Fürdőmester

Felkavarta a langyos vizet Zala megyében Horváth Tihamér. A vállalkozó az állami támogatással épült kehidakustányi gyógy- és élményfürdőjével versenyhelyzetet teremtett a térség elkényelmesedett gyógyfürdőpiacán. A Széchenyi Tervből termálfürdők fejlesztésére kiírt pályázaton 640 millió forintot nyert, előtte azonban 150 millió forintos állami céltámogatáshoz is hozzájutott. Horváth ehhez 695 millió forint hitelt szerzett, amit 1 milliárd forintnyi saját tőkével egészített ki. A 2,5 milliárd forintos beruházásból Hévíz árnyékában épült gyógy- és élményfürdője tavaly 700 millió forintos árbevételt produkált és 410 ezer látogatót vonzott.

A vállalkozás beindítása nem ment flottul. A hévízi ellenlobbi például komoly harcot folytatott, hogy a vállalkozó ne kapja meg a Széchenyi támogatást. A csalódott üzletember az első elutasítást követően felülvizsgálatot kért. Ennek során kiderült, Kehidakustány nem Hévíz forrásai kárára nyer gyógyvizet, hanem másik vízbázisról táplálkozik – így azután Horváth mégis megkapta a pénzt. A vállalkozó ezeket az információkat a langymeleg kénes gyógyvízzel töltött egyik szabadéri medencében osztja meg lapunkkal, ahová havonta háromszor, ha lehet csillagos estéken vonul vissza relaxálni. És persze regenerálódni. Mert – mint mondja – a kehidai építkezés nemcsak anyagilag, idegileg is kimerítette. „Hosszabb távra kellene konzerválnia magát, mert nem kíméli szervezetét” – mondja róla Farkas Imre, a Zalahús Rt. tulajdonosa, aki szerint barátja alárendeli az egészségét a céljainak.

A vállalkozó már az első találkozásunkkor meglepően őszinte. Az előre megbeszélt időben rossz kedélyállapota miatt a találkozó elhalasztását kéri. Az elnapolt beszélgetés új időpontjában azzal hív: kitartás, hamarosan érkezik, de értsük meg, hajnalban vadászaton volt és nem tért haza zsákmány nélkül. Amikor megérkezik, nyoma sincs előző napi nyomott hangulatának. Rögtön mesélni kezd. Egy viszonylagos szegénységben megélt gyermekkort idéz fel. Beszél a vasutas papáról, akinek szakmáját semmiképpen sem akarta megörökölni. A szegénységtől való félelmében kétkezi munkát keresett és az iskolai szünidőben kőművesek mellett kevert maltert. Érettségi után mégis építész akart lenni, a felvételije azonban nem sikerült. Mikor a beszélgetésről hazament, elsírta bánatát szüleinek, majd az éppen a házban dolgozó vízvezeték-szerelőtől megkérdezte, nincs-e szüksége inasra. Szerencséjére volt.

VÍZVEZETÉKSZERÉSZ. Az inasévek alatt Horváth Keszthelyen elvégezte az ilyen irányú szakmunkásképző iskolát, majd a Műegyetem műszaki oktatói képesítésének megszerzése után ugyanott tanítani kezdett. Közben megnősült, családot alapított. Ekkor már nem elégítette ki tanári fizetése, 1980-ban mestervizsgát tett, kiváltotta az iparengedélyt, majd a pedagógusfizetésből vásárolt szerszámokkal fürdőszobák építésébe, központifűtés-szerelésbe kezdett. Két évvel később a tapolcai szigetelőanyag gyár csővezeték-hálózatának kiépítésén kapott munkát. Itt találkozott először a nagyvállalati mechanizmusokkal, illetve a nem fizetés problémájával. Ekkor épült a családi háza is. Ennek a háznak az aljában működött Horváth vállalkozása, amely 10 segédet foglalkoztatott. A munka kisipari eszközökkel folyt, ráadásul a vállalkozói tapasztalatlanságból adódó melléfogások is hátráltatták. Mindehhez akut anyaghiány társult. Hol cső, hol hegesztőgáz nem volt, ami ellen külföldről behozott eszközökkel vette fel a harcot a vállalkozás. „A cégbe 1985-ben Sebestyén testvérem is betársult, földmunkavégző kisiparosként” – mondja Horváth Tihamér, aki öccsével ezután házalapok építésére is vállalkozott, majd utcák csatornázását pályázták meg a versenytársak által kínált árak harmadáért. A nyereségből minden évben továbbfejlesztették eszközparkjukat, illetve munkatársaik számát. Vállalkozásuk nevét HORVÁTH-ÉP Kft.-re változtatták, s az 2002-re 2 milliárd forintos árbevételt produkált 100 százalékos saját teljesítmény mellett, azaz alvállalkozók bevonása nélkül.

A Horváth testvérek 1996-ban Kehidakustány csatornaépítési munkálatait is elnyerték. Kisebb zavart keltett azonban, hogy a termálfürdője miatt népszerű falu bevételei a délszláv háborúban lecsökkentek, majd a falu csődöt jelentett. Ez különösen érzékenyen érintette a testvéreket, akiknek 54 kifizetetlen milliója került veszélybe. „Felszámoltathattuk volna a falut, így minden a mi tulajdonunkba kerül” – mondja Horváth Tihamér, aki sietve hozzáteszi, nem érte volna meg, hiszen a legértékesebb helyi vagyontárgyat is csak 10 millió forintra értékelték a szakemberek. Így történt, hogy a testvérek segítségképpen megvettek egy 3,5 hektáros földdarabot a falutól, az akkor hektáronkénti reális ár (200 ezer forint) helyett 10 millió forintért. Így saját erőhöz juttatták a falut, aminek következtében az önkormányzat le tudott hívni némi állami támogatást. Később a falunak sikerült hozzájutnia egy befejezetlen beruházásokra szóló céltámogatáshoz, így Horváthék megkapták a csatornázás díját. Nem tudtak viszont szabadulni kukoricaföldjüktől még úgy sem, hogy Horváth Tihamér egy üdülőfalu megvalósításának tervével csatolva kínálta eladásra a területet. Ebben a fejfájásos állapotban fordult segítségért a testvérpárhoz 1999-ben ismét a falu jegyzője. A fürdő bérbevételét és üzemeltetését ajánlotta fel nekik, mert az önkormányzatnak nem volt pénze a megnyitásra. A hivatalnok azzal érvelt, ha a falu nem tudja megnyitni a strandot, a testvérpár ingatlan-beruházásai is leértékelődnek. A testvérek így abban az évben közel 7 millió forintért bérbe vették a létesítményt, ráköltöttek 8 millió forintot, majd megduplázva a forgalmat 8 millió forintos nyereséggel zárták az esztendőt. Mindez ráébresztette őket arra, hogy projekttervüket, az élményfürdőt a hozzá kapcsolódó szállodai szolgáltatásokkal saját maguknak kell megvalósítaniuk. Ehhez kevés volt a Horváth birtok, így 50 évre bérbe vettek az önkormányzattól egy nagyobbacska földdarabot, ahol tervük megvalósításába fogtak.

TERMÁL. A beruházás alapja a 22 éve meglelt termálvíz volt, amely rissz-rossz betonmedencékben csábította a környékbelieket a fürdőzésre. Az első körben ezt újították fel, majd vendéglátó-ipari egységeket, konferenciatermet, fogadóépületet, menedzsment irodát, 32 darab 4 csillagos szállodai szobát építettek mellé. A második ütemben a Széchenyi Terv keretében elnyert támogatásból épültek fel az öltözők, a fedett medencés fürdőrész, a gyógyászati létesítmények, a szabadtéri élményfürdők. „Szállodai szolgáltatásokkal és vendéglátással megtámogatott fürdő a miénk. Célcsoportunk a családosok, akiknek mást nyújtunk, mint Hévíz. Olyan élményeket kínálunk, ahol a család mindhárom generációja megtalálja a felüdülést és a gyógyulást” – mondja Horváth Tihamér. Hozzáteszi, az első két évben 40-50 millió forint ráfizetéssel működették a létesítményt.

A beruházás során a falut rengetegen megismerték, a környéken megszűnt a munkanélküliség, illetve olyan aktív turizmus, vendéglátás indult el, ami az ingatlanárakat a tízszeresére növelte. A területfejlesztési iparosból lett élményfürdő-tulajdonos szerint ha az ember jó szándékkal teszi a dolgát, még ha nem is a szakértője adott területnek, a közönség szeretettel fogadja ténykedését. „Voltak nehézségeink” – ismeri el. A mezőgazdaság-orientált térségből érkező, képzetlen dolgozókat néhány Hévízről átcsábított középvezető trenírozta. „Kezdetben a konyha is nehezen találta meg saját hangját és úgy tűnik a gyógyászati befektetéseink is sokára térülnek meg.” A fejlesztések a hibák javítása mellett nem állnak le. Horváthék a kispénzű vendégeknek olcsóbb kereskedelmi szálláshelyeket húznak fel, illetve 4 csillagos termálszállót építenek a tehetősebbeknek, akik nem a nyilvános fürdőt, hanem a szálló saját medencéit használhatják majd.