Az Irish Repertory Theaterben nagy kapkodás mellett szépen összepakoltunk. Az utolsó előadás után kezdődött a búcsúbuli, amiről nem kéne ugyebár elkésni. Az előadás egyébként jól ment, mindenki élvezte a színpadon és a közönség reakciójából ítélve, a másik oldalon is. A party is jó volt, a szokásos beszédek után engem is ért egy kis meglepetés, a többiek ugyanis megleptek egy szépséges Kenneth Cole New York karóráva. Hogy miért?
Hát amiért néha késő este elmentem értük kocsival a buszmegállóba, ami 30 perces gyalogtúrára volt a háztól. Mondanom se kell, nagyon jól esett ez a szép gesztus.
Az utolsó pár nap viszont már gyorsan telt: észre se vettük és már a reptéren voltunk. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, senkinek nem esett le, hogy a New York-i történet (egyenlőre!) véget ért, egész addig amíg haza nem értünk. A teaneck-i házat két csoportban hagytuk el, mivel a rengeteg csomag miatt két körben kellett kimennünk a reptérre. Ahogy azt kell, eltévesztettük a terminált az első körben, a csomagokat rossz terminálon pakoltunk ki, így amikor mindenki odaért a második körben, csomagok vissza a kocsikba, emberek a terminálokat összekötő vonatra.
Newark reptérről indultunk, 30 perc alatt kint voltunk a terminálnál, de persze az áthurcolkodás időbe telt. Még jó, hogy az este 7kor induló géphez délután 1kor kezdtük a indulást. Persze aztán a helyes terminálon, látva minket, hogy nagy csoport vagyunk, a helyes check-in kaputól átirányítottak a csoportos check-inhez, mondván, hogy az gyorsabb lesz. A check-in pult a terminál túlfelén volt és nem volt gyorsabb… Mondanom sem kell, hogy mindenem tele volt a csomagokkal és hurcolkodással mire bechekoltunk és megkaptuk a beszállókártyáinkat. Aztán a szokásos biztonsági ellenőrzés, majd a pecsét, hogy elhagytuk az országot és irány a kapu. Időben voltunk, nem kellett kapkodni.
Persze Amerikából kijutni fokokkal egyszerűbb, mint bejutni…
Mi P-3 típusú vízumot kaptunk, amelyet olyan együtteseknek adnak, akik egy helyi színház meghívására utaznak az Államokba. Persze egy ilyenhez hozzájutni is művészet: kezdődött azzal, hogy ki kellett tölteni egy online nyomtatványt, ahol csak azt nem kérdezték meg, hogy naponta hányszor járok wc-re, illetve hogy terrorista vagyok-e. Ezután a dublini konzulátuson, egy röpke 16 eurós telefonhívás keretében meg is interjúztattak. Nyugodtan mondhatom, életem legdrágább 5 perces telefonbeszélgetéséről beszélgetünk. Reklamálni meg se próbáltam: mire összeállt a kép arról, hogy milyen papírok kellenek és mennyi mindent kell még elintézni, már halálos nyugalommal tűrtem.
Az interjú a dublini USA konzulátuson történt: itt először a papírokat ellenőrizték. “Elhoztam-e mindent, 10 ujjas ujjlenyomatvétel, majd az interjú, ami mint kiderült az egész legkönnyebb része volt. Mivel az együttesből többen is jártak már előttem a konzulátuson, csak annyit kérdeztek, hogy „maga is a táncos történet tagja?”. Válaszoltam, hogy „Igen”, majd elengedtek és mondták, hogy az útlevelet a vízummal együtt pár nap múlva postán küldik. Így is lett, az útlevelem 1 héttel indulás előtt megjött. Egyébként ha az ember csak turistaként utazik az Államokba, nem feltétlenül kell vízumért folyamodnia, csak az online Waiver Programba kell regisztrálnia. Mivel az új dublini terminálon a „T2”-n, egyben amerikai vámhatóság is van, így még a dublini felszállásunk előtt átestünk az egyébként amerikai reptéren történő vámellenőrzésen. Nem viszek-e robbanószert, élőlényt, növényt vagy zöldséget, és persze a szokásos kérdés, hogy mit csinálok New Yorkban. Mindez megtörtént és rendben úton voltunk New York felé…
Mindez több mint 5 héttel ezelőtt történt és most irány hazafelé… A repülő út New York felé kb. 7 óra hosszú volt, hazafelé viszont csak 6, a hátszél miatt. Mivel nem tudtunk a gépen aludni, hulla fáradtan érkeztünk meg Dublinba. New Yorki-i idő szerint este 7kor indultunk, így a belső időm szerint hajnali 1 volt, amikor megérkeztünk, pedig valóságban már reggel 7 volt. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez egy nehéz nap lesz, mivel bár a többiek nagyrésze hazaért, rám még egy dupla repülés várt Berlin felé, Kölnön keresztül, 12.20as indulással. Ez még 5 óra tengés-lengést jelentett a reptéren, mielőtt újra elindultam volna. A dublin reptér épphogy kinyitott, így még nem voltak sokan. Megreggeliztem, majd lassan a check-in pult felé vettem az irányt. Germanwinges-el repültem, Lufthansa Group tagja, gondoltam semmi baj nem lesz a 22 kilós csomaggal (20 helyett), mindig flexibilisek szoktak lenni. Hát most ez nem így volt. Csomag átcsoportosítás, nehéz a kézipoggyászba a többi a nagyba. Kereken 20 kiló lett, viszont a vállam leszakadt a kézipoggyász miatt. De már nem számított semmi, belső időm már reggel 6nál járt – alvás nélkül – egyre fáradtabb és fáradtabb voltam. Felszálltam a gépre és még felszállás előtt elaludtam, majd leszállás után a kapunál stewardess ébresztett, hogy ideje utolsóként leszállni… Dublinból Kölnbe az út kb.1,5 óra volt, de ennyi alvás persze nem volt elég. A kölni reptéren hamar megtaláltam a csatlakozó kaput, de várnom kellett kerek 2 órát a következő gépig. Naná, hogy elaludtam a váróteremben, majd ismét egy reptéri steward ébresztett, hogy ideje utolsóként beszállni… Felszálltam, de elég kipihentnek éreztem magam, így nem aludtam be, ellenben elkezdtem beszélgetni a mellettem ülő hölggyel, miután viccesen megjegyezte, hogy örül, hogy valaki felébresztett…
Alig 50 perccel felszállás után megérkeztem végre Berlinbe, másfél napi utazás után és barátnőm várt a reptéren. Jó volt újra látni és itthon lenni, 5 héttel rekordot döntöttünk, de azért egy ideig fura volt. 5 hét egy teljesen más világban, ilyenkor az embernek idő kell, amíg visszaáll európai üzemmódra. New York összességében egy fantasztikus élmény volt. Megtapasztalni és látni mindazt, amit eddig csak a filmekben láthattam. És a kép nagyrésze igaz… Tömeg, rohanás, felhőkarcolók és sárga taxik…
Most Berlin egy napra, aztán irány Norvégia és Moszkva egy másik show-val…
