Áldozatkésznek lenni trendi, segíteni menő. Akármerre nézek, mindenki segít mindenkin, adakozunk, blogot írunk, fakanalat ragadunk a közösségi konyhán, Facebook-csoportot hozunk létre, könyvet írunk a tapasztalatainkról és az életünkről másoknak, mások okulására, boldogulására, hogy nekik könnyebb legyen. Nem beszélve a rengeteg előadásról, csoportról, elvonulásról. Izgalmas időszak, aminek, úgy hiszem, az elején járunk, és rendkívül kíváncsi vagyok, hova, merre teljesedik ki ez a folyamat.
Mert jól segíteni nehéz, a helytelen segítséget meg gyerekkorunktól verik bele az értetlen fejünkbe, mert a jó ember segítő ember. A jó ember az utolsót is. Ha két inge van, az egyiket biztos. Az utolsó falatot is ketté. A kisdobos is segítette társait, az úttörő pláne, annál okvetetlenkedőbb gyerek tán nem is volt: ő ott segített, ahol tudott.
Aki nem segít, nem jó ember, az nem érdemli meg azt a keveset se, amije van, és mivel ma már nem hat az a fenyegetés, hogy aki nem segít, annak a pokolban az ördögök tüzes vasvillával szurkálják majd a seggét, míg világ a világ és még két nap, ezért mostanában egy ravasz csavarral az egónknak hízelegnek: aki másokon segít, az tulajdonképpen saját magán segít.
És persze hogyan is tudnánk jól segíteni, ha egy másik hangszóró ugyanolyan erővel harsogja a fülünkbe azt, aki segítségre szorul, az nem teljes jogú, nem normális. Az nagyon nyomorult, nagyon selejtes és nagyon nem erős. Nem felnőtt. Aki segítségre szorul, az kivetni való, gyenge, életképtelen. Az nem lehet a csapat tagja, nézz körül, itt mindenki erős, fiatalos, lendületes, dinamikus, kreatív és innovatív. Ezért, aki segítségre szorul, nem mer segítséget kérni. Ha mégis, rosszul, mert az sem egyszerű, hogy pontosan megfogalmazzuk, mire van szükségünk valójában azonkívül, hogy belebújjunk anyánk ölébe, dajkálgasson egy kicsit.
A jó segítség nem leereszkedés, nem nagyvonalú gesztus. Majd én, az okos, erős és önmagában biztos megmondom neked, mit kell csinálnod, te szerencsétlen, te. Ismerős? Persze a végén senki nem érzi jól magát, az egyik azért, mert segítettek neki, mégis azt érzi, legszívesebben orrba vágná a másikat úgy, hogy megsántuljon, a másik majd szétdurran az önelégültségtől, és nem érti, a másik miért ilyen ellenséges vele, ahelyett, hogy hálálkodna.
Vagy itt ez a hálátlan némber: megvettük nekik ezt a szép kis lakást, egyből beleszerettem. Más albérletben kezdi és marad is ott, két gyerekkel. De nem, nekik csak be kellett ülni a készbe. És akkor megsértődik, hogy megvettem a tapétát a nappaliba, megrendeltem a beltéri ajtókat, hívtam burkolót, hát az Öcsi olyan szépen dolgozik, hogy csak na, együtt dolgoztam az anyjával, sokat számít ám, hogy ismerős!
Annyit mentem, majd lejártam a lábam, míg kiválasztottam ezt a kis apró nefelejcses csempét a fürdőszobába, ehh, zuhanykabin, francokat, tudják is ők, milyen jó elnyújtózni a kádban, na, ezen tört ki a veszekedés, mert addig pujgatta a fiamat ellenünk, hogy az idejött és megmondta, hogy ne avatkozzunk bele, hogy rendezik be a lakást. Még a kulcsokat is visszakérte! Na de majd jönnek ezek a mi utcánkba, ha pénz kell télen, mert kijön a gázról a csekk.
Jaj, hát miért nem szóltál?! Hát miért nem szóltál, hogy kell a segítség, most tudom meg, amikor már ekkora a baj? Ennek is te vagy az oka! Ha előbb szólsz, nincs ez! De te mindig is ilyen voltál, ilyen, igen, csak a saját fejed után mész, csak az a jó, ahogy te gondolod, pedig én már akkor is megmondtam, tudom, megígértem, hogy nem emlegetem föl, de te nem tanulsz semmiből. Én nem is tudom, te ezt direkt csinálod? Hogy engem a sírba tegyél?! Hát nem vagy képes még ezt se elintézni, hogy akarsz itt bármit? Nincs benned egy szikra felelősség! Egy szikra se. Nézd meg a Józsiék fiát, négy évvel fiatalabb, mint te, és hol vagy te hozzá képest?! Hol?!
Megmondom én neked, mi a bajod. Az, hogy egy hülye picsa vagy! Egy barom! És mert bevonzod ezeket. Ennyike. Ha változtatsz, változnak a dolgok is. Na. Fogd, tessék. Egy kolléganőm anyja jár ide, ez egy ilyen reneszánsz vagy milyen közösség, valami olyan, hogy Dzsingisz Kán nővére és Mária Magdolna ugyanannak a nőnek a leszármazottai és mint ilyen, a keresztény vér meg ez a pogányság így keveredik. És ezt felélesztik a nőkben. Kurvajó, a kolléganőm anyja teljesen megváltozott meg minden. Befestette a haját. Válnak is. Menj el. Nincs duma, menj el, és fejezd be ezt a terézanyuskodást, tényleg, a sok hülye kicsinál. Na, meséltem a múltkor a magas pasit a spinning után, tudod. Na, képzeld el, tegnap délután megyek gyanútlanul, erre… most mit bőgsz?
A segítség nem alá-fölé rendeltségi viszony, nem hatás-kölcsönhatás és nem vice versa. Még csak hálát sem kell érezni miatta. Attól, hogy segítünk valaki másnak, nem vagyunk többek, jobbak, bölcsebbek, felnőttebbek, nem vagyunk érettebbek és jobb emberek sem. Segíteni nem erő felett kell és akármi másnak a rovására, az mártírkodás.
Segíteni nem kötelező, a Jóistenke nem vezet francia kockás naplót piros pontokkal, a hibáinkat sem semmisíti meg egy-egy jó cselekedet. És Mikulás sincs, ha már itt tartunk. A segítség nem nagylelkű adomány, hanem válasz. Pont.
Akkor adjuk, amikor kérik, annyit, amennyit kértek. Ha nem kérik, ne tukmáljuk. A kéretlen segítség sokszor durva beavatkozás a másik életébe. Ne prófétáljunk hozzá, tanulságos mesét se mellékeljünk, higgyük el, ezt La Fontaine sokkal, de sokkal jobban csinálta, mint mi. Ne dicsekedjünk vele, kinek, mikor és miben segítettünk. Ne tudjuk jobban, hogy a másiknak mire van inkább szüksége, ne bíráljuk felül. Ne minősítsük a másik helyzetét, ne okoljuk érte, ha nem tudjuk befogni a szánkat, vegyünk igénybe küldöncöt vagy egy nálunk sokkal értelmesebbet, aki tud hallgatni. Ha zöldet kér, ne győzködjük arról, hogy a kék sokkal jobb, tartósabb, plusz egy év garancia van rá, nincs benne egy fél kínai alkatrész se, és amúgy is most akciós.
Ha eszünk ágában sincs segíteni, mondjuk meg. Nyilván, ha passzív agresszívek vagyunk, akkor ez a személyiségünk része, egyben jól bevált játszma, folytassuk nyugodtan, ha van kivel és még tűri. Ám ha simán csak lusták vagyunk, nemtörődömök, rosszindulatúak és egyébként is úgy vagyunk vele, hogy megérdemli, ami történt vele, akkor mondjunk nemet, mert a tessék-lássék segítség, továbbmegyek, az olyan segítség, amiről mi is pontosan tudjuk, hogy nem lesz benne köszönet, aljas húzás.
És mondjuk nemet akkor is, ha nekünk próbálnak a fenti módon segíteni. Segítségre szorulunk, nem félkegyelműek vagyunk, akiket ki lehet osztani, akiket szorult helyzetünkben még büntetlenül bántani is lehet, akiket meg lehet szégyeníteni, akiken lehet uralkodni, mert a segítő nyomora pillanatnyilag egy picit kisebb. Csak annyi előnye van, hogy neki most éppen nem hullámzik.
