François Furet Egy illúzió múltja című könyve kétségkívül megérdemli a kevés társadalomtudományi munkát megillető alapmű minősítést. Persze nem bő terjedelme, hanem tartalmas, színvonalas fejtegetései okán. A nemzetközi hírű francia történész összefoglalja és rendszerezi a XX. századi (európai) történelem leglényegesebb kérdéseit, részletesen tárgyalja a kommunizmus politikai, gazdasági, de legfőképpen ideológiai szerepét. Nem a Szovjetunió történetét akarta megírni, hanem “a kommunizmus illúzióját, amíg csak a Szovjetunió életet adott neki”. Valójában azonban hatalmas ismeretanyagra támaszkodva olvasmányos szovjet történelmet (is) írt. Kitért egy sor izgalmas témára is, mint például a francia és az orosz forradalmak közötti párhuzamokra, a fasizmus és kommunizmus közös gyökereire és eltéréseire. Ez a műfaj legjobb hagyományait felelevenítő ismeretterjesztő esszé számos elemzésével gyarapítja tudásunkat erről a viszontagságos, ellentmondásos korszakról.
KÖZVETLEN TAPASZTALÁS. Furet különleges figyelmet szentel a kommunista ideológia bírálatának. “Én itt ideológián a világ megmagyarázására szolgáló rendszereket értek, amelyeknek révén az emberek politikai cselekvése az isteni kizárásával is gondviselésszerű jelleget ölt” – szögezi le. E kissé ködös meghatározás több kérdést is felvet. Milyen is az a széles tömegekre befolyást gyakorló kommunista ideológia? Mivel magyarázható a kommunista rendszer – és ideológiájának – hatása még a nyugati értelmiség legjobbjaira is? E jórészt megkerülhetetlen problémákra “végleges” választ adni nem tud a szerző sem, aki 1949 és 1956 között maga is kommunista volt. Mi több, ezt írja: “Emlékszem, milyen élvezettel olvastam 1947 körül Koestler Sötétség délben című művét, és ez az olvasmány sem akadályozott meg abban, hogy valamivel később belépjek a kommunista pártba.” E késői vallomás talán a történész fejtegetéseinek neofita elfogultságát is magyarázhatja. No meg azt is, hogy miért bíztak oly sokan abban a rendszerben, amit “egyetlen vezér testesít meg, akit katonaként, filozófusként és államfőként bálványoznak; és szerte a világban olyan erős az ideológiai kisugárzása, hogy ezt csak egy vallás befolyásához hasonlíthatnánk.”
Nem a bakafántoskodás szándéka készteti a recenzenst ezután néhány óvatos és vitatható észrevételre. Könyvünk alcíme: Esszé a XX. század kommunista ideológiájáról. Furet-nek ugyan igaza van abban, hogy “a kommunizmus nyugati filozófiáiból született, uralomra azonban Moszkvában került”, csakhogy kíméletlen bírálatának fő tárgya a bolsevizmus, vagy még inkább a sztálinizmus ideológiája. Emögött pedig nem állt “igazi” elmélet. Marx, Engels, Lenin elméleti munkáiból – enyhén szólva – nem sokat vett át ez a kommunista ideológia, ámbár gyakran hivatkozott rájuk. Ezért is elgondolkoztató A tőke szerzőjéről szóló, a közelmúltban Londonban megjelent, s korántsem hízelgő életrajz írójának vélekedése: “Marxot csak egy hülye teheti felelőssé a Gulágért. Sajnos azonban korunk bővelkedik az ilyenekben.” (Tehát még Angliában is!)
MELLŐZÖTT KORSZAK. Nem árt arra sem emlékeztetni, hogy Sztálin sohasem volt ideológus. Megemlíthető ugyan a húszas években kiadott “Leninizmus kérdései” című katekizmusa. De ki emlékszik már élete utolsó éveiben publikált, közgazdasági kérdésekről szóló könyvecskéjére, avagy a rosszemlékezetű nyelvtudományi kalandozásának dokumentumára. A bolsevizmus ideológiája leginkább a silány brosúrákból, a “nagy főnökök” beszédének, a Pravda cikkeinek gyakran változó jelszavaiból, szólamaiból, valamint a bolsevik párt számtalanszor átírt történetéből – és mindezek “megzenésítéséből” – állt össze. Mindez egyértelműen a politikai gyakorlat ideológiai alátámasztását szolgálta. Furcsa ellentmondás, hogy mindennek ellenére a kommunizmus – s a “létező” szocializmus – ideológiája sokáig megtartotta vonzerejét. Hozzájárult ehhez, hogy Sztálin “egy örökség birtokosa volt, győztes birodalomépítő, akit hetvenedik születésnapján univerzális zseniként ünnepeltek, és aki a kommunizmust példátlanul vonzóvá tette.” “Kezében egy felvilágosult eszmerendszer a terror eszközévé torzult, amellyel korlátlanul uralhatók a lelkek” – írja a szerző. Emiatt is különösen fájlalhatjuk, hogy Furet vaskos munkájában csupán egy fejezetet szentel a diktátor halála utáni 36 éves időszaknak, ami a kommunizmus eszméjének teljes vereségével és a Szovjetunió felbomlásával végződött.
E rendkívül értékes esszé olvastán megalapozottan állítható: a történelem végleges ítéletet mondott a kommunista rendszer – és ideológiája – felett, s ezért a küzdőtéren győztesként maradt kapitalizmust tarthatjuk ugyan a létező világok legjobbikának, ámde mégsem bizonyos, hogy az emberiségnek most és mindörökké le kell mondania más alternatívák, egy boldogabb jövőt ígérő illúziók és mítoszok kereséséről. –
