Az én asztalom – Hol a stukker?

Amikor Önök ezeket a sorokat olvassák, az én asztalomat valahol Amerikában terítik, Las Vegasban, és az University of Nevada vendégeként kurzust tartok (work shopot), fiatal amerikai drámaíróknak (mintha a drámaírást, és egyáltalán az alkotást, mint olyat, lehetne tanítani).#<# Ám előbb még próbák zajlanak a jóhírű színházban, Huszti Péter, régi jóbarátom és alkotótársam, ugyancsak vendégművész, vezetésével. Ő már itthon két ízben is rendezte "Komámasszony, hol a stukker?" című színdarabomat, szerelmese és abszolút szakértője e munkámnak, majd 1999-ben immár angolul rendezte Knoxville-ben (Tennessee állam), s az előadásnak (a darab angol-amerikai címe: "Jumping the Gun") olyan közönségsikere és olyan jó sajtója van Amerikában, hogy a jelek szerint továbbgyűrűzött Las Vegasig. Melyről eddig nem tudtam, hogy monumentális játékkaszinóból az elmúlt években presztízs-várossá alakult, egyúttal kinövesztvén a senkiföldjéből, amerikai szokás szerint, pillanatok alatt egy új várost, a “régi” Las Vegas Strip-negyedét (suburb), ahová szívesen költöznek immár pénzes és hírneves emberek, mert lakható és élhető, nem úgy, mint a “downtown”. Azt sem tudtam, hogy itt most már komoly kulturális élet is zajlik, színház van, több múzeum és így tovább. S azt sem, hogy a University of Nevada a legjobbak közé tartozik az Államokban. Most már tudom. S bár vendégként – mert pénzt azért nem adtam volna érte – szívesen ismerem meg a monumentális világcirkuszt, még szívesebben látogatok a némileg megváltozott, kulturálisan is feltöltődött Las Vegasba. Azt szoktam mondani első egész estét betöltő színdarabomra, a “Komámasszony, hol a stukker”-ra (amerikai szerző-kolléga darabcímét kölcsön véve), hogy ez ifjúságom édes madara. 1966-ban írtam két hét alatt, fájdalomban, halálos betegen. 1968-ban volt az ősbemutatója a Kazimir-féle Thália Színházban, és azóta folyamatosan él és virul, itthon és külföldön körülbelül 40 különböző produkciót élt meg, mindig nagy sikerrel, sosem hagyott cserben. Úgy látszik, annak idején véletlenül sikerült beletrafálnom egy olyan témába, mely – sajnos! – elévülhetetlenül aktuális: a hatalom természetrajzát próbáltam dühödt, groteszk komédiába fogalmazni. Dühödt, mert dühömben írtam: elegem volt (és van!) a mániákus, elvetemült hatalombirtoklás mindenfajta formájából! Dühömet gúnykacajban, egy hatalmas röhögés kataklizmájában (és katarzisában) fejeztem ki. Ezt mindenhol a világon értő viszontröhögéssel jutalmazta eddig a közönség. Az volna a szép világ, ha ez a hatalomjáték – már megint hol a stukker? – végképp aktualitását vesztené. De egyelőre nem kell attól tartanom, hogy a téma lekerül a napirendről, honorárium biztosítva. Ami pedig az én Las Vegas-i asztalaimat illeti: kis türelmet kérek, majd ezekről is beszámolok Önöknek, amint hazatértem.