Élet-Stílus

Tizenöt kiló plusszal nem csak akkor lihegsz, aranyom

Te miért vagy kövér? Én azért, mert leszoktam a cigiről. Elmesélem, hogy szedtem fel. Aztán leadom. Neked nincs kedved? 

A legrosszabb az egészben a mentegetőzés volt. És az, hogy ezt mindig utólag vettem észre, az esetek nagyon elenyésző részében pedig közben: „hagyd már abba, az Istenért, már megint a súlyodról beszélsz egy vadidegen embernek, nagyon gáz!” Jó, hát nem sokszor hízunk pár hónap alatt tizenöt kilót, elég transzcendens élmény volt.

Az egész úgy kezdődött, hogy leszoktam a dohányzásról. Rettegtem attól, mi lesz velem azután, hogyan telnek a mindennapjaim, mit fogok csinálni akkor, amikor már nemdohányzó leszek. És még valamitől: a hízástól. Azok, akik sosem dohányoztak, mindig jobban tudják, mitől híznak azok, akik leszoktak a bagóról. Attól, hogy egyik függést a másikra cserélik, és most zabálnak. Vagy a nass. Az hizlal a legjobban. De én nem zabálok és nem nassolok. Tényleg nem. Írom, mit és mennyit eszem. Nem is szeretem a ropit. Akkor a kor, végül is már negyven vagy, nem?

Nem.  Vagyis igen, annyi vagyok, de nem ez számít. A kilók nem tudják, hány éves vagyok.

Én a bélbolyhok mellett tettem le a voksomat. Az a rengeteg nikotin és egyéb méreg, ami a bagózással a szervezetünkbe jut, szépen kibéleli a gyomrunkat és a beleket, ahogyan tél végére a kazánra rakódik a tüzeléstől a szénfekete, vastag szotty. Így a tápláléknak csak egy része szívódik fel. Ha leszokunk, a szotty nem kap utánpótlást, előbb-utóbb kiürül és akkor a gyomor meg a bélbolyhok fellélegeznek. Nagy örömükben elkezdenek sokkal több tápanyagot hasznosítani, az eredmény: nass és zabálás nélkül is hízunk. És ha ez nem így van, és ez tudománytalan és hagymázas, nem érdekel, valamilyen magyarázat kell.  

Persze ez az egész nem úgy történik meg velünk, hogy elnyomjuk az utolsó cigit és következő szerdán már vágásérettek vagyunk. Négy hónappal a leszokás után meg se moccant a mérleg. Nyugodt voltam és elégedett. El is bíztam magam. Hát igen, a genetika. Bennem aztán jó anyag van, az biztos. Majd’ negyven évesen szültem egy gyereket és a kilenc hónap alatt kilenc kilót híztam. Én aztán a genetika csimborasszója vagyok. Jó, hát a bokám olyan vastag, csoda, hogy Lukács Laciék nem kértek fel, szerepeljek a videoklipben, a 164 centimhez sosem fog nyakig érő comb párosulni és a bőröm sem makulátlan, de ez a tanyasi bírós menyecske, ez igenis én vagyok.

Április elején aztán ott álltam a régi lányszobámban, anyám egész alakos csicsatükre előtt és néztem, ki ez behízott fejű, tokás, erős negyvenes csaj. És június végén is ott álltam, és azt suttogtam, anyu, most mit húzzak fel, egyik ruha sem jön rám, amit hoztam magammal? Tizenkét kilónál tartottam. Majd megáll, nyugodjak meg, a szomszédasszonynak is megállt a leszokás után.

Persze. Meg a hatalmas kamu, hogy majd ha elindul a kicsi és szaladni kell utána, csak úgy olvadnak le a kilók. Jahh, érdekes módon nálunk továbbra is csak a hűtő olvadt, meg az Északi –sark.  Egyébként meg mit izélek, egy családanyának nem az az elődleges, hogy néz ki.  

Engem viszont érdekelt, mert az elmém nem tudott lépést tartani a látvánnyal. Akárhányszor megláttam magam a kirakatüvegben, egész alakos tükörben – persze pont akkor állítottak egyet a Lidl közepére, mikor éppen utáltam magam hetekig, hogy egészen jól lássam vásárlás közben, kit utálok – hátrahőköltem. A saját magamról kialakult kép szerint én nem egy hasas-tokás töpszli vagyok! Az emlékeim, az énképem és a tükör olyan ellentmondásba kerültek egymással, ami szinte sokkolt.

Aztán itt voltak az úgynevezett egyéb tünetek. Bagós koromban sem fújtattam úgy, mint egy gőzmozdony, ha felgyalogoltam a negyedikre, erre most túra közben többször állok meg levegőért kapkodva, mint a hármas metró egy átlagos munkahéten. Izzadok. Olyan helyeken is, ahol eddig soha. Ülés közben gyűrődik rajtam a háj, egyes pozíciókban nyom! Néha olyan érzés, mintha egy másik élőlény is élne rajtam. Nehéz felhúzni a harisnyát és nem tudom kilakkozni a lábkörmöm úgy, mint rég. Nehéz vagyok magamnak, és kertészkedéskor vettem észre, hogy hamarabb kifáradok. Rettenetesen dühít és frusztrál az, mivel minden ruhám kihíztam, sőt, a kabátokat is kihíztam, ezért „egybe járok, mint a mi kutyánk”. És a kegyelemdöfés: sokkal öregebbnek tűnik a koromnál.

Amit még ezeknél is nehezebben viseltem, az a türelem. Úgy alakult az életünk, hogy a rendszeres mozgást sehogy sem tudtam beiktatni, abban meg nem hiszek, hogy pusztán az étkezési szokások megváltoztatásával, pláne különféle diétákkal, mozgás nélkül le lehet fogyni. És hát látom magam, ne legyen senkinek illúziója: negyven körül már nem feszes kerekre hízunk, hanem löttyedt lógósra. Ha ez alól kicsináljuk a maradék izmokat is… bele se gondolok. Várni nem könnyű. Találkozni a régen látott ismerősökkel nyáron: hát te aztán jól összeszedted magad! Igen. Na, itt kezdtem el a mentegetőzést, hogy én nem azért ám mert zabálok vagy mert a terhesség után elhagytam magam, hanem én nemes cél érdekében és hogy ez nyilván nem marad így, csak most eléggé zaklatott a minden és hogy…

Aztán persze volt olyan, mikor eszembe se jutott. Én és a hájaim nem értünk rá egymásra figyelni. Volt, amikor rácsodálkoztam új „szokásokra”: nem szívesen ettem mások előtt. Mindig is jóízűen falatoztam, nehogy azt higgyék, hogy én egy zabagép vagyok és azért vagyok ilyen. ILYEN KÖVÉR, fejezd már be a mondatot, te szerencsétlen! Igen, ez is egy új szokás, hogy kerülgetem a forró kását. Szégyellem magam, és azt se tudom, miért. Elhatároztam, ha elkezdem utálni a feszes fenekű, lovaglóháj nélküli fiatal csajokat, elásom magam tíz körömmel a betonba. Az azt jelenti, már befordultam a fapicsaság zsákutcájába, ahonnan nincs visszaút.  

Az átmeneti időszakot – így neveztem el a rengő combú-két marokra fogható hátihájjal megáldott hónapokat – azzal töltöttem, hogy felkészültem. Vettem például magamnak futófelsőt, futónadrágot, futózoknit. Két garnitúrát, mert annyit fogok futni, hogy egy nem is lesz elég. És sportmelltartót. Letöltöttem egy „első öt kilométerem” és egy „első tíz kilométerem” applikációt. Felmértem a terepet, hol szoktak futni szeretett városomban. Rendeltem L-es ruhákat, hogy ne meztelenül menjek a melóhelyemre. Végre megnőtt  a hajam – ami súlyosította az egész amúgy is lepukkant külsőt – levágattam. Sajnos, a szokottnál is holdvilágképűbb lett a fejem, úgyhogy most új fazon után nézünk a fodrászommal.

És most, hosszú idő után letelt az átmeneti időszak. Ilyenkor szokás leírni, hogy mit tanultunk belőle. Mindenekelőtt azt, hogy az önutálat nem vezet sehova. Attól a háj még ott marad. A másik nő meg vékony marad. Ha el nem is tudtam fogadni, de megbékéltem a külsőmmel és megköszöntem a testemnek, hogy a több évtizedes elhanyagolás után, a terhesség és a szülés után, a leszokás traumája után is egészséges maradt és annak ellenére tette a dolgát, hogy én nem segítettem neki semmit. Megígértem, hogy másként lesz és odafigyelek rá, törődök vele, megfiatalítom. Jó kajákat adok neki, ahogy eddig is. Kevesebbet ítélkezem. Persze nem váltam szentté, de tudom és figyelek rá, hogy minden ember, akit látok, hallok, akivel kapcsolatba kerülök, a folytonosan változó élet egy bizonyos pillanatában áll előttem, így nem alakítok ki egy-két találkozás után kőbe vésett szigorú véleményt a másikról. Megtanultam meglátni a leharcolt külsőmön túl a szépet magamban és most már minden idegsejtemmel tudom, hogy minden változik, semmi nem örök. Büszke vagyok magamra, mert vállaltam a döntésem következményeit.

Múlt pénteken leültem és átgondoltam mindent. Nincs más választásom, mint az őszinteség, különben saját magam (és a testem) csapom be. Tisztában vagyok vele, hogy amit tervezek, egyedül nem tudom megcsinálni. Nem azért mert egy akaratgyenge hájpacni vagyok, hanem azért, mert tizenöt kiló túlsúllyal tél elején elkezdeni szaladni a ligetbe’ körbe-körbe, meg elmenni egy héten egyszer ilyen biciklin zenére kapálózni, az úgy nagyon szép elgondolás, csak eléggé elméleti. Fogalmam sincs, milyen erőben vagyok, csak azt tudom, hogy szuszogok hegynek föl. Fogalmam sincs, milyen edzést, milyen mozgást végezzek ahhoz, hogy átalakuljon a testem, eltűnjön a zsír és erős legyek újra. Nem szeretném, ha az lenne a lelkes kezdésből, ugrabugrálok hetekig észvesztve, aztán ráállok a mérlegre és perszer a legkevesebb maga a csoda, amit látni akarok a kijelzőn, ehelyett azt látom, hogy két kilót híztam és hisztérikus óbégatásban török ki, aztán soha többet nem megyek edzésre.  Szóval, kell valaki, aki mellettem van, mellettem áll. Nem barinő, nem egy másik fogyni vágyó, akivel kéz a kézben fordítjuk ki egymás bokáját, nem egy mentor a chat-en, aki minden nap elmondja, hogy „most elmész futni, különben szíjat hasítok a hátadból” és nem valaki, aki már lefogyott és tudja a tutit (az egyetlen tutit), hanem valaki, akinek ez a szakmája.

Úgyhogy fogtam magam, kinyitottam a laptopot és végignéztem, hol és milyen helyek vannak, juj, lehet korcsolyázni is, nem is tudtam, majd hosszas olvasgatás és válogatás után választottam egy úgynevezett személyi edzőt. A lányom lehetne. Csütörtökön találkozunk, megmutatja a helyet, kitöltünk egy tesztet és felméri az állapotomat, nekem pedig el kell mondanom pontosan, mit és mennyi idő alatt szeretnék elérni. Huhh. Kicsit félek.

Abban nem hiszek, hogy bárki eldobja a cigit, ha elolvas egy cikket, abban igen, hogy feláll a fotelből és mozogni kezd. Úgyhogy időről-időre jelentkezem az eredményeimmel, a kudarcaimmal és azzal, szuszogok-e még hegynek föl. Képekkel, centikkel. Hátha kedvet kap még valaki. 

Ajánlott videó

Olvasói sztorik