteremtő képességében. „A palesztin biztonsági erők körülbelül 70 ezer embert alkalmaznak, míg a Hamasz terrorista szervezet például csak ezer tagot számlál. Hisszük, hogy Abbasz képes lefegyverezni a palesztin szélsőségeseket, és ehhez minden támogatást igyekszünk megadni” – hangoztatja Mark Regev külügyi szóvivő.
A külügyi apparátus óvatos optimizmusa ellenére az izraeliek többsége úgy véli: hosszú távon a szélsőségesekkel szemben aligha vezethet sikerre a palesztin vezető meghirdetett politikája, amely inkább megbékíteni, mint lefegyverezni törekszik a terrorista csoportokat. „Abbasz palesztin médiában megjelent nyilatkozatainak a nyelvezetéből, valamint a kilencvenes években a Hamasszal üzleti kapcsolatba került Mazen Sinokrot gazdasági miniszteri kinevezéséből arra lehet következtetni, hogy a palesztin elnök saját támogatottsága védelmében a közeljövőben aligha fog komolyan fellépni a szélsőségesek ellen” – véli Michael Widlanski, a jeruzsálemi Héber Egyetem Rothberg Nemzetközi Iskolájának politikai kommunikáció professzora, az arab nyelvű politikai szövegek közismert elemzője.
Egyidejűleg palesztin részről is komoly kétségek merülnek fel a másik fél béke iránti elkötelezettségével szemben. Abd Allah Abd Allah, a palesztin külügyminisztérium főigazgatója szerint Izrael csupán „pr-diplomáciát” folytat, anélkül, hogy valódi politikai párbeszédet akarna. A palesztinok többsége úgy gondolja, hogy Ariel Saron csupán a stratégiailag nehezen védhető és demográfiailag elhanyagolható súlyú településektől kész megválni, és azt is csak azért, hogy az erőforrásait a fontosabb településközpontok megszilárdítására összpontosíthassa. „Saron településekkel kapcsolatos politikájából arra következtetek, hogy a miniszterelnöksége alatt nem várható a palesztin-izraeli viszály végleges rendezése. Csupán átmeneti kérdéseket oldhatunk majd meg, mint például a katonai úttorlaszok és ellenőrző pontok felszámolása, ami persze lehetővé teszi majd, hogy beinduljon a gazdasági vérkeringés a palesztin területeken” – jósolja Khalid Dzsaber, a palesztin gazdasági minisztérium szóvivője. Az ellenőrző pontok és katonai úttorlaszok felszámolásán kívül az is nagyban segíthetné a gyengélkedő palesztin gazdaságot, ha a terület lakosai számára újra lehetővé tennék az izraeli vendégmunkát. „Izrael területén 1999-ben még 120 ezer palesztin dolgozott, az otthon elérhetőnél jóval magasabb bérekből gyakran nagycsaládokat eltartva. A palesztin felkelés óta viszont a vendégmunkások száma drámaian visszaesett, néhány ezerre csökkent, a munkanélküliség pedig 35 százalékra ugrott” – ecseteli a problémákat Khalid Dzsaber.
Palesztin reformok
Nagyszabású nemzetközi palesztin konferenciának adott otthont London márciusban, amelynek résztvevői azt vitatták meg, miként támogathatnák a Mahmud Abbasz elnök által meghirdetett palesztin reformfolyamatot. Az Európai Unió arra vállalkozott, hogy a Palesztin Hatóság kormányzati és pénzügyeinek átláthatóbbá tételéhez nyújt segítséget, míg az Egyesült Államok a biztonsági szolgálatok átszervezéséhez ígért támogatást. A Világbank becslései szerint a Palesztin Hatóság a reformok kivitelezéséhez 2005-ben 1 milliárd dollár összegű nemzetközi segélyben részesül, mely összegből egyedül az EU körülbelül 324 millió dollárt biztosít. A reformprogram egyébiránt máris jócskán megkésett, hiszen annak elindítását azok a visszaélések tették szükségessé, amelyeket a Nemzetközi Valutaalap és a világsajtó még 2003-ban tárt fel. Az akkori jelentések szerint a Palesztin Hatóságnak juttatott nemzetközi segélyek nagy részét korábban felemésztette a korrupció (dollármilliók növelték többek között a Jasszer Arafat által fémjelzett palesztin vezetés befolyását), továbbá a túlburjánzó államapparátus és számos militáns palesztin frakció „finanszírozása”.
Elemzők szerint a palesztin és az izraeli elnök egyaránt saját politikai túlélését tartja szem előtt. Emiatt viszont mindketten ellenérdekeltek abban, hogy saját jószántukból komoly lépéseket tegyenek a két nép közötti konfliktus rendezését célzó úgynevezett útiterv (az ENSZ, az Egyesült Államok, az Európai Unió és Oroszország bábáskodása mellett még 2002-ben megszületett program) megvalósítására. A két politikustól ilyen lépések annak ellenére sem várhatók, hogy az útiterv olyan célokat határoz meg, mint a terrorakciók azonnali beszüntetése, a palesztin államigazgatás megerősítése, továbbá a legfontosabb: Izrael állam, illetve az önálló Palesztina kölcsönös elismerése. Így viszont a békefolyamatot csupán külső nyomás viheti előre. Már e felismerés jegyében alakult meg február elején az egyiptomi Sarm el-Sejkben a közel-keleti „négyek klubja” is. Saron izraeli kormányfő és Abbasz palesztin elnök – Abdullah jordán király és Mubarak egyiptomi államfő társaságában – úgy ült le tárgyalni egymással, hogy a csúcstalálkozó ötlete nyilvánvalóan a washingtoni adminisztráció Közel-Kelet stratégáinak agyából pattant ki, európai láttamozással.
Az Egyesült Államok tehát nem bíz semmit a véletlenre, ellenkezőleg: a színfalak mögül nagyon is határozott stratégiai elképzeléseket igyekszik megvalósítani. Ezek egyike minden jel szerint Egyiptom, Jordánia, Izrael és a palesztin területek koalíciójának a megerősítése lehet a térség „rosszfiúinak” számító Irán és Szíria ellenében. Ráadásul ez a négyek érdeke is, mégpedig nem csupán azért, hogy az izraeli-palesztin konfliktus esetleg rendeződjön, hanem azért is, mert ha a kiegyezés létrejön, a négy ország akár az olcsó iraki olajból is közösen részesedhet. Ezt látszik alátámasztani, hogy a közelmúltban mind Izrael, mind Jordánia érdeklődést mutatott egy, Irakból Jordániába vezető csőrendszer megépítése iránt. Márpedig ha ez a vezetékrendszer netán az Akabai-öbölig húzódna, Izraelen és Jordánián kívül Egyiptom, illetve a palesztin területek is könnyedén részesülhetnének a „fekete aranyból”.
