Gazdaság

A nép atyja és a forradalom hőse

Horváth Gyula: Perón - Anderle Ádám: Che Guevara - 342 oldal; Pannonica Kiadó, 2000 - Ára: 1850 forint

Vajon mi a közös vonás Juan Domengo Perón – és Ernesto (Che) Guevara között, ami indokolta, hogy a népszerű és hasznos “párhuzamos életrajzok” sorozat legújabb kötetét nekik szenteljék? A válasz: a szerzők szerint mindkét nevezetes személyiség sokban hasonló argentin társadalmi-politikai-gazdasági környezetből emelkedett ki, s vált markáns politikussá. Mindketten szívükön viselték Latin-Amerika sanyarú sorsát és változtatni akartak hazájuk és népük elmaradottságán, valamint a “Nagy Testvértől” való függésen. Koruk nagy kérdéseire azonban más-más választ kerestek, térségük és országuk felemelkedésére alapvetően eltérő utat választottak.

KACÉRKODÁS A FASIZMUSSAL. Kezdjük az idősebbel, Perónnal, aki a katonai pályán indulva európai küldetése során megismerkedett a fasiszta ideológiával, s ez gondolkodásmódját számottevően befolyásolta. “Csodálta Mussolinit. Úgy látta, hogy Olaszországban és Németországban rend van. Egy erő, egy eszme irányítja a társadalmat, egy párt, egy vezér segédletével”. Céltudatosan a hatalomra törve, karizmáját kihasználva mint “a nép jótevője”, “a munkások atyja” 1946-ban elnyerte hazája elnöki székét. A peronizmus filozófiája a társadalmi igazságosságra hivatkozva valamilyen populista, harmadikutas elméletnek felelt meg. Perón azonban reálpolitikus volt, és a nagyhatalmú államra épülő, erőskezű kormányzást tűzte ki célul. A peronista demokrácia az elnöknek “törvényesen” kivételes jogokat biztosított, megvalósítva ezzel a Latin-Amerikában közel sem ismeretlen elnöki (katonai) teljhatalomnak egy szelídített változatát. (Többször vádolták fasiszta barátsággal, amit visszautasított. Nyilván puszta véletlen, hogy Adolf Eichmann éppen Buenos Airesben talált nyugodt menedékre.) Perón demagógiától sem idegen tevékenységéhez szorosan hozzátartozott a rákban korán elhunyt felesége, Eva (Evita) körül kialakult és tudatosan szított mítosz ügyes felhasználása is. Hálátlan népe 1955-ben megbuktatta az elnököt, aki ezután Paraguay, Panama, Venezuela, Dominika diktátorainak, elnökeinek (rövid) vendégszeretetét élvezve, végül Franco Spanyolországában kötött ki. Onnan tért haza 17 éves száműzetés után új és fiatal feleséggel, Isabellel az oldalán. Harmadik elnöksége azonban nem tartott sokáig: 1974-ben – ágyban, párnák közt – meghalt. 79 éves volt.

Másik hősünkről, Guevaráról már könyvek, tanulmányok tucatjait írták, eszméit, tetteit mindmáig számosan tárgyalják, vitatják. Különös figyelmet érdemel rendhagyó személyisége. Che puritán ember volt, gyűlölte a privilégiumokat. Kubában különcnek tartották, kedvenc szórakozása a sakk és a matematika volt, utált partikra járni, szivarozott ugyan, de nem kedvelte a nemzeti italt, a rumot. Gyerekkorától súlyos asztma kínozta: munkatársai szerint volt valami benne a misszionáriusból. Senki sem volt közömbös e vonzó férfi iránt. A szentimentális kubaiak számára ő lett a “messziről jött (fehér) fiú”, akire a hős vezető vonásait ruházták – olvashatjuk.

Mint ismert, a fiatal argentin orvos hosszabb vargabetűk után csatlakozott Castro Batista-ellenes mozgalmához. Viszonyuk a kölcsönös megbecsülésen alapult, bár karakterük sokban ellentétes volt, jól kiegészítették egymást. Guevara felfogása erősen kozmopolita volt, magában is gyakran kételkedett, míg Castro hatalomorientált személyiség, az akció és a gyakorlat embere. Che egyébként fontos állami funkciókat is betöltött, volt a nemzeti bank elnöke, majd iparügyi miniszter.

Kuba – és Che – életében nagy fordulatot hozott az 1962. évi rakétaválság, amely végső soron a szigetországot teljesen kiszolgáltatta a Szovjetuniónak. Ezt követően Guevara politikai befolyása csökkent. Végül úgy döntött, távozik Kubából, s életét az általa kidolgozott gerillaháborús elmélet megvalósításának, a népi felszabadító mozgalmaknak szenteli. Ezt a rokonszenves, ámbár naiv, romantikus elgondolást – és a konkrét terveket – Castro is támogatta. Che első igazán forradalmi-katonai akciója – Belga-Kongóban – teljes kudarcba fulladt. A végső fejezet színhelye Bolívia volt, ahol a kis, 47 fős gerillacsoportnak eleve nem volt esélye. (Az akkori társnak, Regis Debrais-nek igaza lehet abban, hogy Che Bolíviába nem győzni, hanem meghalni ment.) Az egyre betegebb, gyógyszer nélkül maradt, fogságba esett bátor harcost végül 1967. október 9-én egy kis tanyán kivégezték. Élt 39 évet.

MÍTOSZ SZÜLETETT. Che vonzereje halála után tovább nőtt, és mítoszként született újjá. A forradalmi háborúról vallott nézete, személyes mártíromsága és elvhűsége folytán Guevara számos országban vált az 1968-as lázadó fiatal generációk példaképévé. Személye mindmáig az elnyomottakkal való szolidaritás, az egyenlőség és önfeláldozás magasztos eszméjét testesíti meg.

Végezetül – ajánlva a jól megírt könyv olvasását – hivatkozzunk II. János Pál pápára, aki 1998. évi kubai útján – sokak meglepetésére – a Guevara mauzóleumot meglátogatva, kijelentette: “Guevara élete során mindig azt kereste, hogyan segíthet a nincsteleneknek. Isten ítélőszéke elé fog kerülni… , és biztos vagyok abban, hogy ő a szegényeket akarta szolgálni.” Bízzunk mi is Isten – és az utókor – ítéletében. –

Ajánlott videó

Olvasói sztorik