Elzúgtak forradalmai. Ez jutott eszembe két ünnep között, mert karácsonykor és ünnepek után könyvvel henteregni az egyik legjobb dolog, nemcsak azért, mert van rá idő, hanem azért is, mert hozza a Jézuska, vagy magunkat lepjük meg valamivel, hiszen a könyv drága, nagyon drága portéka, gondolják meg, kit választanak barátjuknak. Azt pláne, kit visznek ágyba.
Én Heston Blumenthalt, hogy aztán napokig ne hagyjon nyugodni számtalan viszkető gondolat, amit ő ébreszt bennem. Az egyik, a legfontosabb ezek közül az, lezajlott a gasztroforradalom. Így, múlt időben. Ami most van, az a gasztrocsend. A tájkép a forradalom után. Most kéne tovább lépni, de ha egy korszak lezárult, először úgy illik, számot vetünk.
Ejha, daliás idők voltak ezek. Csupa pezsgés, az ismeretlen varázsa, új és új alapanyagok, technikák, hihetetlen ízek és kalandok. A főzés unalmas és mindennapi elfoglaltságból kreatív önkifejezési formává nemesült, főzésből gasztronómia, az evésből kulináris élvezet lett. A tűzhelyhez láncolt háziasszonyok nem a rántott húst villával döfködő, krumplit pucoló anyukák és apró, kontyba tekert ősz hajú mamik többé, hanem diplomaták, menedzserlányok, kozmopolita világutazók, értelmiségi úriemberek.
Ezek a világlátott, más kultúrákat és nyelveket jól ismerő bloggerek hihetetlen mennyiségű új információval és recepttel bombázták meg a főzni és enni szerető nőket és férfiakat egyaránt, sarkallták nyitottságra, változtatásra, újításra. Főzni, sütni menő lett, és ez hihetetlenül jót tett a magyar háziasszonyok önbecsülésének is. Nem beszélve az áruházak polcairól, töretlenül hiszem, hogy a szélesebb áruválaszték is a gasztroforradalomnak keresztelt folyamatnak köszönhető. A szakácsokból séf lett, a hentes bizalmi ember lett, megismertük a T-bone steak-et, az eltérő bontási formákat, a garam masalát és a guacomole-t. Hogy a macaront ki ne felejtsem. Eszünk medvehagymát, több spárgát, turbolyát, lekvárt, csatnit főzünk, nem cseng idegenül a textúra szó és új sztárjaink lettek: Gordon, Jamie, Nigella. Megjelent itthon számos hiánypótló gasztronómiai mű, a hazai bloggerek szakácskönyvei, Michelin-csillagaink lettek. Legendák születtek, hamburgerezni, utcán enni a street food mozgalomnak köszönhetően sikk és úri. Bravó, bravó, köszönjük. Szép volt.
De ahogy az utolsó habok eltűntek végre a főételek mellől, úgy simultunk bele mi is az újba. Kissé kilúgozódott a magyar gasztroforradalom. Nehéz téma, nem mondom. Hasonló okokból nem irigylem a kismama magazinok főszerkesztőit sem: ahogy minden évben eljön a sütőtök szezon, úgy már mindent megírtak a második trimeszterről meg a linea negráról is. Egy gasztrósnak se lehet könnyű. A szakácskönyvét megírta mindenki, magazinokból se kell több, bloggerekkel is Dunát lehet rekeszteni, ők elég jól felosztották egymás között a témákat, alakultak klikkek, egyébként mi egy nagy család vagyunk és csak némelyiket tudná az összes többi megfojtani egy kanál vízben. Aki akarta, megtalálta a helyét, a számítását, aki eddig nem, az már nem is fogja, telítődött a piac. Tavaly végre megtaláltuk a Mi Dzséminket, szimpatikus, szőke, magas, nincs felemás cipőben és hungarikumot sűrít önmagával, örültem neki, de kitehetjük a megtelt táblát.
Persze nyavalyoghatnék is, mennyire unalmasak a gasztrofesztiválok meg hogy a krumplis flutát, ezt a hihetetlenül jó és egyszerű sváb kaját bezzeg nem ismeri a francia gyomrú úri közönség, de már nyavalyogtam, másrészt nemigen éltem meg itthon a gasztroforradalomnál izgalmasabb és inspirálóbb időszakot az elmúlt tíz évben, és hálás vagyok, hogy részese lehettem, a Hal a tortán c. műsorról meg aztán igazán nem én tehetek.
Most kéne nagy levegőt venni és kitűzni az új irányt: vissza a gyökerekhez. Nem olyan látványos, mint az eddigiek, de fontosabb. Beleverni a konok magyar fejekbe, hogy a baromfi virsli ugyan mitől kétszáz forint, és hogy nem zabálni, hanem étkezni kell, nem szégyen az, ha egy héten csak kétszer van hús. Hogy halat és tengeri herkentyűt nem csak metroszexuális nyikhaj kis pöcsök esznek, olyanok, akiknek olyan gugliszemüvegükk van, az, amit betiltottak. Hogy az antibiotikummal teleszurkált, napot, eget sosem látott tehén húsával együtt mi is megeszünk egy csomó olyan dolgot, amit nem kéne. Hogy valóban fontos-e mindenhez kenyeret enni, vagy ez csak egy rossz szokás? Hogy nem az a cukor a mumus, amit mi belekeverünk otthon a piskóta soktojásos tésztájában, hanem az, amelyik rejtve van előlünk, például a konzervdobozba zárva?
Most kéne foglalkozni az Élelmiszerkönyvvel, a szakácsmesterség új alapokra helyezésével, megnézni a sok hülye szabályozást, egyszerűsíteni, ésszerűsíteni azokat, nem tizenhét darab mosogatóhoz és ahhoz ragaszkodni egy étteremben, hogy a szakács halványlila alsógatyában léphessen csak be a zöldségek közé, hanem a kor igényeinek megfelelő szabályozást hozni. Hogy ne az legyen kézműves, amit annak mondanak. Ne csak macaront süssünk, bontsunk csirkét is, akkor meg merjük venni a piacon. Kiállni, lobbizni, óbégatni a magyar fokhagymatermelők mellett. Hogy ne csak azt mondogassuk, a helyi terméket vegyük, hanem azt is, hogy február közepén ne a szalmasárga koktélparadicsomtól várjunk ízorgiát és ne higgyük azt, bármit tettünk a saját magunk vagy a szeretteink egészségéért, csak mert vettünk egy hóka tv paprikát. Hogy nem attól van vasárnap, hogy triplacsokis sütit sütünk (de az ebéd legyen kész húsz perc alatt, ha lehet). Hogy a bőség nem azt jelenti, több, mint amire szükségem van. Hogy sokszor csak arról szól a dolog, lusták vagyunk. Hogy az evés nem azt jelenti, eltömöm valamivel a gyomrom, hogy ne korogjon, hanem azt, hogy táplálékot veszek magamhoz. Hogy a krumplit nem csak hasábburgonyának lehet elkészíteni, ha a sütés mellett döntünk, és a chips nem tízórai a gyereknek.
Szóval, valamerre erre. Nem, nem lett elégszer leírva. Nem, nem kevesek ehhez az egyszerű gasztrósok. De a muffin meg a katalán krém már mindenkinek megy, a marhapofa meg unalmas. Alapokat. Most. Különben megint elmegy mellettünk az élet. Hajrá.
