Óriási árvizekből nem volt hiány az elmúlt ötven év Magyarországán: 2013-ban minden addiginál magasabban, 891 centiméteren tetőzött a Duna Budapestnél, 2006-ban egyszerre áradt a Tisza és a Duna (előbbin Szegednél 1009 centimétert mértek), 1970-ben pedig újabb, sokszor emlegetett ár vonult le a Körösök és a Maros által tovább duzzasztott Tiszán, ami Szegednél végül 961 centiméteren tetőzött.
A gátrendszerek, illetve a megemelt rakpartok miatt ezek egyike sem okozott azonban több ezer lakóház összedőlésével járó károkat. Egy évszázaddal korábban azonban még teljesen más volt a helyzet: a sokszor megénekelt 1838-as nagy pesti árvíz a teljes Belvárost elöntötte, a pesti oldalon 2281 lakóházat elpusztítva, 827-et pedig súlyosan megrongálva. 1146 ház élte végül túl az öt napon át hullámzó víztömeget. Budán ennél jóval kedvezőbb volt a helyzet: ott mindössze minden tizedik ház omlott össze, vagy sérült meg közel helyrehozhatatlanul.
Nem ez volt azonban a magyar történelem legpusztítóbb áradása, hanem az 1879. március 12-én, hajnalban Szegedre lecsapó árhullám, ami – átszakítva a várostól északra lévő töltéseket – teljes erővel zúdult az akkor hetvenötezres városra. A lakók három teljes hónapon át, a szivattyúzás megkezdéséig nap mint nap látták, amint újabb és újabb, nem tartós anyagokból megszületett épületek omlanak a vízbe.
Víz alatt az Aradi vértanúk tere / fotó: Wikimedia Commons
Az ár visszavonulása után egyértelművé vált: a város majdnem teljes egésze (5458 ház vált romhalmazzá, és csak 265 élte túl a víztömeg nyomását) odalett. Azonnali újjáépítésre volt szükség, melyet jórészt a világ különböző részeiből érkező adományokból, illetve jótákonysági hangversenyek bevételeiből finanszíroztak.
A kevés túlélő egyike, a Fekete-ház (ép.: Gerster Károly, 1857) / fotó: Vincze Miklós/24.hu
Mindössze négy év kellett hozzá, hogy Lechner Lajos munkájának köszönhetően a kacskaringós, szűk utcák helyén többszintes bérházakkal és jókora középületekkel szegélyezett körutak és sugárutak szülessenek, de a városon a következő évtizedekben is számos nagyszabású építész hagyta rajta a kézjegyét.
Vágó Pál festménye az árvízről / fotó: Somorjai Ferenc
A város ma ennek köszönhetően szecessziós és modernista épületekben is gazdag, melyek közül kiemelendők a mindössze nyolc éven át alkotó Magyar Ede (1877-1912) munkái – így a Magyar Királyi Folyammérnökség vezetője, Reök Iván vízépítő mérnök (egyben Munkácsy Mihály unokatestvére) felkérésére 1907-re megszületett Reök-palota, a virágos (florális) szecesszió egyik legszebb hazai alkotása.
Fotók: Vincze Miklós/24.hu
A korabeli folyóiratokból, illetve párizsi, brüsszeli, müncheni és bécsi tanulmányútjaiból inspirálódó Magyar szem előtt tartotta Reök hivatását, így a vízi világból merített példát: a jókora saroktelken álló épület homlokzatán ugyanis különböző virágokkal, így akantuszlevelekkel és – a Szeged akkor jellegzetes növényeként is ismert – liliomok egész sorával is találkozhatunk, melyekhez hasonlóan túlburjánzó munkákat korábban csak a francia, vagy a belga szecesszióban láthatott a világ.
Az éles szögeket teljesen nélkülöző, csak kecses ívekből építkező lakóház hullámzó homlokzatán szépen restaurált, indákat mintázó erkélyrácsok, kecses ablakok, bádog előtetők és földszinti, virágdíszes oszlopok teszik még rendkívülibbé a látványt, a palota sarkán, a magasban pedig egy fekete sas állít emléket az előtte induló Fekete Sas utcának.
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
A homlokzat tetején, az oromzat alatt ma megbújó vonalas díszek helyén az átadás után még ruha nélkül álldogáló vízitündérek foglaltak helyet, Reök konzervatívabb családtagjai azonban nem nézték jó szemmel az egész város számára látható pornográf tartalmat. A díszeket lekaparták, helyükre pedig a ma is látható sávok kerültek.
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
A csoda a falak mögött is folytatódik, hiszen a ma a Regionális Összművészeti Központnak (REÖK) otthont adó épület lépcsőházában finom szecessziós falidíszek, ma már üveggel fedett belső udvar, és az ország egyik legszebb lépcsőháza bújik meg, melynek Fekete Pál (1873-1908) által készített kovácsoltvas korlátjain liliomok és indák váltják egymást.
Fotók: Vincze Miklós/24.hu
Számtalan részlet azonban örökre elveszett, köszönhetően az 1960-ban és 1974-ben folyt nagy felújításoknak: az első alkalommal a homlokzati kovácsoltvas virágok egy része vált csonkává, másfél évtizeddel később pedig a lakások belső díszei és berendezései – így a liliom mintájú festett mosdókagylók, az aranyozott ajtók – váltak semmivé.
Fotó: Papdi Balázs / Szeged Tourinform
Az egy darabka Párizsként emlegetett épület teljesen kilóg a magyar szecesszió megvalósult példái közül, hiszen díszei és formakincse alapján Magyarországon csak a nála jóval kisebb, budapesti Bedő-házzal (ép.: Vidor Emil, 1903) áll rokonságban.
Az asztalosgyermekként született Magyarnak ez az épülete hozta el a várva várt sikert, noha 1904-1905-ben egyemeletes házként megszületett, homlokzati díszeit mára már elvesztett, francia táncosnők által inspirált kapualját azonban továbbra is őrző Goldschmidt-házzal (Tábor utca 5.) az ekkor még csak húszas évei végén járó tervező már megmutatta, hogy tizenöt évnyi tanulás után igazán egyedi formanyelvet alakított ki, melynek kézzelfogható épületté alakulásának nyomait ma akár Magyarország számos településén is viszontláthatnánk.
Nem így történt, bár a tragikusan korán, alig harmincöt évesen véget ért pályáján még számos fantasztikus művet ajándékozott a városnak – ezek közül mindenképpen kiemelésre méltó a Schäffer-palota (1904-1905), az Ungár-Mayer-ház (1908-1910), a Református palota (1910-1912), illetve a Jósika utca 14. (1911-1912) alatt álló lakóház, rajta egy csodás bejárat feletti mozaikkal.
Az Ungár-Meyer-ház a Dóm tornyából / fotó: Vincze Miklós/24.hu
A Dugonics tér sarkán álló, a Tábor utcai kapualjban már látott táncosnő-alakokkal díszített saroktoronnyal rendelkező Ungár-Mayer-ház a városkép másik fontos pontja, egyben Magyar virágos szecessziótól való eltávolodásának első nagyszabású példája.
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Az eklektika felé jókorát lépő épületnek ettől függetlenül vannak csodás szecessziós részei – a kupolaszerű torony csúcsán lévő virágcsokor, a bádogból megmunkált táncosnők, illetve a tetőgerinceket díszítő hajóorrok például mindenképp figyelemre méltók, hiszen hasonlóan érzékeny és finom munkákból Magyarországon igen kevés készült, de azok jó része a második világháború, az azt követő szocializmus homlokzategyszerűsítései, illetve a felújítások évtizedek óta tartó teljes hiánya miatt már rég elpusztult.
Fotók: Vincze Miklós/24.hu
A homlokzati szépség a belső térben (erről itt találhatunk néhány remek fotót) is folytatódik, sőt, az üzlethelyiségek egyikét bérlő cipőbolt – az egykori Korzó Kávéház – mennyezetén ma is láthatjuk a száztíz évvel ezelőtt megálmodott gipszstukkókat.
A szegedi református egyházközség számára épült, ma a Debreceni Református Hittudományi Egyetem hittanári képzésének helyet adó Református Palota még egyszerűbb az életmű előző darabjainál, a stukkódíszek, illetve a két szárny harmadik emeleti íves ablakai fölé boruló mozaikok (a Szántás-vetés és az Aratás) azonban emlékeztetnek minket Magyar korábbi, megfékezhetetlennek tűnő szecessziós lendületére. Ez az épület indította el Magyart a lejtőt, hiszen beleszeretett megrendelője feleségébe, aki hozzáment volna, ha a szintén házas Magyar el tud válni saját feleségétől.
A Jósika utca 14. kapuzata / Fotó: Kozma János
A jókora palota építését – és ezzel párhuzamosan a korábban már említett Jósika utca 14.-et – végül saját vagyonából kellett befejeznie, ez pedig anyagi csődbe taszították. 1912. május 5-én végül a Jósika utcai házban vetett véget életének.
Néhány éves pályájával örökre beírta magát a szegedi építészettörténet legfényesebb lapjaira, nevét azonban mégsem Lechner Ödön és Lajta Béla mellett emlegetjük – köszönhetően annak, hogy nem tartozott egyetlen nagy tervező tanítványi köréhez sem, alkotásai pedig csak Szegeden állnak, így neve széles körben még mindig nem ismert.
