Titokzatos hely. A mindenkor biztonságra vágyó ember egyik profán szentélye. Ásatások egyik legfőbb lelőhelye, évezredek távolából küldik az ősi tárolóhelyek, edények az információkat, hogyan élt az ember. Ezek a régészek kincsesbányái. A spájz az a hely, ahol a jövőt tárolják, akár csupán a közelítő télre gondolva, akár a távolabbi jövőre, a mindig lehetséges hét szűk esztendőre, mint a bibliai József, a fáraó gondos gazdasági minisztereként: amikor beköszöntött, tele volt a spájza.
A megrakott éléskamra mindig a legnagyobb gondosság jele, a gazda, de még inkább a család gazdasági minisztere, a gazdasszony büszkesége. És valóban életet is menthet, akárcsak József állami óriáskamrái. Vagy kicsiben anyám előrelátása, amikor 1944 baljós őszén bizonyos szépemlékű Elemér bácsi, nagy vadász, váteszien 12 lőtt nyúllal állított be hozzánk, anyám pedig megnyúzta, bepácolta, ledarálta és dunsztos üvegekbe pakolta szegény párákat. S mi ezzel a nyúlpástétommal (meg fél zsák sárgaborsóval) vészeltük át a pincében Buda hosszú ostromát. 
Bespájzolni – mondjuk ma nem túl szép kifejezéssel, de nagyon kifejezően, amikor valaki biztonságosan kipárnázza a maga kis életét. Aki látta valaha, milyen szemgyönyörködtető és nyálcsorgató egy szépen berendezett spájz, az tudja, hol kezdődik a kulináris esztétika. A stelázsikon sorakozó befőttesüvegekkel, a messzire világító baracklekvártól a sötétlő szilvalekvárig, a fényesen csillogó cseresznyegolyóbisoktól a körtebefőttig, melyben üvegbe zárt mandolinok alszanak, a glédába rakott savanyákról nem is beszélve. És szép rendben ott van minden a rosszul világított, titokzatos félhomályban, amire csak a háziasszonynak szüksége lehet. Ide beosonni, itt kutakodni, turkálni, elcsenni, nassolni igazi gyerekgyönyörűség, fűszerezve a leleplezés lehetőségének rémületével. Ezért is volt a kötényen lógatott kamrakulcs a régi világban a gazdasszonyi hatalom legkézzelfoghatóbb szimbóluma.
Mert a spájz csupán polgári-kispolgári dimenzió. És ez is eltűnik lassan a panelok, lakósilók, hűtőszekrények, a borzalmas „fast food” világában. (Holott a jó étkezés lényege a ráérős idő.) A spájz őse nem csak szebben hangzik, hanem más dimenzió is: éléskamra, ahol minden megtalálható, ami az „éléshez” kell. (Ó, te szépséges anyanyelvem!) Számomra a minta mindörökre nagyapám felvidéki kúriájában az éléskamra marad, lent az alagsorban. Gyerekkorom titokzatos labirintusa, egyik kezemen meg tudnám számolni, hányszor járhattam benne. Valóban labirintus volt, sok helyiség kapcsolódott egymáshoz, el is lehetett tévedni a mesebeli félhomályban, gyertyával a kézben. Megrakott zsákok. Rengeteg bödön. Hordók. Fektetett ribizlibor-palackok. Befőttek garmadája. Rudakon lógatva rengeteg szárazkolbász, sonka, füstölt hús, szalonna. És külön polcokon illatoztak a sötétbarna krumplis rozskenyerek teknősbéka-hátai. Minden héten egyszer sütöttek a hatalmas kemencében, jellegzetes illatuk pedig onnét származott, hogy káposztalevélen sütötték a cipókat, s ez aljukra égve hasonlíthatatlanul ízt-illatot adott a kenyérnek.
Természetesen a régi paraszti világban is kamra járta, nem pedig spájz. Olyannyira, hogy az éléskamra kiterjedése még a padlásra is felmászott, hiszen a magos termény tárolója a padlás volt. (Ezért beszéltünk az ötvenes évek kegyetlen beszolgáltatási rémuralma idején „kisöpört padlásokról”.) Egyébként ez a szép magyar hangzású szó latin eredetű (camera: boltozott helyiség). Minthogy nagyon szeretem az értelmező szótárakat, lexikonokat, most is leemeltem könyvespolcomról a Magyar Néprajzi Lexikon 3. kötetét. Fellapoztam a „kamra” címszót. És megtudtam, hogy valaha az éléskamrát gyakran hálókamrának is használták. Heuréka! Amikor éjjelente félálomban kibotorkálok a konyhába, a hűtőszekrényben valami édesség után matatni – most végre tudom, hogy mi ez. Atavizmus. Az ősök tehetnek szörnyű szenvedélyemről.
