Olyan akartam lenni, mint a Szelíd Motorosok. Talán 1994-ben láttam a filmet, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer én is végig megyek a 66-os aszfaltcsíkon. Akkor ez nagyjából elérhetetlennek tűnt egy magamfajta diák számára, ma viszont – negyedszázaddal később – ott állok Chicago központjában a tábla előtt: „Historic Route 66 – Begin!”
(Legendák útján – részlet)
Amikor elindultál, tudtad, hogy ebből könyv lesz?
Nem, ezért is van, hogy a könyvben a fotók némelyike nagyon turistás. Csak akkor született meg az ötlet, miután hazajöttem: akartam venni itthon egy könyvet a 66-os útról, és csak az az egy volt mindenhol, amit Hobo írt ‘95-ben. Gondoltam, egy zenés útikönyv hiánypótló lenne.
Milyen kutatómunkát végeztél, mielőtt nekivágtál?
Az eddigi életem volt a kutatómunka. Minden, amit szeretek: a filmek, a zene, a rock and roll. Imádom a blues zenét, főleg a chicagóit, és mindig érdekelt, hogy jutott el oda a blues, és a Mississippi-völgyből, New Orleansból, Chicagóból, hogy vonult át egy egész kontinensen Los Angelesig – ezeket az állomásokat veszem végig. És hogy a blues hogyan ment át rock and rollba. Tehát nem csak a 66-os út ez, hanem egyben a zene útja is.
A kutatás alatt azt is értettem, hogy nyilván nem csak beütöttétek a GPS-be a címeket, aztán hadd szóljon, hanem készült egy lista a helyekről, amik nem maradhatnak ki.
Sok olyan volt, ami nem maradhatott ki, de a legfontosabb cél az volt, hogy nem hagyunk ki semmit az eredeti útvonalból. Ami amúgy nem könnyű, mert sok helyen már nem létezik az eredeti út, így előfordult, hogy szántóföldeken kellett keresztülmennünk. Van a 66-os útnak egy zsebkönyve, amiben méterre pontosan be van rajzolva, hogy hol ment 1936-ban az út – mi azon mentünk végig. Néha csillagtúra-szerűen tettünk kitérőket, mondjuk felmentünk Utahba egy indián rezervátumba, de a régi nyomvonalból nem hagytunk ki egy métert sem. A terv az volt, hogy ezen végig megyünk, van rá negyven napunk, és amit ennyi időbe be tudunk sűríteni, azt megnézzük.
Amikor rohadt napjaid voltak a munkahelyeden, azzal nyugtatgattad magad, hogy most azért dolgozol, hogy majd egyszer ez megtörténhessen?
Jó kérdés, igen, valószínűleg ez mindig bennem volt. Amikor elkezdtem dolgozni, a legelső főnököm meg is kérdezte, hogy mi a célom, mit akarok megvenni a fizetésemből – már akkor is azt mondtam neki, hogy élményeket. Másnak a család, a ház a gyerekkori álma, nekem ez volt. Bújtam a témában írt könyveket, aztán amikor bejött az internet, ott kezdtem olvasgatni róla.
Mikortól vált az álom kézzelfoghatóbbá, mi volt az a pillanat, amikor már a túra időpontját kezdted tervezgetni?
Korábban azt hittem, ez őrült drága projekt, de aztán 2014-ben, amikor először voltam az Egyesült Államokban, rájöttem, hogy nem is annyira elérhetetlen. Anyagilag sem,; és mivel már saját magam főnöke vagyok a munkában, így az időbeosztás sem okozott komolyabb nehézséget. 2014-ben már megfogalmazódott bennem, hogy pár év kérdése, és elindulok. Csak azt nem tudtam, hányan vágunk neki.
Mintha ködösítenél is erről a könyvben: magyar különítményről írsz, és néha többes számban fogalmazol, de semmilyen konkrétumot nem találtam arról, hogy kikkel utaztál. Most már azért elmeséled?
Valóban szándékosan nem részleteztem, ugyanis rontotta volna a könyv olvashatóságát, ha minden egyes sztorinál meg kell magyaráznom, hogy ezt ki mondta. Heten indultunk, ketten fejeztük be, azzal a gyerekkori barátommal, akivel tizenhárom évesen már terveztük, hogy majd mi ezen végig megyünk. A többiek lemorzsolódtak.
Amerika közepén?! Mi történt velük?
A koncepció az volt, hogy lehet hozzám csatlakozni, de senki nem szólhat bele, hogy mikor merre megyünk, és mennyi időt töltünk egy városban. És nyilván akinek nem az az álma, hogy megnézzen minden autótemetőt, végig vizsgáljon minden rozsdakupacot, annak a huszadik ilyen élmény már nem biztos, hogy annyira élvezetes. Vagy például Chuck Berry szülőháza nekem nagyon sokat jelent, másnak viszont lehet, hogy nem. Volt, aki elfáradt, volt, akinek nem volt negyven napja erre, és a munka miatt az út feléig jött velünk. A lényeg, hogy ketten maradtunk.
Mennyire lehet egy ilyen utat előre megtervezni? Itt gondolom, nincs az, hogy otthonról kényelmesen lefoglalsz szállásokat, hiszen nem tudhatjátok előre, mikor értek egy adott városba.
Amerikában ez pont fordítva működik: jobb szeretik, ha az utcáról esik be az ember. Ez alól kivétel Las Vegas, ami inkább az európaiakra van felkészülve, de az ország középső részén az a jellemzőbb, hogy a kamionos ott áll meg, ahol elfárad, és bemegy egy motelba. Magyarországról megtervezni egy ilyen utat szerintem felesleges. Drágább is, ha foglalod: az utcáról beesve esetleg még alkudni is tudsz;, ha éjszaka érkezel, az a legtöbb esetben olcsóbb. Van, ahol azt sem nézik, hányan vagytok: bérelsz egy szobát, és senkit nem érdekel, hányan alszotok benne, nekünk is volt olyan éjszaka, hogy a földön aludtunk, mert úgy jobban kijöttünk anyagilag.
És olyan nem fordulhat elő, hogy nincs szállás? Ott vagytok egy helyen, késő van, és már nincs hol aludni.
Ez csak az igényektől függ. Megteheted, hogy továbbmész egy másik városba, vagy alszol a kocsiban, de szállást mindig találsz – a legkisebb porfészeknek is akár négy-öt városszéli motelje van. A legtöbb városban megtalálható a Holiday Inn, ahová, ha minden kötél szakad, be tudsz menni, de az szerintem túl homogén, nagyon nem Amerika. Mi egyszer se vettük igénybe, inkább aludtunk a kocsiban. Próbáltuk megélni a lázadást, hogy kicsit érezzük, hogy kívülállók, különlegesek vagyunk itt. De olyan is előfordult, hogy találtunk szállást, de amikor beléptünk a szobába, tudtuk, hogy abba az ágyba semmi pénzért nem feküdnénk be.
Közöltétek a szálláshellyel, hogy köszi, de mégsem?
Összenéztünk a haverommal és kifordultunk a szobából. Udvariasak voltunk, és inkább arra fogtuk, hogy drága a szállás, amiről nyilván a moteles is tudta, hogy nem igaz. Már az sem volt túl bizalomgerjesztő, hogy a recepciós egy golyóállónak látszó üveg mögött ült, és egy kicsi rácsos ablakon keresztül nyújtotta ki a kulcsot, hogy nézzük meg a hármast, ő nem jön ki. Már ekkor úgy gondoltuk, nem biztos, hogy nekünk ezen a környéken kell aludnunk, de becsülettel megnéztük a szobát, aztán visszaadtuk a kis ablakon a kulcsot, és gyorsan odébb álltunk.
Voltak még necces helyzetek a negyven nap alatt?
Több olyan történet van, amit szándékosan nem írtam le a könyvben, mert nem akarnám senkinek elvenni a kedvét az utazgatástól. Egy gyorsétteremben például kis híján meglincseltek minket, végül az üzletvezető verte meg a velünk kötözködő embert, majd a saját pulcsijával kötötte ki a stoptáblához a gyorsétterem elé. De hogy pozitív példát is említsek: elmentünk a városba, ahol a legendák szerint a Ku-Klux-Klan alakult, mert meg akartuk nézni, hogy évtizedek alatt mennyire tudta birtokba venni a multikulti a várost. Bár szomorú, hogy ilyesmiknek kell bekövetkeznie, hogy együtt tudjon élni mindenféle népcsoport, de örömmel láttuk, hogy tanultak a korábbi hibáikból.
Még kicsit térjünk vissza az izgalmakra: ellátogattatok a helyszínre, de nem néztétek meg az egyik legendád, Chuck Berry szülőházát, mert beparáztatok.
St. Louisban évente százhetven gyilkosság történik, ott máshogy éled meg, ha beléd állnak, mint mondjuk itthon. Harminchét országban jártam életemben, nem vagyok egy otthon ülő típus, de életemben legjobban ott féltem. Ha a Page Boulevardon sétálsz, az olyan, mintha Budapesten a Teréz körúton bolyonganál, viszont az előbbitől ötven méterre lévő párhuzamos utcába már nem lehet bemenni, mert fegyveres erőszak van, önkényes házfoglalók és metamfetamintól kábult emberek. Nehéz pontosan körülírni, mert én ilyet még nem láttam életemben: úgy éreztük magunkat, mintha a The Walking Dead-ben lennénk. Ahogy a filmekben: kigyúrt, fehér atlétás csávó bóklászik az utcán, a pisztoly hátul az övbe beszúrva, csak a nyele lóg ki. Mi eleinte harminccal kocsikáztunk, fotóztunk, kameráztunk, de egy idő után azt éreztük, ha megállunk a pirosnál, baj lesz. Biztos veled is előfordult, hogy érzed, amikor valaki nem azért néz, mert szimpatikus vagy neki, hanem épp keresi, hol tud beléd kötni, mivel adsz neki okot arra, hogy darabokra szedjen. Így aztán
Chuck Berry szülőházánál csak lassítottunk és kinéztünk, de egyszerűen nem mertünk megállni.
Nem is szavaztatok, hogy mi legyen, csak beletapostatok a gázba?
Ahogy mondod. Aztán amikor kiértünk egy benzinkútra, vettünk egy térképet, amiben pirossal volt kisatírozva az a városrész, ahonnan épp érkeztünk. A jelmagyarázatban ott is volt, hogy Not for tourists, azaz turistáknak nem ajánlott.
Tudnál választani egyetlen legjobb pillanatot a harminc napból?
Igen, és az ráadásul nem is a 66-os úton történt. Hanem Utahban, amikor felmentünk a navahó rezervátumba, és begurultunk az autóval a westernfilmekből vagy a Vissza a jövőbe-filmből is ismert Monument Valley-be. Ahogy ezek a tanúhegyek, a vörös sziklák kimagaslottak, én meg beraktam az Ennio Morricone-féle Volt egyszer egy Vadnyugat-zenét, hát, ott mind a heten bőgtünk.
Mikor fogtad fel, hogy sikerült megvalósítanod egy huszonöt éves projektet?
Hazafelé a repülőn. Akkor még könyvre nem gondoltam, de szerettem volna valahogy elmesélni, amit átéltem.
A Kerouac-féle „Úton lenni boldogság, megérkezni halál” lett végül is ennek az utazásnak is a mottója? Arra akarok célozni, hogy nem egy-egy látványosság volt a lényeg, hanem a tudat, hogy ott vagy.
Ha patetikusan kellene összefoglalni: merjünk olyan álmokat dédelgetni, amiket gyerekkorunkban kitaláltunk. Az, hogy már negyvenéves vagy, vagy hogy már családod van, nem lehet indok arra, hogy csak őrlángon pislákolj, hogy elhagyd félúton önmagad. Én próbálom az életemet is úgy élni, hogy amíg odaérek, addig tényleg azon a nyomvonalon menjek, aminek minden méterét élvezem. Ez nem önzőség, mert nem azt jelenti, hogy másokkal nem foglalkozik az ember, de a párkapcsolatban is csak akkor boldog az egyik fél a másikkal, ha mind a kettő boldog, és valamennyire tudja járni a saját útját is.
Pár éve beszélgettem egy magyar világutazóval, aki szomorúan mondta, hogy már évtizedek óta utazgat, és míg régebben, amikor kiderült, hogy magyar, Puskás Öcsit emlegették, mostanában viszont mindenkinek Orbán Viktor és a határkerítés jut eszébe. Ti mit tapasztaltatok?
Mindenki, akivel beszédtéma lett, hogy magyarok vagyunk, tudott 1956-ról, úgy beszéltek róla, hogy a magyarok szembementek egy világhatalommal. Nagyon sokan tudnak Szentgyörgyi Albertről meg nyilván Gábor Zsazsáról. Puskásról nem annyira, mert Amerikában a futballnak nincs akkora kultúrája.
A könyvben említesz még néhány magyar vonatkozású élményt, például, hogy láttátok dr. Eszéki Józsefné jogosítványát.
Az úton gyakran futottunk bele mindenféle kacatokat áruló emberekbe, ószeresekbe, akik mindent összegyűjtenek az ötvenes, hatvanas évekből, a wurlitzertől a háromkerekű bicikliig. Olyan tárgyak ezek, amikre ha ránéz az ember, azt mondja: igen, ez Amerika. Kaliforniában egy ilyen helyen bóklásztunk, és ott találtunk a vitrinben egy 1971-es iratot, Eszéki Józsefné névre kiállítva. Szürreális volt, hogy tizenvalahányezer kilométerrel arrébb egy magyar jogosítványt látunk. Kérdezte az eladó, hogy most is ilyen-e nálunk a jogsi, megmutattuk neki, finoman jelezve, hogy nem a kőkorszakból jöttünk. Dumálni kezdtünk, szóba került, hogy mindig szidják az amerikaiakat, amiért nem tudják, hol van Magyarország vagy Szlovákia, azt mondta, abszolút képben vannak, hogy merre van Franciaország, Németország, Spanyol- vagy Olaszország. De valljuk be, mi európaiak is inkább csak azt tudjuk, hol van Kalifornia, de Oregont én se tudnám bejelölni a vaktérképen, pedig háromszor akkora, mint Magyarország.
Kultúrsokkok? Volt, ami meglepett az amerikaiakban?
Amit kicsit hiányoltam, az az ökotudatosság. Én itthon még a zöld, a fehér és az átlátszó műanyag flakont is külön zacskóba gyűjtöm, amikor ott kint kerestem, hogy hova dobjam a műanyagot, nem értették, mit akarok. Megkérdezték, hogy Ausztriából jöttem-e, mert ott ilyen hülyék az emberek, hogy mindent külön gyűjtenek. A következő volt a magyarázatuk: „Ne haragudj, de nekünk itt az a dolgunk, hogy éljünk. Majd az unokánk megoldja, ha már olyan nagy lesz a gond.”. Azt mondja: „Én világháborút örököltem a nagyszüleimtől, megoldottuk, béke van. Ők majd lehet, hogy örökölnek egy nagyobb üvegházhatást, komolyabb környezetszennyezést, de majd megoldják, mert az életben maradási ösztönük nagyobb lesz.”. Hát ebben nem értek velük együtt.
A könyvet olvasva nekem sem a kicsi ökolábnyom volt az első, ami eszembe jutott: minden fejezetben benzinzabáló járgányok és steakzabáló emberek tűnnek fel. De akkor a kiegyensúlyozott tájékoztatás érdekében mondjunk valami pozitívat is!
Amit mondjuk elleshetnénk az amerikaiaktól, az az, hogy ha mész az utcán és egy jó póló van rajtad, akkor megdicsérik. Megállítanak az utcán, közlik, hogy tök jó ez a póló, és mennek tovább. Ezek olyan apró gesztusok, amiktől utána sokkal nagyobb mosollyal mész tovább. Ja, és rettenetesen udvariasan vezetnek, betartják a sebességhatárokat, függetlenül attól, hogy mekkora BMW-ben ülnek, vagy mennyire vannak kigyúrva.
A könyv bevezetőjében felteszed a kérdést, hogy miért indul el az ember egy ilyen útra, és rögtön mondod is az első indokot – mert lehet olyan nagy öregekkel találkozni, akik még látták Elvist vagy Buddy Hollyt. Hogy klasszikust idézzünk: de sikerült?
Abszolút. Los Angelesben például találkoztunk egy hangmérnökkel, aki még a hetvenes években a Led Zeppelint hangosította a legendás Whisky a Go Go klubban, fotókat is mutatott róla. Vagy járt Janis Joplin öltözőjében. Nekem ezek a sztorik mind olyanok, hogy ha már csak kezet foghatok egy ilyen emberrel, azt mondom, „Barátom, köszönöm”.
Ha már nagy találkozások: az hogy volt, hogy a Cypress Hill tagjaival ittatok?
Amikor megérkeztünk Los Angelesbe, elmentünk a Rainbow Barba, ami szintén kultikus hely, nekem meg azért fontos, mert a Motörhead énekese, Lemmy ott lakott mellette, és amikor nem volt turnén, gyakran ott evett-ivott. Bementünk, és kiderült, hogy a Rainbow mellett lévő Roxyban épp Cypress Hill-koncert volt. Na, akkor gyorsan akkor menjünk át. Nyilván nem volt már jegy, úgyhogy visszamentünk a Rainbow-ba, ahol aztán hajnal egy-kettő körül megjelent a teljes Cypress Hill. Mellettük beszélgettünk, és egyszer csak Sen Dog, a zenekar egyik tagja odajött hozzánk, hogy segítsünk, mert próbálták megfejteni, milyen nyelven beszélünk. Mondtuk, hogy magyarul, erre ő elmesélte, hogy előző nyáron volt fellépésük a Budapest Parkban. Mire mi: „Igen, tudjuk, ott voltunk, láttuk.” Szürreális élmény volt, hogy utána a Cypress Hill-lel ülünk egy asztalnál, és arról beszélgetünk, hogy a Budapest Parkban milyen jó volt a koncert. Három-négy órán keresztül ittunk, dumáltunk, és aztán egymás mellett levő piszoárba pisiltünk B-Real-lel. Amikor elmentünk Los Angelesből, láttuk a Rainbow Bar Instragram-oldalán, hogy másnap már Ozzy Osbourne csapott ott görbe estét a metallicás James Hetfielddel. Az ilyen arcok mindennapos vendégek arra, nem kérnek különtermet, hanem oda ülnek, ahol hely van, és ugyanúgy beállnak a sorba italért, mint mások.
Érezted valamelyik állomásnál, hogy akár tudnál ott élni?
Igen, San Franciscóban. Ha ma szólnának nekem, hogy kimehetek, minden gondolkodás nélkül mennénk. Nem azért, mert nem szeretek itthon élni, hanem mert miért ne. Los Angelesben viszont nem laknék, mert nagyon érezni a két végletet: ott a Beverly Hills és a Hollywood Boulevard pompája, de az Oscar-díj átadó vörös szőnyegétől húsz méterre már szemét van és kosz. Amikor elmentünk egy helyi magyarok által látogatott szórakozóhelyre, egy olyan kartondoboz-városon kellett keresztülmenni, ami akkora volt, mint a Fradi-pálya, és ameddig a szem ellát csak aluljárók alatt, kartondobozokban élő hajléktalanokat láttunk. De ha kilépsz a helyről, átmész az út másik oldalára, ott meg van olyan albérlet, amit havonta egy vagyonért adnak ki. Öt méter választja el a nyomort a totális luxustól.
Van már következő grandiózus terved?
Bizony: a jazz és blues útvonalát is szeretném bejárni. New Yorkból indulunk, és New Orleansban fejezzük be. Leginkább a Mississippi-völgy érdekel, van ott egy híres blues fesztivál, ahova mindenképp szeretnénk elmenni. És bár továbbra sem tartom magam írónak, csak egy utazónak, aki szereti leírni az élményeit, de akkor már arról az útról is készülhet egy könyv – csak az már blues-útinapló lesz.
