Egy hazai közgazdaság-tudományi egyetem egyik felsőbb szintű oktatási programjának tájékoztató füzetét lapozgatom, elismerő bólogatással. Egy pontnál megállok: arról szól, hogy a programban miként alkalmazzák a minőségbiztosítást. – Ez ma már, az európai uniós szabályozásnak megfelelően, az egyetemen is követelmény – tudom meg a programigazgatótól.
Az iparban úgy zajlik a minőségbiztosítás, hogy a gyártási folyamat minden egyes fázisába független szakértők által előzetesen jóváhagyott minőségbiztosító lépéseket iktatnak be, s ezek elvégzését szigorú szabályok szerint tanúsítják. Ez több a minőségellenőrzésnél, mert folyamatos és rendszeres, nem pedig utólagos és többé-kevésbé véletlenszerű beavatkozást jelent a minőség érdekében.
A módszert ebben a formájában először állítólag az amerikai hadi-iparban, majd a japán autógyárakban vezették be. Nyugat-Európában sokáig az volt a szokás, hogy az autókat először, minőségbiztosítás nélkül, összeszerelték, majd a végső minőségellenőrzésen megbukott darabokat egy külön üzemrészben rendbe hozták. Ma viszont már nemcsak Nyugaton, hanem Kelet-Európa legtöbb autógyárában és sok más üzemében is működik minőségbiztosítási rendszer. Közvetlenül ez nem a termék minőségét, hanem a gyártási előírások pontos végrehajtását garantálja, de közvetve ugyancsak erős minőségi garanciát jelent.
Az egyetemi példa rádöbbentett arra, hogy a minőségbiztosítás az iparon kívül is számos területen alkalmazható. Uram bocsá’, talán egyszer ezek közé a területek közé tartozik majd az államigazgatás és a törvényalkotás is…
Gondoljunk csak bele! A régi – bár ezzel a gyártási és minőségellenőrzési technikával már versenyképtelenné vált – európai autógyárakban legalább gyáron belül, utólag rendbe hozták a rosszul összeszerelt darabokat. A kormányzati munkából és a parlamentből azonban egymás után kerülnek ki az olyan produktumok, amelyek életveszélyes autók lennének, ha az ilyen minőségű munkát autógyárakban végezték volna el.
Vegyük példaként az 1993-ban született minimál-adót, az idén február-márciusban sokakat számtanpótvizsgára kényszerítő kettős adótáblát és több, részben éppen korrekció alatt álló tb-szabályt! Az a bizarr és nem éppen vállalkozóbarát rendelkezés pedig külön csemege, hogy a tb-ellenőrök – havi 80 ezres alapfizetésnek megfelelő – órabérét a vizsgált cégek állják. (E képtelen ötletről olcsó dolog humorizálni. Mindenesetre meg lehetne fontolni, hogy akit nem ellenőriznek, az meg azért fizessen. Különben – indokolatlanul – még ő járna jobban… )
Sok vállalkozóbosszantó intézkedést a stabilizációs gazdaságpolitikára hivatkozva próbálnak eladni a közvéleménynek – s ezzel a stabilizációt is lejáratják. Formális értelemben persze a kormányzatnak minden ilyen intézkedéshez joga van, ha jól kidolgozta és előkészítette őket. Ahhoz azonban aligha, hogy a törvényalkotó üzemből kikerült termékek rossz minőségére a törvény-előkészítő tisztviselők túlterheltségét, alulfizetettségét stb. hozza föl mentségül. Ez ugyanis minden gyárban belső szervezési kérdés, ami nem tartozik a fogyasztókra.
A vevőt – a gyárat fenntartó adófizetőt – mindez nem érdekli. Mivel azonban ezen a piacon nincs verseny, és a vásárló nem tud más, versenyképesebb, külföldi gyártóhoz fordulni, joggal követelheti meg a törvénygyárban is egy korszerű minőségbiztosítási rendszer bevezetését. Tudjuk, ilyenek ma már az egyetemeken is vannak.
(A szerző az MTA Ipar- és Vállalatgazdaság-kutató Intézetének igazgatója)
