Néhány héttel ezelőtt két gyermekem nagy kegyesen beleegyezett abba, hogy velem tartsanak a New York-i Madison Square Gardenbe, Bob Dylan és Paul Simon közös koncertjére. A 17 éves Matt és a 12 éves Alicia eddigi életük során először tanúsított némi halvány érdeklődést nemzedékem e két bálványa iránt. Gyorsan vettem három jegyet.
Miközben a tömegen át üléseink felé araszoltunk, és később, amikor már körülölelt bennünket a zene, megpróbáltam elmagyarázni nekik, miért voltak számomra olyan fontosak ezek a dalok, amikor annyi idős voltam, mint most ők. Cserébe ők is elmondták, mit gondolnak az ő nemzedékük zenéjéről (miközben udvariasan elhallgatták azt a véleményüket, hogy Dylan és Simon meg sem közelíti mondjuk Jewelt, vagy a Metallicát.) Nagyszerű este volt.
Persze mindnyájan tudjuk, hogy ez a koncert egy régimódi, offline, végtelenül analóg esemény volt, kizárólag XX. század közepi, internet-előtti technológián alapult. Éppen ebben rejlett különleges bája.
A Madison Square Garden huzatos volt, a visszhangok és a háttérzajok zavarossá tették a hangzást, s a mi üléseinkről még a színpadot is alig lehetett látni. Számos egyéb lehetőséget választhattunk volna, hogy élvezhessük az ezen az estén eljátszott számokat. Meghallgathattuk volna az otthon sorakozó Dylan, illetve Simon CD-ket, letölthettünk volna MP3-as audio-file-okat az internetről, vagy nézhettünk volna a két sztár előadásairól készült DVD-ket.
A felsorolt módozatok közül bármelyik sokkal jobb hangminőséget adott volna, mint az említett koncert. És nemsokára még sokkal több lehetőség közül lehet majd választani. Hamarosan én és a gyerekek otthon, a saját nappalinkban ülve nézhetjük majd a koncertet adó Dylan és Simon háromdimenziós, holografikus képét. De ennek az estének bűvöletéből valami elveszett volna, ha nem lettünk volna a helyszínen, egy teremben Dylannel és Simonnal, meg a lelkes rajongók ezreivel.
A jövő században a technológia még sokkal jobban átalakítja majd életünket, mint ahogy azt ebben az évszázadban tette. Már eddig is sok új lehetőséget tárt elénk, s ez a következő században még inkább így lesz. Ezen új alternatíváknak azonban nem feltétlenül kell kiszorítaniuk a régieket, sőt gyakran továbbra a régiek lesznek a legjobbak.
Hányszor tör ránk az az érzés, hogy szívesen ücsörögnénk egyedül egy nyugodt vízparton, s akár órákon át bámulnánk szótlanul a víztükröt. A merengő kedélyállapot, úgy látszik, a vízhez vonzza az embert, ahogyan arról Herman Melville is ír a Moby Dick vagy a fehér bálna című regény nyitófejezetében: “Ha a legszórakozottabb embert legmélyebb révületébe merülve felállítjuk, és megindítjuk a lábát, kivétel nélkül mindig elvezet a vízhez, ha van víz a környéken… Igen, amint ezt mindenki tudja, az elmélkedés és a víz mindörökre összeházasodtak.” (Szász Imre fordítása. A szerk.) A virtuális valóság, bármennyire tökéletesen kimódolt is, soha nem pótolhat egy vasárnap délutáni semmittevést a vízparton, ahol az óceán sós illata szállong és a sirályok rikácsolnak.
Vagy gondoljunk arra a zongorista növendékre, aki éveken, évtizedeken át nap mint nap gyakorol, hogy megtanulja, miképpen csaljon ki zenei “mondatokat” és érzelmeket néhány fabillentyű, filccel bevont kalapács és kifeszített fémhúr segítségével. Néhány éve, ritka fellépéseinek egyikén, Vladimir Horowitzot hallhattam zongorázni a bostoni Symphony Hallban. A koncert kiváltotta élvezet szerves része volt az a tudat, hogy Horowitz a fegyelmezett tanulás és gyakorlás megszámlálhatatlan óráit fordította arra, hogy képes legyen azt a nagyszerű zenét azon az estén megszólaltatni. Az a koncert csodálatraméltó emberi teljesítmény volt.
LEHETŐSÉGEK. Másfelől azonban a technológia lehetővé teszi, hogy minimális tudással rendelkező előadók is professzionális minőségű zenét állítsanak elő. Már ma sincs semmi akadálya annak, hogy egy nagy zongorista billentési technikáját elektronikusan reprodukálva olyan felvételt hozzanak létre, amely szinte megkülönböztethetetlen az eredetitől. De ilyenkor valami mégis hiányzik. Amikor Horowitz játszik, azonosulni tudunk a zenét megszólaltató emberrel, meg tudjuk osztani vele az általa kifejezett érzelmeket. Gépzenét hallgatva ettől az emberi kapcsolattól fosztjuk meg magunkat. Nincsenek érzelmek, nincs mit megosztani.
Ugyanez érvényes a nagy sportteljesítményekre is. A jövő században a gyógyszeres szekrényünk tele lesz teljesítményt fokozó készítményekkel. Olyan bionikus szervbeültetéseket végeznek majd, amelyeknek köszönhetően a sportolók minden addigi rekordot meg fognak dönteni. Ám, ha a versenyeken már kizárólag ilyen felturbózott gladiátorok lesznek láthatók, akkor a sportesemények sokat veszítenek majd vonzóerejükből. Szükségünk van arra, hogy valamiféle fizikai kapcsolatunk legyen a saját korlátainak leküzdésén fáradozó sportolóval. A teljesítményfokozó gyógyszerek és implantátumok ezt a kapcsolatot teszik tönkre.
A következő században nem egyetlen jövő áll majd előttünk, hanem sok. A technika hatalmas változtatásokat tesz lehetővé, eszközöket adva a kezünkbe egy merőben új világ létrehozására. Reménykedjünk, hogy valamennyi azért a régi világunkból is megmarad.
