1711. április 30-án írta alá a Rákóczi-szabadságharcot lezáró békeokmányt Szatmárnémetiben, II. Rákóczi Ferenc távollétében Károlyi Sándor és Pálffy János a Habsburg uralkodó képviseletében. Május 1-jén a Károlyi vezette kuruc sereg letette a fegyvert a Majtényi síkon. 2011. április 29-én pedig felavatták a majtényi fegyverletétel emlékművét Vaján.
Indulatok és viták
Mind a mai napig vitatott az, hogy szükséges volt-e egy újabb béke a Habsburgokkal. Nem lehetett volna-e tovább harcolni, akár a végsőkig? Ennek megfelelően számosan megkérdőjelezték Károlyi Sándor szerepét, aki Rákóczi jóváhagyása nélkül tette le a fegyvert. Továbbá többen kritikával illették magát a szatmári béke szövegét, valamint a vele együtt járó eskütételi szöveg alázatosságát is: „Én azért ennekután mindenkor utolsó csepp véremig kegyelmes királyomnak … igaz híve leszek, és semmi olyant … nem cselekszem, ami tartozó hites kötelességem ellen lenne …”
Együtt vagy külön
II. Rákóczi Ferenc portréja. Mányoki Ádám, 1712.
A Habsburg-magyar „együttélés” kezdete I. Habsburg Ferdinánd magyar királlyá választása 1526-ban, habár rövid időre már korábban volt olyan Habsburg, aki viselte a magyar koronát. A Habsburg-magyar együttműködés a 16. században a közös ellenségtől, a töröktől való gyors szabadulás reményében még viszonylag gördülékeny volt. Azonban a 17. században már korántsem. Jelzi ezt a Bocskai vezette felkelés (1604-1616), a Wesselényi-mozgalom (1667-1671), illetve a Thököly-féle kuruc mozgalom (1678-1685). Majd a század végén tört ki minden idők leghosszabb Habsburg-ellenes fegyveres harca, a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711).
Ezután egy viszonylag hosszú és nyugodt időszakot követően robbant ki az 1848-1849-es polgári forradalom és szabadságharc Magyarországon. A sors iróniája, hogy az a Habsburg-magyar együttélés, amelyet a Habsburg birodalmi érdekeket szem előtt tartó osztrák vezetés közel két évszázadon át igyekezett fenntartani – sőt számos külső és belső kényszer hatására ugyan, de még „ki is egyezett” a magyarokkal (1867) – az I. Világháború után elsőként mondta fel ezt a kényszeredett szövetséget. A magyarok csak az Osztrák Köztársaság kikiáltása után négy nappal, 1918. november 16-án kiáltották ki saját függetlenségüket.
Nem mindegy milyen…
Figyelembe véve a magyar történelemben vesztes pozícióban megkötött békéket, két, a maga nemében rendkívüli van, amely eltér az átlagosan kellemetlen következményekkel járó békekötésektől. Az egyik a trianoni béke (1920. június 4.), amely rendelkezéseivel, tragikusságával és következményeivel egyedülálló és példa nélküli nemcsak az eddig magyar, hanem a világtörténelemben is. A másik a szatmári béke, amely egy bizonyos szemszögből kifejezetten előnyös volt: amnesztiát adott a szabadságharc résztvevőinek, és ennek megfelelően nem követte semmiféle megtorlás.
Megegyezés vagy kiegyezés
A szatmári békét többen az 1867-es Kiegyezés előképének tekintik, pedig egy szempontból nem az. 1526-tól a Magyar Királyság perszonál unióban volt a Habsburg dunai monarchiával. Ez azt jelenti, hogy a két államot az uralkodó személye kötötte össze, de ezen túl komolyabb jogi garanciák, amelyek az együttélést szabályozták volna, nem voltak.
Így amennyiben egy „rossz” király került hatalomra – azaz olyan, aki a Habsburg birodalmi érdeket előtérbe tolva látványosan csorbította a magyar rendi kiváltságokat – az azonnali konfliktushoz vezetett. Ezt a problémát – nevén nevezve, a közjogi kérdést – a szatmári béke sem oldotta meg, hiszen semmiféle szabályozó funkciót nem vezetett be, de még a magyar rendek Aranybullából (1222) eredő ellenállási jogát sem adta meg.
Viszont a problémát sikeresen elfedte, ugyanis látszólag béke köszöntött be a Habsburg-magyar együttműködés területén. De nem azért, mert erre lett volna egy jól működő szabályrendszer, hanem mert a 18. századi Habsburg uralkodók okulva a példából nagyobb tapintattal, „szőr mentén” kezelték a Magyar Királyságot.
Volt is erre okuk, mert például 1703-ban már évekre előre lekötötték a Magyar Királyságból származó adójövedelmeket hitelezőik felé a fennálló tartozásaik fejében. Így a Rákóczi-szabadságharc anyagilag is igen sokba került az osztrák kormányzatnak. Ugyanakkor a közjogi kérdés megoldatlansága óhatatlanul vezetett az 1848-49-es eseményekhez, amely után egy újabb vesztes helyzetben, de egy jóval kompromisszumokra képtelenebb uralkodóval, Ferenc Józseffel (1848-1916) kellett megegyezni.
