Élet-Stílus

Negyvenes vagy? És, te mibe’ jársz? Malaclopóba’?

Melyik az a születésnap, mikor már ciki a farmerdzseki és a lófarokba kötött haj? Mikor kell megvennünk az első trottőr cipőt? És az első nájlonotthunkát? 

Korábban a témában:

És tudod, azon is elgondolkodtam egyik nap, állt meg a kozmetikusom kezében a szemöldökcsipesz, hogy le kéne jönnöm erről a farmer-sportcipő öltözködésről. Negyven leszek májusban és nem is tudom, mondta tétován. Kényelmes és ebben érzem igazán jól magam, de … Nem negyvenes. Nem anyukás. Negyvenes-anyukás. Legyintettem és idétlenül vigyorogtam volna, ha nem a szemöldököm tépkedte volna eszeveszett gyorsasággal, na, helyben vagyunk, és eszembe jutott a tavalyi nyár. Megrándult a szám széle, éppen úgy, mint amikor azt a leheletfinom hófehér ruhát tartottam hitetlenkedve magam előtt a turkálóban. Pontosan az a ruha volt, ami néha filmeken, néha reklámokon, a kilencvenes évek videoklipjein tűnik fel: könnyű, finom, áttetsző, hajszálvékony pántokkal, amik vakítanak a lebarnult bőrön és lecsúszik, mert az szexi. Az tök mindegy, hogy hosszú vagy rövid, a rövid fazont ebből a „most dugtam” témájú parfümreklámokon látjuk, papíralapon, a hosszút mozgóképen, szerelmes dal közben, a tengerparton, negédes cívódás és futkározás közben, ahogy a habok néha belekapnak a finom anyagba. Ugyanezen videoklip közben az esetek többségében teljesen indokolatlanul feltűnik egy fehér ló is.

A ruha, amit az olcsó vállfán magam előtt tartottam, a „most dugtam” ruha volt és egyetlen pillanat volt, egyetlenegy. Ugyanabban a másodpercben, mikor eltévesztettem a Nothing’s Gonna Change My Love For You című örökbecsű szövegét, vágott belém éles tőrként a kérdés: felvehetek én még egy ilyen ruhát?

Ugyanezt a kérdést feltettem két héttel korábban is, a nejlonzsák előtt térdelve, ahonnan az összehajtogatott nyári ruhákat szedtem elő, akkor nem tudván, a tavalyi nyárra inkább a vadászboltban kellett volna felruházkodni, gondolok itt a kantáros nadrággal kombinált gumicsizmára, mint ideális viseletre. Szóval, ott volt előttem A Nyári Ruhatáram, váll nélküli, kombinépántos fodros, vad színekben átmenetes maxik és „kis virágos nyári” göncök között, de nem volt ott az erős hatvanas vékony nő, az elegáns ezüstre őszülő típus, akinek dús marad a haja és sosem kellett beleöregednie a sánelötösbe, sőt ha tehetnénk, a többi nőnek megtiltanánk, hogy ezt szórják magukra, amikor ő is.

De a turkálóban ott volt. Döntött már, kedvesem, kérdezte, de nem volt tolakodó. Még a hangja is elegáns volt. Ránéztem valami elárvult félmosollyal és tűnődve valami olyasmit válaszoltam, nem vagyok benne biztos, hogy én ezt a ruhát felvehetem. Kiöregedtem belőle. Ah, negyven, kérdezte és kivette a kezemből a vállfát, de nem a ruhát nézte, hanem engem. Nem látszik annyinak, de ezt most úgysem hiszi el. Most menjen, pár hónapig öltözzön úgy, mint a saját öreganyja, aztán nézzen ki szörnyen, legyen sokáig túl- vagy alulöltözött, dobjon ki egy halom pénzt ócska ruhákra, végül, ha befejezte ezt a szörnyű Canossát, és kitalálta, hogy szeretne felöltözni végre a magában élő nő, akkor menjen el egy turkálóba újra és vegye meg azt a könnyű fehér ruhát. Most még nem érdemli meg, nevetett. Én is mosolyogtam.

Ősszel ráébredtem, felcseréltem a sorrendet: egész nyáron szörnyen néztem ki, és most már mindig is úgy fogok kinézni, mint a saját öreganyám. Dühös lettem, de nem emiatt. Egyszerűen rohadt nagy igazságtalanságnak élem meg ezt az egész ruhamizériát. Alig vártam, hogy elég idős legyek ahhoz, hogy ne kelljen követnem a divatot. Igen, kelljen, jól hallották. Már kamaszként kiborultam attól, hogy nem kapok kabátot, mert mindenhol ugyanolyan kabátot árulnak, ez a divat és a divat azt jelenti, hogy mindenki egybe’ jár, mint a mi kutyánk. Én meg fáztam. Kisvárosi lány vagyok, képzelhetik. Eh, nem kitűnni szerettem volna, csak volt olyan divat, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Vagy kényelmetlen volt. És nem értettem: másoknak nem hiányzik a magasabb derekú nadrág? Csak nekem kényelmetlen az, ha leülök és kivan a fél seggem? Télen fáztam, de nem találtam, csak derékig érő kabátot. Ez a divat. Meg a vesegyulladás, úgy tűnik. Más nem fázós? Persze volt, amikor nekem kedvezett a szerencse, és úgy voltam divatos, hogy tetszettek a ruháim, sőt, volt, hogy sajnáltam, hogy kiment a divatból. Sajnáltam, és hordtam tovább. Mert jól állt. Kényelmes volt. Cserébe divatjamúlt voltam, az körülbelül a szakadt luvnyával egyenlő.

Később persze nem négy butik volt a szülővárosomban, hanem legalább huszonöt és ekkor a divat már társadalmi osztályba való besorolást is jelentett: ha meg tudtad venni azt a bizonyos farmert, akkor pénzesnek számítottál, ezáltal menőnek. Még később sokat utaztam, jöttem FEL Pestre is, néha vettem is egy-egy jó kabátot vagy csizmát, de igazán nem akartam én túl sok energiát feccölni a ruházkodásba. Elég idős voltam már ahhoz, hogy tudjam, mit szeretnék hordani. Színben, anyagban, minőségben.

Most is tudom, de hiába vagyok már FENN Pesten, a helyzet nem változott. Vagyis igen, annyiban, hogy most meg itt ez a negyvenesség és nem tudom, mi negyvenes. Mert azon már rég túl vagyok, hogy színeket és anyagokat keressek.

A turkálóban. Ott. De jó turkáló is kevés van, a neten találtam egyet, ott nemcsak használt, új ruhák is vannak és nem azok, amikről üvölt, hogy angolturi. Ha nem jó rám a megrendelt ruha, visszaküldhetem. Ez jó, ennek örülök, de kevés. Farmerem évek óta nincs, köszönhető ez inkább annak, hogy a karcsú derék-széles csípő-kucu láb kombóra még nem találtak föl farmernadrágot. Mert akinek egy bizonyos szám a mérete, annak egy másik bizonyos szám a lába hossza és ha nem, akkor rohadjon meg ott, ahol van, farmertalanul. Esetleg nőj nagyra. Holnapra.

Vannak holmik, amiket hordanék, de nincs rá pénzem. Vagy nem akarok rá pénzt adni, mert nekem egy nyári ruha 47 ezerért, egy felső 17 ezerért drága. Egy bakancsért vagy egy tollkabátért adok több pénzt, amiről tudom, hogy évekig használom majd, de egy egynyári (kétnyári) felsőért nem. Szóval, nem én vagyok az úgynevezett designer cuccok és az úgynevezett menő márkák célközönsége. A plázák ruhaüzleteibe már be sem megyek: a monitoron jó minőségű darabról az üzletben számtalanszor kiderült, hogy nyúlós, mosogatórongynak való anyagból van, nincs normálisan eltisztázva, felvarrva, elszegve, kiszabva. Ja, és az M-es méretüket utoljára 12 éves koromban tudtam volna felhúzni. Behúzott hassal. És biztos nagyon trendik a szegecsek, rojtok, pávatollak és fidrifodrik, meg a strukturálatlan kabát is tök trendi lehet, a muszlinruha nagykabáttal meg a kolorblokking, de én nem akarok már trendi lenni, meg strukturálatlan se.

A hipermarket kínálatával is van bajom, hogyne lenne. Az, hogy mindig elhiszem, számomra is elérhető. De nem, csak a kiemelt áruházakban. Gondolom, mind a háromban. Bivalybasznád-külsőn miért akarna valaki egy normálisabb kabátot, nadrágot? Vagy eleve úgy gondolják, Bivalybasznád-külsőn nem tudják megfizetni, minek vigyünk oda? Nem tudom, de tudják mit? Csak annyit kérek, hirdesse ugyanolyan intenzitással azt is, a ruhákat csak néhány, igazán nagy üzletben kapni, mint magát a márkát. Van a hipernek bármelyik áruházban hozzáférhető kínálata, de itt meg az emberi gyarlóság szab gátat a shoppingolási vágynak, vagy ahogy egy férfi kollégám megfogalmazta: kurva ciki a négyeshatoson a gazdaságos dzsekiben. Eszembe jutott ez, mikor a múltkor a szalagra tettem az azóta is örömmel hordott fekete kötött garbót, még senki nem mutogatott rá ujjal.

Nem, nem és nem, nem megyek a kínaiba. Nem azért, mert finnyázom a minőség miatt, higgyék el, jártam már olyan ruhaüzletben, ahol a minőség semmivel nem volt jobb. Azért nem megyek, mert a kínai ruhaüzlet számomra az „olyan, mintha” kategória. Olyan, mintha valamilyen lenne, közben semmilyen. Azért semmilyen, mert tömeges. Azért semmilyen, mert kétségbeesve próbál utánozni trendi, menő, sokszor világhírű márkákat, de az egész olcsó hatású, bóvli és szánalmas. Azért nem megyek, mert nem utánzat-trendi akarok lenni, hanem olyan ruhákat akarok viselni, amiben jó lenni.

A varrónőre ki se térek, de ha tudnak egy tutit, írják meg, kéne pár jó nadrág.

És ez csak a hol. Még csak most jön a mégis, mit? Mi a negyvenes? Tényleg úgy kell kinézni, mint a tévéreklámokból ismerős  gondterhelt nők, akik a vécé illatosításának óriási problémájával találták szembe magukat? Fekete szövetnadrág, kerek nyakú blúz, vékony kardigán? Esetleg Bree a Született feleségekből? Alábélelt, lépéshasítékos szoknya, decens blúz, gyöngysor? Végleg eljött a térd alá érő szoknyák és a gombos kiskosztümök kora? Anyagával behúzott gombokkal? Mit illik? Hol a határ? Hány éves kortól van A Negyvenes? Ha körülnézek, a vécéillatosítós nő ruhatárát látom. Abba nem akarok öltözni. Utálom az élére vasalt szövetnadrágot meg a vékony kardigánokat is. A gyöngysort is. Utálnék blúzokat vasalni. A nyakba kötött kis kendőcskéket is utálom.

Melyik az a születésnap, ami után ciki a farmernadrág sportcipővel? Meddig lehet lófarokban a hajunk? Trottőr cipő és testszínű harisnya? Malaclopó? Barna, bordó, fekete?

És nekem senki ne jöjjön azzal, hogy a negyven az új harminc. Egyrészt, majdnem ugyanannyi harmincas tramplit látok, mint negyvenest, másrészt ez a mondás sem született volna meg, ha az erős harmincas csajok nem félnének a negyvenességtől. Pedig attól, hogy úgy nézünk majd ki, mint Bridget Jones azon a bizonyos karácsonyi partin, ahol először látta meg az ő Egyetlen Emberjogi Ügyvédjét,  na attól kéne, de nagyon, mert a negyvenességre azok se készültek fel, akik ruháznak minket.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.