Beállsz a kamera elé, felemelsz – vagy ha kényelmes vagy, felemeltetsz valakivel – egy vödröt, tele jeges vízzel. Aztán magadra öntöd. De mielőtt magadra öntenéd, még bemondod három ember nevét, akiknek ezt ugyanígy meg kell csinálniuk. Ha nem csinálják meg, fizethetnek száz dollárt egy rákbetegeket, vagy ALS-betegeket segítő szervezetnek.
Ugyan ALS-ben Magyarországon is sokan betegednek meg, viszonylag kevéssé ismert betegség. Magyarul amiotrófiás laterálszklerózisnak hívják, aminél sokkal kényelmesebb az angol ALS, vagy a Lou Gehrig-kór nevet használni. Ez egy idegsorvadásos betegség, amibe elég sokan bele szoktak halni, de vannak kivételek, mint Stephen Hawking, aki elég régóta él vele.
Az internetet teljesen letaroló Ice Bucket-videók alapján azt gondolhatnánk, hogy senki nem fizetett azért, hogy ne kelljen jeges vizet magára öntenie, de tévednénk. Az ALS-betegeket segítő szervezet eddig négymillió dollárt szedett össze a kampánnyal. Az már szomorú mellékhír, hogy az ötletgazdája, a 27 éves Corey Griffin nemrég vízbefulladt.
Amúgy is odaadták volna
Lehet, hogy idegesítőek tehát a jegesvödrös videók, amik ellepik a Facebook-faladat, de legalább nagyon hasznos az egész, nem? Hát, valószínűleg nem. Ezt pedig néhány nagyon emberi viselkedésformának köszönhetjük. William MacAskill, egy kutató, aki morális döntésekkel foglalkozik, írt egy hosszú posztot arról, mekkora károkat okoz egy ilyen jótékonysági kampány.
Egyrészt hiába szedett össze négymillió dollárt a jegesvödör-kihívás, MacAskill tapasztalata az, hogy az ilyen kampányokkal beszedett pénzeknek durván a felét egyébként is odaadták volna. A tiszta haszon tehát kétmillió dollár körül lehet.
Másrészt az emberek az ilyen kampányok miatt sem adnak több pénzt jótékonyságra. Az adakozás zéró összegű játék. Van egy adott keret, amit az emberek jótékonyságra szánnak, és innentől csak azon lehet versenyezni, hogy kinek adják ezt a pénzt. Az ALS-betegek tehát valószínűleg az AIDS-betegek, vagy a sclerosis multiplexes betegek elől szedték el a pénzt.
Akkor most valami rosszat is
Ez már így sem hangzik annyira jól. MacAskill szerint viszont az ilyen jótékonyság még többet árt az emberi viselkedésnek. Az önengedélyezés, vagy angolul moral licencing az a viselkedéspszichológiai jelenség, amikor egy jócselekedetért cserébe engedélyezünk magunknak egy rosszat is.
Ha ma teszel egy jó dolgot, akkor a jövőben valószínűleg kevesebbet segítesz majd másoknak. Sőt, az önengedélyezés sokszor annyira működik, hogy az emberek egy nagyobb adomány után akár a lopást, vagy a kisebb bűncselekményeket is igazolni tudják saját maguknak. Még akkor is működik a dolog, ha csak elképzelted, hogy segítettél.
Volt egy olyan kutatás, amiben elképzeltették az alanyokkal, hogy segítenek valakin, aztán kaptak egy borítékot, amiben pénz volt. Ezt oda kellett adniuk valakinek, de nem ellenőrizték, hogy tényleg megtették-e. El lehetett tehát lopni a pénzt, amit sokkal kevesebben tettek meg a kontrollcsoportból, akikkel nem képzeltették el előtte, hogy segítettek valakinek, mint azok közül, akikkel igen.
Jónak lenni és jónak látszani
Hogy az egész miért van? Mert az embereknek alapvetően fontosabb, hogy jónak, jótékonynak látszanak, mint hogy tényleg azok legyenek. A külvilág véleménye irányít minket. Többnyire nem azért adakozunk, mert tényleg segíteni akarunk, hanem azért, mert jó érzés, amikor mások azt gondolják rólunk, hogy segíteni akarunk.
A jegesvödrös kihívás így akár komoly károkat is okozhatott az emberiségnek. Ha MacAskill elmélete igaz, akkor nem csak más segélyszervezetek elől szívta el a pénzt – ami amúgy nem lenne baj, mert az ALS alulreprezentált, de kifejezetten gyakori betegség – de jogosítványt is adott egy csomó embernek arra, hogy rossz dolgokat tegyenek.
