A verseny talán csak az élet fűszere, de a közgazdaságtanban mindig is főételnek tekintették – tartja a közgazdasági Nobel-díjas George Stigler. A monopóliumok oldásával mára a verseny az Európai Unió (EU) étlapján is egyértelműen a főételek között található.
Sem az egységes piac egésze, sem azon belül az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke szabad áramlása nem valósulhat meg a brüsszeli felfogás szerint, ha a közösség piacai a vállalatok magatartása révén elkülönülnek, vagy az azokon folyó verseny korlátozódik, illetve torzul. A versenyjog ebben az esetben az integráció egyik eszköze, illetve garanciája is. Hogy a Római Szerződésnek a különleges és kizárólagos jogokkal foglalkozó paragrafusaiból – elsősorban a 86. (az Amszterdami Szerződés aláírása előtt a 90.) cikkelyből – a tagállamok által alkotott szabályokra nézve pontosan milyen következmények adódnak, arról a jogesetek adnak számot. Az Európai Bizottság korábban nem tanúsított túlzott aktivitást, illetve szigort az alkalmazás terén. Bár szórványosan voltak olyan jogesetek, amelyek a különleges és kizárólagos jogokkal kapcsolatos szabályokon alapultak, a közösség éppen azokhoz a szektorokhoz nem nyúlt sokáig, amelyekben e kötöttségek a legjellemzőbbek. Egyértelmű viszont az élénkülés, amióta a verseny a “konyhafőnök” ajánlatai között szerepel (lásd a grafikont). Valamennyi fontos piacnyitással foglalkozó EU-irányelv e megközelítésre vezethető vissza, így a légi közlekedéssel, a távközléssel és az energiaszektorral kapcsolatosak is.
Az EU egy világszerte zajló átalakítási hullámhoz csatlakozott, amikor hozzálátott saját piacnyitási programjaihoz. A világ számos pontján történtek kísérletek arra, hogy olyan iparágakban vezessék be a versenyt, ahol az hagyományosan nem működött, a jogilag biztosított kizárólagosságok miatt. Hogy csak a legismertebb példákat említsük: versenynek tették ki az energiaszektort Kaliforniában, az ausztráliai Victoria államban, Nagy-Britanniában, és a skandináv országokban. Ugyancsak több helyen megteremtették a távközlési verseny feltételeit, liberalizálták a légi közlekedést, és különféle, a szárazföldi – vasúti és menetrend szerinti busz – közlekedést érintő, a verseny bevezetését előkészítő programok futottak le, illetve vannak folyamatban. E kísérletek imponáló eredményekkel jártak, közülük a leglátványosabb általában az árak mérséklődése volt.
A politikai döntéshozók számára a tipikus motivációt a gazdasági bajok – nevezetesen a versenyképességi problémák – kezelésének igénye okozta. Varázsszernek először a privatizáció kínálkozott, mondván: a magántulajdon hatékonyabban működteti a vállalatokat, mint az állam. A tapasztalatok ugyanakkor azt mutatták, hogy egy magánmonopólium nem feltétlenül jobb, mint ál-lami megfelelője. Kiderült, hogy a megfelelő hatékonysági kényszert csak a verseny, illetve a hathatós szabályozás teremti meg.
De miként lehetséges a verseny természetes monopóliumok esetében? A válasz részben azon a felismerésen alapul, hogy a korábban monopóliumként kezelt területek nemalkotnak homogén egészet, vagyis a természetes monopólium, mint fogalom nem alkalmazható egy egész iparágra. A villamos energia szektorban például természetes monopóliumnak számít az egész rendszer technikai menedzselését végző rendszerirányítás (system operator), hasonlóan az elektromos áramot a fogyasztókhoz eljuttató vezetékhálózathoz. Az előbbi magától értetődően, az utóbbi pedig a költségek okán természetes monopólium. Ha ugyanis két pont között egy adott kapacitású vezeték már megépült, nem érdemes még egy, az előzővel párhuzamosat építeni mindaddig, amíg az első vezeték kapacitása nincs teljesen kihasználva.
Nincs azonban sehol megírva, miért lenne természetes monopólium az áramtermelésben, illetve a nagy- és a kiskereskedelemben, nem létezik tehát olyan ok, ami alapján a villamos energia szektor egészét ilyennek kellene tekinteni. Ehhez hasonló módon lehet okoskodni a légi közlekedésnél (repülőterek, illetve légi járatok üzemeltetése, repülőgépek kiszolgálása) és a vasútnál (vasúti pálya, gördülő állomány üzemeltetése).
Sok esetben a technológia változásai is hozzájárultak ahhoz, hogy egyes, korábban természetes monopóliumnak tekintett tevékenységeket mára másként kezeljenek. A legjobb példa erre talán a távközlés. A technológia fejlődésével ma már nem csak a rádióösszeköttetés jelenthet elvi alternatívát, de például a kábeltévé-társaságok hálózatai is alkalmassá váltak távközlési szolgáltatások nyújtására.
Jogi szabályozáson, kizárólagos jogokon is alapulnak monopóliumok; ezeket sok esetben olyan okok miatt vezették be, mint például az univerzális szolgáltatások biztosításának szándéka. Ha egy szolgáltatást a társadalom úgy képzel el, hogy az mindenki számára azonos minőségben és azonos áron álljon rendelkezésre, akkor problémák adódnak a szolgáltatást nyújtó több szereplő megjelenésével. Az univerzális szolgáltatás alapja ugyanis a keresztfinanszírozás (például egy nagyvárosi és egy kistelepülés postahivatala között), amit a verseny látszólag lehetetlenné tesz. Itt is változóban van az uralkodó megközelítés. E szerint a keresztfinanszírozásnak nem kell egyetlen cégen belül megvalósulnia, az a piacról leválasztott kompenzációs rendszerekkel, a verseny bevezetésével is megoldható.
A legtöbb piacnyitási program nem egyik napról a másikra teremtette meg a teljes versenyt, hanem fokozatosan, újabb kihívást jelentve a szabályozóknak. A kezdeti és a célállapot közötti átmenet menedzselése ugyanis a legnehezebb feladat: az új rendszer még nem működik, a volt monopólium még erős, gátat szabhat a versenynek.
A háttér és a motivációk nagyrészt a korábban említettekhez hasonlóak voltak az EU-ban is. A legfontosabb piacnyitásra vonatkozó elhatározásokat azután hozták meg, hogy – a brüsszeli bizottság ipari ügyekben illetékes volt tagjáról elnevezett – Bangemann-jelentés megkongatta a vészharangot az EU versenyképessége felett, és úgy tűnt, a bajokért nem csekély mértékben a nem hatékonyan működő, drága közszolgáltatások a felelősök. A cél tehát a versenyképesség és a hatékonyság, az eszköz pedig a verseny. Ilyenformán, az EU a versenyképességi kihívásokhoz, illetve a hagyományosan monopol ágazatokról alkotott kép változásaihoz igazodva alakította ki versenypolitikáját. Másfelől, a mindig is meglévő versenyszabályok alkalmazásáról van szó, vagyis az eszközök régóta készen álltak, csupán a megfelelő politikai szándék megjelenésére volt szükség.
Bár az említett piacnyitásokat – joggal – deregulációként szokták emlegetni, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a piacnyitás a fentiek szerint nem csekély szabályozási igényt indukál. Az EU-irányelvek is jó részt a szabályozási kérdésekkel foglalkoznak, ezek jelentik ugyanis a garanciát a verseny megfelelő működésére. Az EU-piacnyitási direktríváinak jellemzői közé tartozik a fokozatosság, valamint az, hogy az elveket és az alapvető kérdéseket egyértelműen rendezik, de konkrét szabályozástechnikai megoldások esetében mozgásteret biztosítanak a tagállamok kormányzatai számára.
A szerző a Gazdasági Versenyhivatal munkatársa; a cikkben foglaltak a szerző nézetei, azok nem feltétlenül esnek egybe a hivatal álláspontjával.
