Olyan nyugdíjreformot sikeirült bevezetnünk 1998-ban, amelyet korábban csak egy-két úttörő ország alkalmazott. Emiatt lehet furcsa, hogy Banyár József és Mészáros József könyve címében jelzi: új nyugdíjrendszert tartanának kívánatosnak, sőt lehetségesnek is.
Annak, hogy a nyugdíjrendszerek reformjai az utóbbi évtizedben a kormányzás fókuszába kerültek, számos oka van. Ezek között csak az egyik a demográfiai kihívás, ami lényegében a fejlett társadalmak elöregedésének „politikailag korrekt” megnevezése. Banyár és Mészáros további okként említi a munkaerőpiac szerkezetének megváltozását, a nyugdíjrendszernek az államadósságra gyakorolt hatását, valamint a globalizációt. Nem lehet meglepő, hogy a sok ok által generált nyugdíjreform-kísérletek a legtöbb helyen súlyos társadalmi konfliktusok forrásává váltak. A két szerző tananyagnak is beillő könyve útmutató lehet az ezekben a vitákban és konfliktusokban való eligazodáshoz.
A kötet erénye, hogy nem az aktuálpolitika felől közelíti meg témáját, magyarul nem azt az egyszerű üzenetet próbálja meg a maga logikai és statisztikai apparátusával alátámasztani, hogy a felosztó-kirovó rendszer felől a fedezett (más szóhasználatban tőkefedezeti) rendszerek felé kell haladni, s ennek jegyében az 1997-es hazai reformot következetesen végigvinni. Felhívják a figyelmet arra, hogy a Horn-kormány alatt bevezetett rendszer számos kérdést nyitva hagyott (ilyen például a két pillér viszonya). Megbizonyosodhatunk arról, hogy az 1996-97-es hazai vitákban valóban sok megalapozatlan állítás hangzott el a fedezett rendszerrel kapcsolatban. Azt a feltételezést például, hogy az ilyen rendszerek jótékonyan hatnak a gazdasági növekedésre, empirikusan még nem sikerült bizonyítani.
A két szerző – sok-sok táblázat beiktatásával – fogódzót nyújt a nyugdíjrendszerek logikájához, de legalább ilyen fontos, amit a nyugdíj mint intézmény evolúciójáról elmondanak. Megmutatják, hogy a politikum már a kezdet kezdetén, tehát a nyugdíj kialakulásánál elsődleges szerepet játszott. Az ellátatlan öregek politikai feszültséget okoztak. Őket emiatt és humanitárius megfontolásokból is segélyezni kellett, ami nagy terhet rótt a költségvetésre.
Banyár és Mészáros kívánatos modellje már egy fejlettebb társadalomra lett szabva, amelyben az emberek nagy része a közös megtakarítások áttekinthetővé tételét is igényli, és igen széles rétegek rendelkeznek a létfenntartás szintjét messze meghaladó megtakarításokkal. Ehhez a közeghez három pillért illesztenének: az egyik a segélyrendszer, a második a tőkeszámlás rendszer, a harmadik pedig az egyéni feltőkésítés. Könyvük egyik záró gondolata a hosszú távú takarékoskodás általános funkciójához visz bennünket vissza. „A nyugdíjrendszer összességében a munkavégző képesség csökkenéséből következő szegénység ellen véd” – írják. „De a szegénység ellen leginkább nem a nyugdíjrendszer és nem az állam véd meg bennünket, hanem a vagyon. Egy vagyonos embernek nincs szüksége nyugdíjra. Ezért ha az állam le akarja küzdeni a szegénységet, akkor távlatilag nem elsősorban a nyugdíjrendszert kell fejlesztenie (bár belátható ideig az is elengedhetetlen lesz!), hanem minden módon elő kell segítenie polgárai vagyonosodását, vagyonfelhalmozását” – következtet Banyár és Mészáros.
Banyár József-Mészáros József: Egy lehetséges és kívánatos nyugdíjrendszer • 238 oldal • Budapest: Gondolat Kiadói Kör, 2003. • Ára: 1890 forint
