Élet-Stílus

„Azt a pillanatot vártam, amikor az orvosnál vagy a bankban úgy szólítanak, hogy Zoltán”

Széchenyi nem lehet bárkiből, a név ékezet nélküli átírására nincs lehetőség és az idegen szavak is kiesnek. Számos oka lehet annak, hogy valaki nevet akar változtatni – néhány személyes történet mellett a szabályokról is lesz szó cikkünkben.

– Szia Joci!
– Szia, Zoli vagyok.

Akár egy rossz vicc is kezdődhetne így, de ez a valóság: a minap így indult egy beszélgetés egy régi barátommal. Nem tudtam másra gondolni, minthogy ez megint valami fura poén nála (korábban Világos Barna néven szerepelt a Facebookon, és a mai napig Abu-Dzabi van megadva lakhelyéül), esetleg valaki meghekkelte a Messengerét, neadjisten egy rokonával beszélek, mert Jocival történt valami. De pillanatokon belül világossá vált, hogy Joci (mint név) már a múlté: a 44 éves barátomat egy ideje Zolinak hívják.

Hivatalosan megváltoztattam a nevem, két napja Zoltán József a két keresztnevem. Most jött meg az anyakönyvi hivatal határozata

– magyarázta a cseten ex-Joci. Mint kiderült, kamaszkora óta vágyott a névváltoztatásra, de csak 2019 elején kezdett el aktívan foglalkozni az üggyel, tavasszal kérvényezte, ősz végére pedig meg is kapta az új személyit.

De miért csinál ilyet valaki? Mi vezet ahhoz, hogy az egyik legfontosabb, születés óta velünk élő részünket eldobjuk? Mi lesz a nomen est omennel, ha nevet váltunk? És mi van, ha később rájövünk, hogy mégis inkább az eredeti volt a jobb? Ezek a kérdések pörögtek a fejemben – igyekeztem választ is kapni rájuk.

Zoltán innen, Jocin túl

Az újdonsült Zoli azóta elmesélte, hogy több mint négy évtized jociság után leginkább azért váltott, mert „a József sose tetszett” neki. Több problémája is volt korábbi nevével:

  • minden hülye sztoriban úgy kezdődnek a párbeszédek, hogy „Józsikám”,
  • szerinte ha egy viccben vagy egy bármilyen kitalált történetben egy „egyszerű bunkó” tűnik fel, rendszerint ezt a nevet viseli, például „Józsi, hozd már ide a kalapácsot!” és hasonlók.

Persze Zolinak komolyabb oka is volt a változtatásra: édesanyja eredetileg is Zoltánnak akarta elnevezni, csak az apának erősebb volt a szava.

Anyám megilletődött, amikor a nevem miatt kérdezték a kórházban és végül a Józsefet mondta be, amit apám mindig is erőltetett, merthogy »valami becsületes nevet kell adni a gyereknek«. Anyu sokáig bánta, hogy nem volt határozottabb annak idején, sőt amikor kamaszkoromban elmondtam, hogy nekem is jobban tetszik a Zoltán név, egy időben zolizott is otthon. Csak aztán ez valahogy elmaradt, én meg beletörődtem, hogy Józsefként élem le hátralevő életem.

Csakhogy 2019 elején egy baráti beszélgetésnél addig mondogatták neki, hogy tízezer forintért „akár Csermely Lajos is lehet belőle”, hogy végül Joci fogta magát, és áprilisban beadta a papírokat, majd augusztusban megtudta, hogy engedélyt kapott a Zoltán név viselésére.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

A döntés előtt nem kérte ki a rokonok, barátok véleményét, szerinte ez az ő döntése, hiszen neki kell ezzel a névvel együtt élnie. Azok pedig, akik utólag tudták meg, hogy nevet változtatott, a legkülönbözőbb módon reagáltak: volt, aki gratulált, más csak simán elfogadta, de olyan is akadt, aki értetlenkedett, hogy most akkor olcsóbb lesz-e ettől a kenyér. Zoli azt mondja, aki igazán régóta ismeri, annak nem egyszerű az átállás, de nem is várja el tőlük. A húga például kerek perec közölte: nem képes arra, hogy több mint húsz év után máshogy hívja.

Azt a pillanatot vártam, amikor az orvosnál vagy a bankban úgy szólítanak majd, hogy Zoltán. És tényleg nagyon jó érzés volt. Elmosolyodtam. Kicsit olyan, mint ha több mint negyven év után az ember hazaérkezne.

Nagyanyja hatáSára

Több névváltoztatóval is beszéltem az okokról, leggyakrabban a „nem tetszett az eredeti” volt a válaszuk. A budapesti Sára a vezeték- és a keresztnevét is megváltoztatta, egyikkel sem volt elégedett. „Utáltam a nevem. Mindkét felét. Már óvodás koromban kérdezgettem, miért így hívnak, és nem lehetnék-e valami más. Nem volt csúnya név, csak valahogy nem tudtam vele azonosulni.”

Korábbi vezetéknevéről annyit árult el, hogy ritka és idegen hangzású volt, ami – sok másik névhez hasonlóan – alapot adott a csúfolódásra. A régi keresztneve (Krisztina) jelentése pedig „Krisztushoz tartozó” volt, ami egyáltalán nem illett rá, ráadásul az ugyanilyen keresztnevű osztálytársai valamiért mind nagyon ellenszenvesek voltak neki, mert „az egyik bunkó volt, a másik büdös”.

Gondoltam, mielőtt én is ilyenné válnék, megszabadulok ettől a névtől.

Sára azt mondja, akkor telt be a pohár, amikor egy idős nagynéni kedvesen „Krisztuskának” szólította. A vezetéknevét részben megtartotta („apámat már így is rosszul érintette a dolog”), de felvett mellé egy újabbat is. Az új családi neve a nagymamája vezetékneve volt, akit nagyon szeretett.

Nagyrészt ő nevelt fel és mióta a nevét viselem, olyan mintha mindig velem lenne.

A Sárát úgy választotta, hogy szeretett volna egy olyan nevet, aminek van múltja, története, mégis kicsit modern hangzású. Azt mondja, a névváltoztatás előtt egy barátjával végigjárta Budapest számos vendéglátóipari egységét, és minden szembejövő embert megkérdeztek, milyen név illene rá. „Semmit nem tudtak rólam. A nevemet sem, és azt sem, milyen néven gondolkozom, mégis hetven százalékuk a Sárát mondta. A név jelentése egyébként hercegnő, ami azért is vicces, mert minden kislány először hercegnő szeretne lenni. Hát nekem, ha nem is elsőre, de sikerült.”

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Piros Ferrari

Van, akinél sokkal banálisabb vagy épp komplexebb okok vezettek a névváltoztatáshoz. Egy országosan ismert művész, aki szintén érthető okokból nem vállalta a nevét, elmesélte, hogy gyerekének az ő ismertsége miatt kellett nevet változtatnia: a lánya tizennyolc évesen felvette az anyja leánykori nevét, mert állandóan csúfolták és megalázták a középiskolában azzal, hogy művésznőnek szólították – még a tanárok is.

A gúnyolódáshoz kapcsolódik egykori kollégánk meglepő története is.

A családi legendárium része dédnagyapám testvére, Andriska Kálmán, akinek tizennyolc éves koráig kellett várnia, hogy végre ne adhasson okot az Andris kakál mán kiszólásokra – ezek elkerülése érdekében végül Andrásházyra változtatta a nevét.

Egy másik illető, aki (érthető okok miatt) kérte, hogy se az eredeti, se a mostani nevét ne említsük, azzal kezdi történetét, hogy a névváltoztatás számára egy fontos fordulópont volt. „Tulajdonképpen mindenki, akiben hittem, elárult, elhagyott és kitagadott, ezért adta magát, hogy mindkét nevem megváltoztatom. Ez egy fricska volt részemről, amivel megerősíthettem magam. Azóta ez lett az én piros Ferrarim, amivel önfeledten száguldozhatok kedvemre.”

Egy újabb névváltoztató elmesélte, évekig napi szintű problémákat okozott neki, hogy szülei fura névvel áldották meg. A budapesti anyának egy idő után abból lett elege, hogy a hivatalokban és más ügyintézéseknél nem értik a második nevét, ami esetében a Baucisz volt. „Tele lett a hócipőm azzal, hogy nem értik, félreértik, elírják a második keresztnevemet, ami egyébként egyedileg engedélyeztetett mitológiai név volt. Így harmincéves koromban megszabadultam tőle.”

Tizenhét év – két párhuzamos név

Szintén elírás okozott problémát Dórinak, csak épp a legrosszabb helyen bakiztak: a hivatalos szerveknél. Az említett budapesti nő Dorottyaként született, tinédzserkora közepéig nem is adódott problémája a nevéből. Csakhogy tizennégy évesen megkapta első személyi igazolványát, amit egy évvel később elhagyott.

Akkor még a rendőrségnél kellett az ilyesmit intézni, és a Dorottya helyett Dórát írtak az új okmányba. Ez ugye két különböző név, de tizenöt évesen még azt gondoltam, hogy ez mekkora poén, és átvettem így a személyimet.

– meséli kálváriájának kezdetét az átnevezett nő. Innentől kezdve más név szerepelt a születési anyakönyvi kivonatában, mint a személyi igazolványában. Ezzel, ahogy mondja „nagyon jól eléldegélt”, egészen amíg meg nem jelentek az ebből származó problémák: például a postán nem adták ki a neki szóló levelet, mivel nem egyezett a név. Mégis csaknem tizenhét évig eléldegélt úgy, hogy Dóra is volt és Dorottya is.

Aztán úgy döntöttem, hogy most már rakjuk rendbe a nevemet. Szerettem volna visszakapni a Dorottyát.

Az önkormányzatnál bekérték a születési anyakönyvi kivonatát, ám kiderült, hogy az időközben elveszett valahol, úgyhogy elment születési helyére, a VIII. kerületbe, ahol feltették az e-aktájába a kivonatot. Aztán visszament a másik önkormányzathoz, ahol közölték, hogy ez így már névváltoztatásnak minősül, úgyhogy hatósági engedély kell hozzá.

Hatvan nap után megkaptam a döntést, hogy használhatom a Dorottya nevet. Aztán még egy hónap eltelt, és megkaptam az új személyit.

A Kossuth rád jó?

Ha már szóba kerültek a hatóságok és az engedélyek, rákérdeztünk a XIII. kerület Anyakönyvi Hivatalánál, hogy milyen ügyekkel szokták őket felkeresni polgártársaink. Kiderült, melyek a leggyakoribb névváltoztatási indokok:

  • a kérelmező nem használja az egyik nevét (ez leginkább két utónevűek esetében jellemző);
  • családi ellentétekből adódó változtatás: a vezetéknév lecserélésével mintegy elhatárolódik egy nem kedvelt rokontól;
  • tartós külföldi tartózkodás előtt: ilyenkor a kérelmező általában nem magyaros hangzású névre váltana.

Csak hát, mondják az illetékesek, itt épp az a buktató, hogy a jogszabály tiltja a „magyar hagyományoktól eltérő hangzású” nevek felvételét. Elég, ha csak valaki el akarja hagyni a nevéből az ékezeteket, szinte biztos, hogy nem kapja meg az engedélyt a változtatásra. Ebben az esetben természetesen a jó fej anyakönyvvezetők (mint akikkel beszéltem) előre jelzik, hogy valószínűleg nem érdemes beadni a kérelmet, mert nem csak nem hagyják jóvá, de a pályázó bukhatja a tízezer forintot is.

Vannak esetek, amikor a delikvens láthatóan csak abban biztos, hogy változtatni szeretne – vagy még abban sem –, és tele van kételyekkel az új nevet illetően. Ilyenkor a szakemberek azt tanácsolják neki, hogy vezesse be a környezetében az új nevet: közösen teszteljék, beválik-e be, illik-e hozzá az új név. Sokszor ezek után már vissza sem jönnek az ügyfelek a kérelemmel – ami azt jelenti, úgy döntenek, mégis megtartják az eredeti nevüket.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Évente egy-két alkalommal előfordul az is, hogy valakinél sikeresen lezajlik a névváltoztatási procedúra, aztán néhány hónap múlva az illető visszatér, hogy szeretné inkább visszakapni az eredeti nevét. Az egyik anyakönyvvezető példát is említ a közelmúltból.

Egy ügyfél nagyon magabiztosan jelezte, hogy mindenképp meg akarja változtatni a nevét, aztán három hónap múlva – pont, amikor jogerőre emelkedett a változtatás – visszajött, és mondta, hogy bocs, mégsem.

Ami egyébként már csak azért is kellemetlen, mert aki másodjára is szeretné megváltoztatni a nevét, annak – legalábbis a jogszabály szerint – öt évet kell várnia, és ötvenezer forintjába kerül az újabb módosítás.

Az anyakönyvvezetők elmondása szerint a Devil volt a legbizarrabb név, amit valaha kérelmeztek náluk, és hiába figyelmeztették az illetőt, hogy ezt nem fogja neki engedélyezni a hatóság (a névváltoztatási kérelem az anyakönyvi hivatalokban nyújtható be, de a fővárosi kormányhivatal állampolgársági és anyakönyvi főosztálya bírálja el, és ez a szerv közli a döntést is a kérelmezővel), ő mindenképp ragaszkodott ehhez az új keresztnévhez.

Az ügyfél nem vette figyelembe a figyelmeztetést, miszerint nem fogják engedélyezni a változtatást, ha a kérelmezett név nem szerepel a hivatalos utónévtárban. És végül tényleg nem lehetett belőle Devil.

Idegen hangzású nevet egyébként abban az esetben vehet fel valaki, ha igazolni tudja, hogy felmenői között már volt egy ugyanilyen nevű ember. Ugyanez a helyzet a történelmi nevekkel: akár Kossuth is lehet valakiből, ha tudja bizonyítani, hogy előfordult már ilyen nevű ember az ősei között, máskülönben a hasonló nevek (például Széchenyi, Vörösmarty, Bartók, Kazinczy) védettséget élveznek, tehát egy mezei állampolgár hiába is kérelmezné, hogy ő mostantól inkább Széchenyi szeretne lenni.

Bélát itt ne keressék

Lehet, hogy bizonyos esetekben önértékelési problémák megoldását várjuk a névváltoztatástól? Azt reméljük, hogy Eduárdként majd határozottabbak leszünk, mint Lászlóként? És ha lecseréljük a nevünket, akkor mi a helyzet a nomen est omennel? Ezekkel a kérdésekkel fordultam Gyarmati Rita pszichológushoz.

A nevünk, ha nem is mindenkinél meghatározó az identitás szempontjából, de nagyon fontos részünk, ugyanis születésünk óta hordozzuk magunkkal. Ezért ha valaki például a vezetéknevét szeretné megváltoztatni, a mögött komoly lelki okok állhatnak. A családi nevemet az apámtól kaptam, és az, hogy én az apámmal milyen viszonyban vagyok, nagyon meghatározó tud lenni

– mondja. Gyarmati szerint például egy apa agressziója, esetleg alkoholizmusa lehet kiváltó ok: a névváltoztató le akarja magáról mosni, hogy egy ilyen emberhez egyáltalán köze van. Sokszor az is állhat a változtatási igény mögött, hogy az embernek túl gyakori a neve, ezért úgy érzi, nem tud kitűnni a tömegből: ha valakit Kovács Krisztának hívnak és úgy érzi, minden második embernek ez a neve, akkor úgy érezheti, így nem tud egyéniség lenni.

Persze ez függ az önértékeléstől, önbizalomtól is, mondja a pszichológus, hiszen akik erős egyéniséggel, stabil személyiséggel rendelkeznek, azok talán nem fektetnek akkora hangsúlyt arra, hogy mi a nevük. Merthogy nem a nevük határozza meg őket.

Ebben az esetben mindegy, hogy Katinak vagy Bélának hívnak, ugyanúgy ki fogok lógni a sorból, mert olyan a személyiségem.

Gyarmati Rita elmondása szerint az individualizmus és a feminizmus is hatott erre a kérdéskörre, hiszen egyre ritkábban találkozunk Kovács Lajosné-típusú nevekkel, már korántsem annyira jellemző, hogy a nők felveszik a férjük nevét, és sokan azért tartják meg a sajátjukat, hogy az „identitásuk ne vesszen el”.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Popovicsból Segesvári

A Monarchia idejében, és a két háború között jellemző volt a magyarosítás, ebből az időszakból sok anekdota származik. Ezt Katona Csaba történésztől, az MTA tudományos munkatársától tudjuk. Vannak a vicc szintjén mozgó sztorik (például a sokat piszkált Popovics nevű úrról, aki Segesvárira magyarosított), de a többi eset történeti valóságát is nagyon nehéz lenne ellenőrizni.

A kutató sorolja az anekdotákat:

  • Amikor egy Wiesenthal nevű embert megkérdeztek, miért nem magyarosítja a nevét, közölte, hogy ez már rég a magyar változat – korábban Wassertopf volt a neve.
  • Volt, aki – a fáma szerint –  Vodicskából magyarosított Vizecskére, egy Bauer nevű tolnai svábot pedig a ’30-as években próbáltak rábírni, hogy változtassa meg a nevét, még mielőtt félreértik a származását – ő állítólag be is terjesztette a kérelmet, hogy a miniszterelnök úr iránti tiszteletből Bömbösre szeretne magyarosítani.
  • Egy francia zsidó úrnál is felmerült, hogy szeretne nevet változtatni, hogy ne jöjjenek rá a származására. Így lett tükörfordítással Katzmannból Chatlhomme (katz/le chat – macska; mann/ l’homme – férfi). Így már nem volt zsidó hangzású a neve – leszámítva, hogy, a Chatlhomme kiejtése: salom.

Ami viszont nem vicc, mondja Katona Csaba, hogy Hell Miksa, az ismert 18. századi csillagász-fizikus Rudolf Maximilian Höll néven született Selmecbányán, de mivel jezsuita szerzetes volt, nem igazán passzolt hozzá a Höll név, hiszen a szó jelentése pokol, és bizony ha valaki egyházi pályán mozog, elég hülyén hangzik, hogy Pokol atyának szólítják. Emiatt elbúcsúzott a Hölltől – Hellre váltott.

Csak arra nem gondolt, mert nem gondolhatott, hogy a 21. században mindenki angolul fog beszélni.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.