Élet-Stílus
Young women with pillow

Jaj, ne már, megint egy cikk az anyaságról!

Hódos Hajni
Hódos Hajni

állandó háttérzaj. 2015. 10. 15. 19:27

   

Hogy nem unom-e ezeket a bögreteszteket meg ezt az egész anyaság dolgot? Jaj, dehogynem! – vágtam volna rá azonnal, ha tudtam volna, mi az a bögreteszt. De nem tudtam, így átküldte.

Fotó: Thinkstock
Fotó: Thinkstock

Meglepődtem volna, ha nem egy mindentudó angol foglalta volna öt pontba, miért van válságban a gyermeknevelés, sőt, igazából azon lepődtem volna meg, ha nincs pontokba foglalva. De nem lepődtem meg, mert Magyarországon szakértői karriert lehet befutni azzal, ha kicsit jobban beszélünk angolul és minden szart lefordítunk és közzéteszünk, amit angolszászéknál leltünk, legyen az újságcikk, blogbejegyzés vagy napi horoszkóp a Mókus jegyűeknek.

A bögreteszt egyébként: hogyan reagál a gyerek, ha reggel a piros bögrében adjuk neki a kakaót, ő pedig a kékből szeretne inni. Ha kéri, hadd ihassa a kékből, és mi egyből ugrunk és áttöltjük, akkor idióták vagyunk, mert hagyjuk magunkat, és ezt félelemből tesszük, ahelyett, hogy megmondanánk a kurva kölöknek, hogy vagy a piros bögréből issza a kakaót, vagy beleverünk kettőt a hülye fejébe, mit képzel, mi vagyok én itt, cseléd? Egyébként is, hadd hisztizzen, attól még senkinek nem lett baja, legalább megtanulja, hogy az élet nem fenékig tejfel és nem körülötte forog a világ. Mi meg elgondolkodhatunk azon, ki itt a főnök valójában és mitől félünk.

Én például az ilyen cikkektől és könyvektől. Meg a brit dadusoktól, akik pontokba szedik. Fogadjunk, Ratched a keresztneve.

Meg attól is, mi jön még, ami rólam, az Anyáról és a Gyerekemről szól. Vajon melyik, az egyenlítő környékén teljes elszigeteltségben élő törzs gyereknevelési szokásait ássuk elő legközelebb, hogy az elmúlt 10-15 évben hülyére frusztrált, szorongó anyák még alkalmatlanabbnak érezzék magukat? Mivel fogjuk még védelmezni a Ratkó-korszakot idéző, a szockóból ránk maradt három évig tartó gyest, mert az mindenkinek a könyökén jön ki, hogy az első három év a legfontosabb a gyerek lelki fejlődése szempontjából, na, de mégis érezzük a zsigereinkben, hogy valahol sántít ez az egész. Nyilván, ha a magyar gazdasági helyzet és jogszabályi környezet lehetővé tenné, jó lenne az másfélnek is.

Fotó: Thinkstock
Fotó: Thinkstock

De se bölcsi nincs, se jogbiztonság, se meló, a munkáltató még mindig utálja a kismamákat, mert csak nyűg neki, mind adminisztráció, mind lóvé szempontjából. Csak erről az angolszászoknál még nem írtak a brit dadusok.

Marad tehát a néphülyítés, és a felelősség – teljes mértékben – anyákra hárítása. Hogy az első három év. Mintha a gyerek a harmadik születésnapján hirtelen kész is lenne, és innentől kezdve semmi és senki nem tehetne benne kárt. Az óvó néni se, aki magán kívül ordít, hogy már megint bepisiltél, nem hiszem el, nem szégyelled magad?! Vagy amikor meg kell enni, akkor is, ha utána kihányja. Vagy addig ül ott, amíg meg nem eszi. A tanító néni se, aki év elején megkérdezi, na, és nyáron kinek váltak el a szülei? Álljon fel! Vagy tegye fel a kezét! Ugyan, nem kell bőgni, manapság az a csoda, ha együtt maradnak a szülők. De elég, ha lehülyézi minden nap, esetleg néha kiröhögi egy-egy rajzát. Vagy megjegyzést tesz az anyagi helyzetükre, mindegy, hogy irigységből vagy lenézésből teszi.

A hároméves kor után a társadalomban szerzett sebekről nincs szó. Az anyák által okozott, szinte helyrehozhatatlan károkat okozó lelki törésekről annál inkább. És a születés csodájáról. Na, hát annak is csak arról a feléről, hogy micsoda fantasztikus dolog ez, és hogy minden nő tud szülni és joga van úgy szülni, ahogy akar.

Kár, hogy arról nem beszélünk érdemben, hogy néznek ki a szülészetek, a szülőszobák, hogy csak azért kell terhesség alatt minden áldott hónapban megjelenni a nőgyógyásznál, mert a havi penzum tizenötezer, és valahogy át kell adni. Érdekes, ha a doki nyaralni megy, a gyerekkel addig nem történhet semmi baj. Nincs szó arról, hogy azokon az ötvenéves júnoszty tévéken, amiken a gyereket nézegetik a hasunkban, még azt se vennék észre, ha négy feje lenne és hat karja. Nincs szó arról, hogy a hálapénzzel egyik kormányzat se tud mit kezdeni, pedig a császáros szülésnek és a természetesnek is megvan a tarifája, ezzel együtt a szülésznőnek, de még a nővéreknek is. És a borítékot akkor is oda kell adni, ha az ügyeletes orvosnál szül az anyuka, aki nem tudja a rendet, és csak úgy szül össze-vissza, figyelmen kívül hagyva a munkaidőt és a doki magánprogramjait.

Nem beszélünk már arról sem, mi történt és mi van most Geréb Ágnessel, mi a helyzet a háborítatlan szüléssel, hol tart a folyamat, és arról sem, miért nevezzük természetes szülésnek azt, mikor begyógyszerezve, „hátára fordított teknős” pozíciójában kikönyökölik belőlünk a gyereket, nem törődve azzal, hogy szétszakadunk, de közben megjegyzik, hogy az anyuka elég hisztis, nem kell úgy óbégatni, más is kibírta. Nincs szó arról, divat-e még meleg cukros vízzel fölhizlalni a gyerekeket, hogy meglegyen a súlya mire hazamegy, és le lehessen rendbe’ papírozni.

Fotó: Thinkstock
Fotó: Thinkstock

Na, arról pláne, mi lesz otthon. Az nem fontos, egyből jön a lelki fejlődés. Az, hogy az anya ott marad egyedül egy magatehetetlen rózsaszínű kis lénnyel, és azzal a paranccsal: tessék, tartsd életben, arról mélyen hallgat mindenki. A gyerek egyből négy hónapos, mikor már megy minden, mint az ágybaszarás, és lehet villogni a babaoldalakon kommentbe’, megy nekünk ez úgy is, hogy a fél kezünk a seggünkbe van dugva. Ha valakinek kétségei vannak, vagy bizonytalan, azzal valami baj van. Persze, hogy baj van vele, hiszen amikor anyaságról van szó, akkor ömlik a cukorszirup meg árad a szeretet, egyfolytában. Mert az úgy megy, hogy szülés után ránézünk, és akkor egyből elönt minket minden és konstans úgy is marad, csak akkor hogy a fenébe, hogy nem egészen száz évvel ezelőtt, mikor tizenkét gyerekből kettő érte meg a felnőttkort, az anyák nem bolondultak bele a fájdalomba?  Hogyan lehet az, hogy nem vesztették eszüket az újabb és újabb veszteség után? Ehh, rég volt, hagyjuk is! Erre nem lehet iparágat építeni.

Szóval az anya majd elboldogul egyedül, valahogy, csak összezavarnánk a fejét, ha megmondanánk neki, hogy nem mosolyog majd reggeltől estig és néha felöltözni se lesz ideje. Minek? Ez lényegtelen. Csak egy kicsit lényegtelenebb, mint az apák. Róluk egyáltalán nincs szó. Néha a szülésnél, de hogy mi történik akkor, amikor az asszony ahelyett, hogy ragyogna és halvány aranyszínű derengés venné körül, bőg és azt hajtogatja, hogy nem tudja, olyan bizonytalan és úgy érzi, mindent rosszul csinál, arról fogalma nincs. Ezért vagy hümmög, vagy elhúz otthonról vagy motyog valami olyasmit, hogy jaj, dehogy, te vagy a legcsodálatosabb anya és kimegy megnézni, van-e valami vacsora. Senki nem mondja el nekik az igazat, így aztán már a szülőség első hónapjai szorongásban és értetlenségben telnek, senki nem mer őszinte lenni. Persze ez a szorongás és ez a feszültség a gyerekre egyáltalán nem hat, ugyan, ilyet feltételezni is ostobaság!

A gyerekre az első három év hat, az anyán keresztül. Ő tudja elcseszni egyedül, ő a felelős az egészért. Egyes egyedül. Más ott se volt. Jó, hát néha születnek cikkek, amikben kikérik maguknak, igazságtalanságot és kibaszást kiáltanak, de aztán másnap minden megy tovább. Másnap is bemennek a vakkomondoros képviselők az ország házába és megszavaznak mindenfélét a nőkről meg az anyákról és a gyerekeinkről, és mi hagyjuk.

Hagyjuk, mert nemsokára minden rendben. Letelik a három év, és már semmivel nem kell foglalkozni. Így aztán nem is foglalkozunk azzal, hogy mi kerül a gyerekünk tányérjára az óvodában, milyen ételt kap. Nem nézünk utána a közétkeztetésről szóló jogszabályoknak, annak sem, kinek a kije nyerte az úgynevezett pályázatot. Mert az, hogy kitűnő ételt kapjon, és még a fakanál is bio legyen, amivel megkeverjük a papit, az is csak az első három évben fontos. Mint ahogy a szupinált cipő meg a babajóga. Utána mehet a chips meg a pizza. Otthon meg a rántott csirkemell hasábbal.

Mindegy, mit tanul a suliban, ha kötelező a hittan, akkor bólintunk, végül is nem tanul ott hülyeséget. Nem nézzük meg, mik a kötelező olvasmányok, nem járunk utána, tud-e olvasni, összeadni, ha négyig bezárják az iskolába, megvonjuk a vállunk, majd keresünk kiskaput és hozunk igazolást, hogy délutánonként eszperantóra és agyaggalamb lövészetre jár. Nem csapunk az asztalra, mert kötelező a testnevelés, de tornaterem nincs, ha valami elmeháborodott azt álmodja meg, hogy minden nap énekelni kell, akkor az is jól van. Az összes előadást és lelkesítő önsegítő könyvet elfelejtjük, ami arról szól, hogy a gyereknek szárnyakat meg gyökereket adjunk és legyünk a cinkosai, cserébe beadjuk egy versenyistállóba, hogy legyen belőle valaki, erőltetjük a harmadik nyelvet meg a matek különórát.

Fotó: Thinkstock
Fotó: Thinkstock

Ha tüntetni mennek és tiltakoznak, nem megyünk utánuk, nem vonulunk fel velük az utcán. Nem emeljük fel a szavunkat a bármelyik töketlen kormányzat miatt, akik vagy úgy hagyják, hadd rothadjon tovább, vagy tovább züllesztik az oktatást. És az egészségügyet. És a gazdaságot. Mi magunk sem tudjuk, ezért meg sem tanítjuk nekik, mik a jogaik, hogyan tudják megvédeni magukat. Hagyjuk elcseszni a jövőjüket, néha egyenesen arra biztatjuk őket, hogy még véletlenül se maradjanak ebben az országban, ha van eszük.

Közben persze tudjuk, érezzük, hogy ez az egész a parasztvakításnak valami olyan foka, amibe, ha jobban belegondolnánk, ki sem bírnánk ép ésszel. De nemcsak ezért van bűntudatunk, hanem minden másért. Mert néha a pokolba kívánjuk az összes gyerekünket, akkor is, ha az szám szerint egy. Bűntudatunk van, ha napi tizenkét órát dolgozunk, hogy neki mindene meglegyen, közben tudjuk, hogy neki mi vagyunk a minden. Ha nemet mondunk, mert nekünk soha nem szabad csak önmagunkra gondolni, anyák vagyunk. Ha igent mondunk, mert nekünk soha nem szabad csak önmagunkra gondolni, anyák vagyunk. Ha maradunk, ha megyünk, ha nem csinálunk semmit. Ha hagyjuk az egészet a francba, mert fáradtak vagyunk és igazából le is szarjuk.

Ezért aztán önigazolást keresünk. Az az emberöltőnek tűnő első három hónap már rég feledésbe merült, a fogzás is, már nem emlékszünk a kialvatlanságra, a dackorszakra, a hisztikre, a csüggedt, halálosan fáradt és üvöltően unalmas mindennapokra, amikor mindent egyedül csináltunk végig, és nemhogy elismerést, jó szót, de semmit nem kaptunk cserébe. Elkezdjük hát elismerni önmagunkat. És igazolni a jóanyaságunkat. Ha már Apa, a család többi tagja, beleértve a saját anyánkat is, a barátnők, akik el vannak foglalva a saját bajukkal, az óvó néni, a tanító néni, az osztályfőnök, a társadalom, a politikusok mind-mind leszarnak minket, akkor is állni fog az a rohadt márványszobor, amit saját magunkról mintázunk, még aranyporral is be lesz hintve!

És elkezdjük magunkénak érezni az összes bögretesztet meg a Világ Legjobb Anyukájának járó tizenkét pontot, és remegő kézzel lájkoljuk az „anyáknak nincs szükségük nyakékre, hiszen a leggyönyörűbb, gyerekeink karja fogja át a nyakunkat” szövegeket. Ha éppen nem egymást cseszegetjük és ítéljük meg csip-csup dolgokért, ahelyett, hogy végre azzal foglalkoznánk, amiről nem beszélünk. Nem olyan nehéz, és ezt a három év alatti lelki fejlődést is úgy benyeltük, mint gyöngytyúk a taknyot, azt miért volt könnyebb?

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.