Tények, feketén-fehéren: a német márka hivatalos árfolyama 1990 májusa és 2000 májusa között több mint háromszorosára, a dollár pedig négy és félszeresére növekedett a forinthoz képest. Ugyanebben az időszakban azonban a magyar gazdaságban csaknem hét és félszeresére emelkedtek a fogyasztói árak, míg a fejlett ipari országokban nagyjából másfélszeresükre. Ezzel nagyságrendileg lépést tartott a bérek, jövedelmek nominálnövekedése is.
Mivel a forint leértékelődése kisebb mértékű volt, mint a magyar és a külföldi infláció különbsége, a forint a fogyasztási árak szintjén felértékelődött: ma körülbelül 50 százalékkal többet ér, ha külföldön áru- vagy szolgáltatás vásárlására akarjuk fordítani, mint annak előtte. A forint felértékelődése egyet jelent azzal is, hogy relatíve olcsóbbá váltak a külföldi turistautak, a repülőjegyek, a magyar piacra importált fogyasztási cikkek. A statisztikai átlagokkal azonban csínján kell bánni: a fogyasztási cikkek szerkezetének árarányai jelentősen átrendeződtek az elmúlt tíz esztendőben: a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari árak, valamint a tartós fogyasztási cikkek – főként a korábban luxus importnak minősülő elektronikai termékek – árváltozása messze alatta maradt a döntő mértékben az energiaárak és a szolgáltatások által “megdobott” átlagnak. A relatív árarányváltozásra szolgáljanak a legbanálisabb, például a déligyümölcsök, azokon belül is a banán, amelynek az árszínvonala alig mozdult el a nyolcvanas évek végi szintről – s vált ezáltal népélelmezési cikké.
Az erős forintnak is betudható, hogy az évtized végére a magyar kiskereskedelem választéka gyors ütemben zárkózott fel a nyugat-európai szintre. Más szóval: a relatíve olcsó import fogyasztási cikkek kiszorították a polcokról a korszerűtlen és szűk hazai választékot, s velük a hazai termelőket is.
JEGYBANKI JELES. A forint erősödése a fogyasztói árak tekintetében azonban jórészt csak “mellékterméke” volt a Magyar Nemzeti Bank (MNB) árfolyam-politikájának. A jegybank ugyanis az árfolyamot a hazai termelői árak, illetve a munkabérek nemzetközi összehasonlításával alakítja, azzal a céllal, hogy a magyar gazdaság nemzetközi versenyképességét karbantartsa: ha szükséges, javítsa, de semmi esetre se rontsa, hiszen ez a magyar termelőket mind a külföldi, mind a belföldi piacokról kiszorítaná. Tíz év távlatában a jegybank precíz szabásznak bizonyult: a hivatalos leértékelés – némi ingadozással – éppen kiegyenlítette a külföldi infláció és a hazai termelői árszínvonal eltérő növekedési ütemét.
Ismét utalnunk kell arra, hogy statisztikai átlagokról van szó, s az egyes iparágakat vagy vállalatokat rendre másként érintette az árfolyam-alakulás. Például az élelmiszer-feldolgozó ipar tavaly alig 2,5 százalékkal tudta emelni árait a magyar piacon, ezért kevésbé érezte a forinterősödés hátrányát az euró-övezet országaival szemben, mint egy olyan ágazat, amely a belföldi piacon a 10 százalékot is meghaladó áremelést volt képes érvényesíteni.
GYÖKERES VÁLTOZÁSOK. A forint felértékelődése az ipari versenyképességen annál is kevésbé hagyott nyomot, mivel ez a magyar ipari szerkezet nem az a magyar ipari szerkezet, amelyet a nyolcvanas évek végén magunk mögött hagytunk. Nem beszélve az időközben üzembe helyezett új, világszínvonalú termelőkapacitásokról. A termelés és a kereskedelem – nem utolsósorban a külkereskedelem – szervezeti és termékstruktúrája, valamint munka- és piaci kultúrája gyökeresen megváltozott. Szintén elmondható, hogy ez a költségszerkezet – így az export-versenyképesség – nem az a költségszerkezet: ezt tömören a “termelékenység” rohamos javulásával írják le a szakemberek. Úgy ítéljük meg tehát, hogy olyan minőségi változások mentek végbe a magyar gazdaságban, hogy a forint “belső értékének”, árfolyamának statisztikai összevetése a piacgazdaság indulásakor érvényes árfolyamokkal történelmileg nem is reális.
A termékszerkezet további korszerűsödése, a termelékenység javításában lévő tartalékok, illetve az árfolyam-politikával erre irányított kényszerek miatt nem kell különösebben aggódni a forint néhány százalékpontos relatív felértékelődése miatt az elkövetkező, az euróhoz való csatlakozást megelőző periódusban sem.
KISZORÍTÓ HATÁS. Az erős forint persze még most is kiszorít exportőröket, mondjuk a klasszikus bérmunka területén, ahol az olcsó ukrán, román, szlovák termelők versenyképesebb árakat tudnak kínálni például a nyugat-európai konfekcióiparnak. Hasonlóan sújtja a hagyományos magyar mezőgazdasági és élelmiszer-ipari kivitelt, ami a hazai piacon is erőtlen árpozícióba szorult ágazatok válságát csak mélyíti.
A fogyasztói árakon mért erőteljes forintfelértékelődés oka abban rejlik, hogy a magyar gazdasági szerkezetváltás a termelői és a fogyasztói árak közötti árolló erőteljes megnyílásával zajlott le. Ez azzal magyarázható, hogy a termelők és a fogyasztók közé beilleszkedett egy kiterjedt tevékenységi kör – kereskedelem és kereskedelmi szolgáltatások korszerű infrastruktúrája -, a maga költségigényével.
Az erős forint másik “mellékterméke” az ország külföldi adósságállományának és adósságszolgálatának olcsóbbá válása. Hiszen a gyorsabban inflálódó költségvetési forintokból a kormányzat egyre olcsóbb devizával tudta fizetni a kamatokat, illetve törleszthetett régebbi adósságot. Ugyancsak olcsó devizához jutott, amikor a magyar privatizációs bevételeket a vevő dollárban fizette. Ilyen értelemben a magyar állam némileg “elinflálta” külföldi adósságát, amely rendesen le is apadt a GDP arányában.
A forintban fennálló államadósság finanszírozása viszont éppen ellenkezőleg, a külföldi befektetőknek kedvezett, akik állampapír-piaci hozamaikat, vagy lejáratkor a tőkéjüket “olcsó” devizában vihették ki az országból. (Hangsúlyozzuk, ez a megállapítás mindazonáltal hosszabb távon érvényes csak, miután a rövid távú dollár/márka árfolyam-ingadozások az ilyen befektetéseket esetenként veszteségessé, máskor persze extrán nyereségessé tehették.)
KILENGÉSEK. A valósághoz hozzátartozik, hogy a tízéves perióduson belül a dollár és a márka egymás ellenében jelentős kilengéseket produkált a nemzetközi devizapiacokon, s ezeket a jegybank az úgynevezett kosárárfolyamával tompította. Így aztán az MNB által kimutatott hivatalos forintleértékelés mértéke sem az egyik, sem a másik vezető pénznemre nem “ült” pontosan, különösen nem egyik esztendőről a másikra.
Mi történt tehát az 1990-ben devizában “bespájzolt” lakossági megtakarításokkal? Nos, a devizabetétek a Bokros-csomag esztendejéig, 1995-ig ütemesen bővültek, dollárban mérve is, ezt követően pedig egyre meredekebben apadtak. A lakosság nem számolt reálárfolyamot, reálkamatot – de bizalmat szavazott a jegybank árfolyam-politikájának, s ehhez hozzámérte a süllyedő devizakamatokat. Összességében tehát mind inkább “átment forintba”. A devizák teljes lakossági betétállományban való részaránya a 21 százalékos csúcsról 12 százalék alá süllyedt 1999 végére.
Indokolt volt-e a váltás? Becsléseink szerint egy 1990 januárjában indított német márka/osztrák schilling, illetve más devizabetét a felhalmozott kamatokkal együtt forintra váltva durván 30 százalékkal ért kevesebbet 2000 januárjában, mint amennyivel egy forintbetét kamatos kamatostól gyarapodott ugyanebben az időszakban. Ha a dollár erősödése az év során fennmarad, akkor 2001 januárjára a dollárbetét hátránya 15 százalékra morzsolódik le. Magyar állampapírokkal, vagy – a magas betéti kamatok idején indított – hosszabb lekötésű bankbetétekkel számolva akár rendre 40 százalékot (dollár), illetve 80 százalékot (német márka, osztrák schilling) is lehetett “bukni” a devizabetéten. Becsléseink készítésekor persze tisztában vagyunk azzal, hogy mind a deviza, mind a forint banki betéti kamatlábainak tízéves idősora széles skálában szóródhat a lekötéstől, illetve a kiválasztott bank kamatpolitikájából függően, ezért a megállapításunkat is egy középértékre tettük. Ennél kisebb és nagyobb hozamkülönbségek is realizálhatóak voltak.
KÉZBEN TARTOTT INFLÁCIÓ. A forint javára mutatkozó hozamelőnyben jelentős tényező a forint felértékelődése, másrészt azonban rávilágít az átmenet tíz esztendejében követett pénzpolitika alapelveire is. A magyar pénzpolitika az átmenet időszakában is törekedett a bankbetéteken megőrizni a reálkamatot, tehát megtartani – némileg növelni – a pénzügyi vagyon reálértékét. A magyar gazdasági átalakulás egyik markáns vonása volt, hogy sikerült elkerülni a hiperinflációt, amelynek során elpárologhattak volna a magánvagyonok – és persze az adósságok is. A 20-30 százalék körüli – bár makacsul kitartó – inflációban a kamatok mindvégig az infláció nyomában jártak. A gyorsan emelkedő árszínvonalat a hosszabb lekötésű betéti kamatok nem voltak képesek követni, ezzel szemben az infláció lejtmenetében 1995-től kezdődően számottevő reálkamat rakódott a megtakarításokra. Így a tizedik év végére nagyjából 10 százalékot kitevő reálvagyon-növekedést érhetett el az, aki kötélidegekkel újította meg évente bankbetéteit. Ennél számottevően magasabb volt az állampapír-piaci felhalmozott reálhozam, főként akkor, ha a kamatlábak tetőzésekor indított a befektető 2-3 éves fix kamatozású kötvényt.
Ezen évtizeden belül azonban lehetett tőkét is veszíteni: az 1993-1994-es esztendők folyamán, amikor a pénzpolitika a kamatokkal próbálta letörni az inflációt – mintha a lázmérővel próbálnánk a lázat csillapítani. A gazdaságban rekedt inflációs nyomás azonban nem eredt a diktált kamattrend nyomába. A reálkamat érvényesítésére a pénzpolitikát a kétszintű bankrendszer és a devizaliberalizáció is rászorította. A költségvetés deficitfinanszírozása ugyanis a kora kezdetektől fogva egyre inkább folyamodott a kereskedelmi banki pénzekhez is, és ezek az intézmények a várható forintleértékelés, illetve a várható makrogazdasági fejlemények (így az infláció) fényében nyitották ki forint-bukszájukat. Ha a pénzügyi környezet romlásával számoltak, akkor vagy devizába menekültek, s elzárták a költségvetés elől a forintcsapokat, vagy pedig magasabb kamaton mérték kincstárjegy- és állampapír-vásárlásaikat (kivéve a még állami tulajdonban lévő OTP-t, amelynek a költségvetés lenyomta a torkán az 1993-94 fordulóján kibocsátott alacsony hozamú államkötvényeket).
A bankbetétek kamatszintjére – a maga korlátai között – hatott a piaci verseny, amelyet a lakossági piacra lépő, akkor még állami nagybankok váltottak ki forrásgyűjtő letéti jegyeikkel az OTP-vel szemben.
Körjáratunkat tehát azzal zárhatjuk, hogy a magyar gazdasági-társadalmi átalakulás pénzügyi viharaiban a forintban őrzött vagyonok reálértéküket legalábbis megőrizték, de némileg gyarapodtak is. Különösen akkor, ha tulajdonosaik aktívan kezelték portfóliójukat. Rövid időszakokban, a nagy árfolyammozgások idején persze hol az egyik, hol a másik vezető valutában, a dollárban vagy a márkában – esetlen angol fontban – tetemes vagyonnövekedést lehetett elérni, ha valaki jól szörfözött a nemzetközi árfolyamok hullámverésein. Vagy ellenkezőleg, nagyokat lehetett bukni.
FEKETEPIACI KUDARC. Számításainkat az MNB hivatalos devizaárfolyamaira végeztük el. Aki tehát csaknem dupla áron feketén vásárolt annak idején devizát, márka- és dollármegtakarítása értékének csaknem felétől búcsúzhatott el, ha az elmúlt tíz éven keresztül – “biztos, ami biztos” – makacsul megmaradt devizabetétje mellett. Arról nem is beszélve, aki otthon bankjegyekben dédelgeti tíz éve a menedéknek szánt dollár- vagy márkavagyonkáját…
