Élet-Stílus
magyar ráktúlélő (magyar ráktúlélő, rákos, Arról, hogy belehaljak, szó sem lehetett)

„Arról, hogy belehaljak, szó sem lehetett…”

Hat magyar ráktúlélő mesél a rettegett betegségről, az embert próbáló hónapokról, a gyógyulásba vetett hitről és a reményről, amit sosem adtak fel.

Amikor néhány hónapja átvettem egy külföldi ráktúlélőkről szóló anyagot a Buzzfeedről, még halvány fogalmam se volt róla, hogy ezzel mit indítok el… Egyszerű ujjgyakorlatnak tűnt. Fordítottam, szerkesztettem, képeltem. Ennyi. Nem gondoltam arra, hogy lesz bármilyen folytatása.

Aztán mégis lett. Merthogy azon kaptam magam, hogy bújom a kommenteket, és amikor a sokadik „de miért nem kérdezik meg egyszer végre már a magyar hősöket is” kezdetű kérdést olvastam, döntöttem: megírom a magyar változatot, magyar túlélőkkel. A Hír24 kommentelőinek segítségével.

Megdöbbentő volt, milyen sokan mondtak azonnal, szinte gondolkodás nélkül igent a megkeresésre. Feladatuknak érezték, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba. Hogy meséljenek arról a betegségről, amiről „azt hisszük, már mindent tudunk.” A kezelésekről, ami „még az igazán erőseket is megviseli”. Életük legádázabb harcáról „önmaguk ellen”. Azokról a dolgokról, amit a ráknak köszönhetnek. És még valamiről:

Hogy a rák igenis legyőzhető.

„Még látni akarom az unokámat”

Turcsányi Rita – 2005. június 16-án kissejtes tüdőrákkal diagnosztizálták

Egy év.

Azon a júniusi napon, kilenc évvel ezelőtt, Ritát azzal szembesítette orvosa, hogy ennyi ideje van hátra. „Jó esetben. Ha kap kezelést.” Az akkor 49 éves asszony összeomlott. „Borzalmas ürességet, aztán elkeseredettséget éreztem. Hazafelé egész úton potyogtak a könnyeim, képtelen voltam másra gondolni, mint hogy ez lesz az utolsó nyár az életemben.”

Sokáig emésztgette a hírt, miszerint gyógyíthatatlan beteg. Aztán egyik reggel úgy kelt fel, nem érdekli, mit mondanak a számok, a leletek, vagy az orvos. Nem hajlandó szép csendben meghalni, mert látni akarja az unokáját. Onnantól kezdve mindent megtett a gyógyulásért: kezelésekre járt, dolgozni kezdett, és a netes fórumokon rendszeresen beszélgetett a sorstársaival. Emellett hosszú hónapokig két mondattal kelt és feküdt: „Jól vagyok! Nincs semmi bajom!” – ezt mondogatta magának.

Sok rossz napja volt, össze sem tudja számolni mennyi. A sugár- és kemoterápia nem diadalmenet. „Talán a hajam elvesztése volt a legborzasztóbb az összes tünet közül, ezt viseltem a legnehezebben” – mondja, majd mosolyogva hozzáteszi, négy és fél évvel később az összes szenvedéséért kárpótolta az élet, amikor végre karjaiba vehette unokáját. „Ma már örülök, hogy az orvosom kilenc évvel ezelőtt a szemembe mondta az igazat, mert így végig pontosan tudtam, mi ellen kell harcolnom.”

magyar ráktúlélő (magyar ráktúlélő, Arról hogy belehaljak szó sem lehetett)
A szövegben látható képek illusztrációk
Kép forrása: Thinkstock

„A betegség nem múlt el nyomtalanul, sok mindenben megváltoztatott. Azelőtt mindenkit fontosabbnak tartottam magamnál, de ma már nem így van. Rájöttem, hogy ez az egy életem van, ami túl rövid és törékeny ahhoz, hogy olyanokra pazaroljam, akik még csak nem is jók hozzám.”

„A rák figyelmeztetés volt…”

Mondovicsné Turi Erika – 1997-ben diagnosztizálták mellrákkal

Egy véletlen.

Ritával ellentétben, a most 62 éves Erikának, a diagnózist követően esélye sem volt megijedni: három nappal később ugyanis az elsők között műtötték. A sors furcsa játéka, hogy Erika aznap, mikor kiderült, hogy beteg, nem is maga miatt ment mammográfiára: a rettegő szomszédasszonyát kísérte el.„Aztán mégis az én leletem fölött kezdett hümmögni az orvos…”

Rosszindulatú daganat a tejcsatorna mögött… Jött a műtét, aztán mikor felébredt, közölték vele, hogy az egyik mellét le kellett venni. „Bezárkóztam, időre volt szükségem, hogy feldolgozzam a történteket” – mondja, majd habozás nélkül hozzáteszi: „A családom volt a legfőbb támaszom. Kizárólag velük és az orvosaimmal beszéltem a betegségemről. A barátaim addigra teljesen eltűntek. Nem tudtak mit kezdeni a helyzettel.”

Erika nehezen viselte a kezelések miatti állandó émelygést és hányingert, de tűrt. Vasakarattal küzdött a betegség ellen, miközben magában az okokat kutatta. „Azelőtt minden apróságon idegeskedtem, még akkor is, ha semmi értelme nem volt, mintha menekültem volna beléjük. Rájöttem, hogy a betegségem egy jel: hogy rossz úton járok, hogy elmegyek a való élet mellett.” Miután erre rádöbbent, megkereste azt, amiben újra megtalálhatja önmagát. „Táncolni kezdtem, és táncolok most is az Újjászületés Rehabilitációs Táncklubban. Ez a klub a lelkemet erősíti a mai napig is.”

„Sokan félnek, hogy ha beszélnek erről a betegségről, akkor bennük is előjön majd. Inkább homokba dugják a fejüket, ahelyett, hogy észrevennék, a betegségeknek oka van. Engem rávett, hogy lassítsak: azelőtt az utcán rohanva közlekedtem és csak a szemmagasságig láttam a házakat. Ma felnézek rájuk és gyönyörködöm, milyen szép épületeink vannak. Megpróbálom behozni az elvesztegetett időt.”

„Ezt dobta a gép…”

Gyenes Zoltán – 1993-ban medulloblasztómával diagnosztizálták

Egy menedék.

Jó húsz éve is megvan már annak, hogy Zoltán betegként odakerült, mégis hálával és szeretettel gondol a bakonyszücsi Daganatos Betegek Rehabilitációs Otthonára. Azután, hogy alig 13 évesen néhány nap alatt összeomlott körülötte minden, amit biztosnak hitt, ez a családias, nyugodt környezet, távol a „fehérköpenyesektől” adta vissza neki a reményt. A reményt egy teljesebb életre.

„Az egész hihetetlenül gyorsan történt” – idézi fel azokat a pillanatokat, amikor kiderült, agydaganata van. „Hétfőn láttak valamit a kecskeméti szemészeten, jött a CT, majd az Idegtudományi Intézet, hogy aztán három nappal később, csütörtökön már operáljanak is.” A családja összeomlott. A barátok és az ismerősök eltávolodtak tőle, de Zoltán ma már ezt sem bánja: „Ott volt a családom, és az otthonban lettek új társaim is, akik segítettek túlélni ezt az egészet.”

Elárulja, a betegsége elején sokat rágódott azon, miért pont vele történik mindez… „Aztán valahogy rájöttem, hiába kutatom a választ és őrlöm magam, ez nem segít. Elfogadtam, hogy nekem most ezt dobta a gép, és éltem tovább az életemet.” 21 év telt el azóta. Zoltán pedig még ma is vissza-visszajár az otthonba, hogy immár gyógyultként, reményt adjon a sorstársainak.

„A betegség után sokat változott az életfelfogásom. Megláttam azokat az apró örömöket, amik fölött más simán elsiklik. Sokkal kitartóbb lettem: amit elgondolok azt meg is csinálom, és ha nem sikerül, felállok és megpróbálom újra. Ha csak úszok az árral az nem segít.”

„Az nem úgy megy, hogy én csak úgy meghalok…”

Kovács László – melanomával diagnosztizálták

Egy nap.

Pontosan ennyin múlt az, hogy László melanomáját időben észrevegyék. No, meg egy csipetnyi szerencsén. És a feleségén, aki már jóval a diagnózis előtt észrevette, hogy a László hátán lévő anyajegy megváltozott. „Sokáig unszolt, hogy menjek végre az orvoshoz, de nem hallgattam rá. Azt mondogattam neki, hogy ha nem tetszik, ne nézd.” De azért csak ott motoszkált benne a dolog, és végül megnézette egy orvos barátjával is, aki bőrgyógyászhoz küldte.

Még épp időben telefonált ahhoz, hogy a szabadsága előtti napon elcsípje a doktornőt, akit a barátja ajánlott. A vizsgálat nem volt több néhány percnél, a doktornőnek pedig még speciális berendezés se kellett ahhoz, hogy pontosan tudja baj van. „Amikor a nyirokcsomókat kezdte ellenőrizni, a hajam szála is fázni kezdett…” – idézi fel László azt a bizonyos pillanatot.

Ha későn veszik észre, a melanoma malignum az esetek jelentős részében végzetes, László első reakciója mégsem a kétségbeesés volt. „No, nem úgy megy az, hogy én csak így meghalok” – mondta és a családjára, és arra a 96 gyerekre gondolt, aki fociedzőként tanított. Eldöntötte, túléli a betegséget. „Egy pillanatra sem estem kétségbe, talán azért, mert épp annyira kíváncsi vagyok a halálra, mint amennyire az életre” – teszi hozzá.

magyar ráktúlélő (magyar ráktúlélő, Arról hogy belehaljak szó sem lehetett) 

„Nem hiszem, hogy azért, mert túléltük ezt a betegséget, hősök lennénk. Nem. Nem tudjuk megmondani a frankót, nem tudjuk, mit csináltunk másképp, hogy nekünk miért sikerült végül. Az igazság az, hogy valójában „csak” szerencsénk volt. Igen, mázlisták vagyunk, hogy kaptunk még egy esélyt.”

„Az öcsém mentette meg az életem…”

Csehovics László – 1994-ben csontdaganattal diagnosztizálták

Egy baleset.

László azt mondja, ha akkor ’94-ben egy baráti focimeccsen nem csúszik össze az öccsével, könnyen meglehet, hogy ma már nem is él. „Utána jött a fájdalom” – emlékszik vissza. „Furcsa fájdalom volt ez, csak este éreztem, de akkor elviselhetetlen volt.” Nem akart orvoshoz menni a dologgal, hiába unszolta édesanyja. „Csak akkor mentem bele, mikor már fájdalomcsillapítókon éltem.”

Aztán jöttek a vizsgálatok, a csend és a bizonytalanság. „Fogalmam se volt, mi a baj, nem is mondtak semmit.” Karolina út, csontbiopszia, II-es számú gyermekklinika – sorolja az állomásokat, majd elmondja, az egyik szobatársától tudta meg azt is, hogy a kórteremben, ahol fekszenek, daganatos betegeket kezelnek. „Ezután jött a hivatalos diagnózis is: csontdaganat.” Az orvosoknak László teljes bal lábát amputálniuk kellett, hogy biztos lehessen a gyógyulása.

„A kemó azért kegyetlen volt: csak a szempillám nem hullott ki tőle” – mondja, majd hozzáteszi, az első egy hónapban azért még élvezte is hogy kopasz. „Aztán már csak túl akartam rajta lenni, szóval kitűztem magam elé a célt, hogy történjen bármi, egy nappal sem vagyok hajlandó többet tölteni a kórházban, mint amennyit muszáj. Sokszor kellett összeszorítanom a fogam, hogy bírjam, és minden áldott nap meggyőztem magam arról, hogy nem adhatom fel. Sikerült. Ahogy a gyógyulás is”

„A diagnózist követően tele voltam kérdésekkel: mi ez? Mit vétettem? Miért velem történik, hisz senkinek se tettem semmi rosszat. Sose kaptam választ és azt hiszem, ezek a kérdések életem végéig bennem lesznek majd.”

„Másodjára az ember már várta…”

Bükki Imre – 13 évesen és 26 évesen diagnosztizálták daganattal

Két csata.

Bár a többiekkel ellentétben Imrének kétszer is szembe kellett néznie a rettegett betegséggel, nem zuhant magába. Sőt, mint mondja nincs betegségtudata, nem bújja az orvosi oldalakat, és még az optimizmusát is sikerült megőriznie. Hogy hogyan? Nos, mint mondja, a gyógyulásában és a hozzáállásában is sorsfordító szerepet kapott az utógondozás. Egy, az országban nem eléggé ismert, ám annál hatékonyabb lehetőség, ahol a betegek nem csak orvosi ellátást, de reményt is kapnak.

Imre 13 évesen, alig kamaszként nézett először szembe a rettegett betegséggel, egy közel egy évig tartó vizsgálatsorozat után. „Majdhogynem megkönnyebbültem, amikor közölték velünk, hogy daganatom van. Addig ugyanis fogalmam se volt, mi okozza a rosszulléteimet, hiába küldözgettek orvostól orvosig. Mikor kimondták, végre pontosan tudtam, miből kell meggyógyulnom.”

Csakhogy hiába gyógyult meg, 13 évvel később, egyetemistaként újra szembesült a kétségbeejtő diagnózissal. A betegség ezúttal a nyelvében jött elő, ám Imre most sem zuhant össze. Sőt, ha lehet még eltökéltebben ment előre, hogy elérje a célját és lediplomázzon. Kezelésre járt, sőt meg is műtötték, ami miatt gyakorlatilag újra kellett tanulnia beszélni, ennek ellenére folytatta az egyetemet és eredményt eredményre halmozott. Azóta megbékélt életének ezzel az időszakával és úgy érzi, ennek köszönheti, hogy sikerült változtatnia az életén.

„A betegség tanított meg rá, hogy legyek nyitottabb, hogy ne idegeskedjek felesleges dolgokon, és hogy ne hordjam magamban a félelmeimet. Gyökeres változásra volt szükségem, de úgy érzem, sikerrel vettem az akadályt.”

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.