Persze ez – a Magyarországon meglehetősen szokatlan – őszinteségi roham is aggodalommal tölthetett volna el egyes betéteseket. Ám a betéteseknek joguk van a tisztánlátásra, a kimondva-kimondatlanul is mindenekelőtt az ő érdekeiket védő állami felügyeletnek pedig kötelessége a tisztánlátáshoz szükséges információk továbbítása. Ettől még a bankrendszerbe vetett bizalomnak nem feltétlenül kell megrendülnie. Sőt. Ha a tájékoztatásnak hitele van, akkor csak egy bizonyos bankba, a legjobb esetben annak is csak a vezetőségébe vetett bizalom rendül meg.
Hiába mutatták ki évekkel ezelőtt feketén-fehéren, hogy ennek meg ennek a banknak a vagyoni és tőkehelyzete nem megfelelő, egyiket sem rohanták meg az ügyfelek, egyiknél sem kezdődött forintmilliárdokban mérhető betétkivonás. Az állam ugyanis mentőövet dobott nekik, elismerve, hogy nem feltétlenül önhibájukból romlottak a mutatóik. Mivel azonban a történtekben az öröklött, illetve a külső körülményeken kívül a bankvezetői bakiknak is szerepük volt, az államilag megsegített bankok akkori vezetősége kivétel nélkül kicserélődött.
Ez volt a konszolidáció (egyik) ára. Merthogy erről, az összességében több mint 350 milliárd forintot felemésztő bankfeljavítási programról van szó, amellyel kapcsolatban a mai napig nem tisztázott, mikor fejeződött be, s egyáltalán: vége van-e már. Beleszámít-e például a konszolidált bankok követelésértékesítő cégei által kibocsátott kötvényekre nyújtott állami garancia?
Talán ezért bizonytalan a mostani állami vezetés is abban, minek is nevezze a Postabank egyre inkább elkerülhetetlennek tűnő állami megsegítését. Abban nincs vita, hogy ha az állam közvetlen tőkeemelést vállal – akár csak átmeneti időre, az esetleges külföldi befektetők bevonásáig -, az kimeríti a konszolidáció fogalmát. Az állami unszolásra befektető, elsősorban állami tulajdonú intézmények tőkeemelésére vállalt állami garancia viszont csak az említett terminológiai vitát élesztheti újjá – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az állam nem szerez tulajdonrészt a hitelintézetben.
A konszolidált bankok vezetőségének sorsát ismerve korántsem meglepő, hogy az illetékesek úgy kerülgetik a Postabank állami megsegítésének pontos megnevezését, mint macska a forró kását. Könnyen megégethetnék magukat. Ha ugyanis az átadott vagy garantált tőke fejében nem vetik fel a tulajdonosoknál az ilyenkor elkerülhetetlen vezetőcserét, azzal az esélyegyenlőséget kérdőjelezik meg. Ezzel a politikailag nem éppen független irányítással kapcsolatos feltételezések is igazolódnak. De éppen ez utóbbiak értelmében egyáltalán nem biztos, hogy az arra illetékeseknek lesz-e merszük a személyes felelősségrevonásra.
Persze az előzőekben azt feltételeztük, hogy a Postabank nem képes önerőből konszolidálni magát, azaz nem tud piaci alapon alárendelt kölcsöntőkét bevonni, mint tette, illetve teszi azt mostanság egy-két, korábban államilag konszolidált bank. (Azt is igazolva, hogy – legalábbis az ő vonatkozásukban – a konszolidáció valóban egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt.) Egyelőre adjunk egy kis esélyt annak, hogy az általa felkért cég segítségével a Postabank is megtalálja azt a külföldi befektetőt, amely biztosítja a bank tőkeszénájának rendezéséhez elengedhetetlen (öt-? tíz-? húszmilliárd forintnyi?) pótlólagos tőkét. Már csak azért is, mert egyszer már bebizonyosodott: sohase mondd, hogy soha.
