Élet-Stílus

Hull a pelyhes

Na, jó, nem hull. Csak szalad!

És milyen gyorsan szedi a lábacskáit! Jelen esetben ugyanis nem a fehér hóról van szó – nyugi, addig még van hátra néhány hét! -, hanem egy csibéről, éspedig egy igazán ragaszkodó példányról. Az apróság egy sétáló kezet követ lelkesen. Hogy miért? Talán az alábbi wikipedia idézet választ ad erre.

„A bevésődés legismertebb formája a korai bevésődés, melyben az újonnan világra jött állat a szülei különböző külső és viselkedéses jellemzőit sajátítja el. A tojásból frissen kikelt kacsák, ludak azonnal követni kezdik az első legnagyobb tárgyat, ami megmozdul körülöttük-tehát a szülőt. Egy tartós kötődés alakul ki azon faj egyedeihez, amit először megpillant. Mivel ez az élet korai szakaszában kialakuló kapcsolat, ezért kiirthatatlan nyomokat hagy az egyedben, és élete végéig tart. Ezt először a 19. században, egy amatőr biológus, Douglas Spalding a házi csirkéknél írta le. Ezt a jelenséget Oskar Heinrot fedezte fel újra, majd tanítványa, Konrad Lorenz kezdte el nyári ludakon behatóbban tanulmányozni a jelenséget. Lorenz kimutatta, hogy az inkubátorban kikelt libában is nyomot hagy, az első mozgó inger a kritikus időszakban, ami nagyjából a kikelés után számított 13-16 óra. Például a kislibákban, maga Lorenz volt az, aki nyomot hagyott, pontosabban a csizmája. A kismadarak nehezen tudtak Lorenz és asszisztensnője között különbséget tenni, mivel mindketten ugyanazt a csizmát hordták. Tehát, ha életük első napján nem az anyjukat látják meg, hanem egy elfelé mozgó, nagyjából hasonló nagyságú tárgyat lát. Azt kezdi el követni, s annak a tulajdonságait igen gyorsan és tartósan megjegyzi.”

A rendkívül bájos állatkát itt nézhetitek meg:

Ajánlott videó

Olvasói sztorik